Pálmával és olajággal

Felemeljük szemünket a tavaszi nap és az isteni szeretet fényével koronázott homlokára. Elnézzük őt és – szívünkben megrendülünk. A sima homlok alatt a szelíd szent arc mosolyában már ott boronganak, leskelődnek nagycsütörtök éjjelének és nagypéntek délutánjának árnyékai és sötétségei.
Mi tudjuk, amit a „pueri hebreorum”, a jeruzsálemi gyermekek nem tudtak és nem láttak még, mert minden figyelmüket lekötötte a hozsanna, a pálmák lengetése és az ujjongás. Tudjuk: Jézus mindannak a tudatában hagyja, hogy ünnepeljék, ami hamarosan bekövetkezik, hogy a vérrel való verejtékezés, a megostoroztatás, tövissel való megkoronáztatás, a Golgota, a megfeszíttetés és a halál felé vonul didalmenetben.

Miért hagyja, miért fogadja el Jézus ezt az ujjongást, a hozsannát? – kérdezzük magunkban. Hiszen máskor elrejtette istensége fényét, kitért az ünneplés elől! Tábor hegyére csupán három legbizalmasabb apostolát engedte fel, a csodálatos kenyérszaporítás után, mikor „észrevette, hogy megindulnak feléje, hogy erőszakkal királlyá tegyék, visszavonult a hegyre, egészen egyedül” (Jn 6,15)

Talán vigasztalni akarja magát? Hívei lelkesedéséből akar meríteni erőt mindahhoz, ami reá következik? Félelmét akarja belefojtani az ünneplésbe? Hogy szíve dobogását harsogja túl a „puerile decus”, a gyermeki díszkíséret?
Semmit sem ismer Jézusból, aki ilyet tételez fel róla. Nem a lélek alacsonyabb régióiban kell keresni az okát, miért vonul diadalmenetben Jeruzsálembe, s végső célként: a Golgotára. Találóan mondja róla Prohászka az „Elmélkedésekben”; „Jézusnak nehéz a szíve, fátyolos a szeme, sírni is tud, az utca lelkesülését az Isten Fia gondolataitól világok választják el.”
Nem a maga vigasztalására fogadja el Jézus a sereg virágos, pálmás, antifónás ünneplését, hanem hódolatul a mennyei Atya előtt.
A kifürkészhetetlen isteni gondviselést dicsőíti a pálmával és az olajággal. A gondviselést, mely a gyalázat fáját rendelte a bűn megváltásának eszközéül. A szeretet pálma- és olajágas dicsőítő és békességes vallomását mondja el a Fiú az Atyának a megváltás nagy műve előtt. Az alázat vallomását, a szeretetét, mely dicsérő himnuszt énekeltet, pálmákat lengettet Istennek, mikor az a tövisek, az ostorok, a szögek és a lándzsa gyötrelmeit nyújtja feléje. Az ujjongás, a pálmák és olajágak lengetése közben ő is hozsannát suttog.
Jézus nagyhete egyetlen hatalmas imádság Istenhez. Ennek az imádságnak a nyitánya a jeruzsálemi bevonulás. Kezdete annak a főpapi imának, mely az utolsó vacsorán a felséges szavakban bontakozott ki: „Atyám, eljött az óra. Dicsőítsd meg Fiad, hogy Fiad is megdicsőítsen téged.” (Jn.17,10)
Történelmi pillanat az ujjongással teli tavaszi délelőtt az Olajfák hegye alatt. Valami új kezdődik. Az imádattal teli elfogadás által a Szeretet a szenvedést a teremtés, a megváltás, az élet forrásává teszi.