Levél Bécsbe

c
Akkor, ott a kávéházban azt mondtam neked: nincs fiatalságunk, s ami van, mintha semmi közünk nem lenne hozzá, mintha nem a mi vérünk lenne, mintha magában hordaná a beláthatatlan rabság lokálgőzbe fojtott rettenetes reménytelenségét.
És Vilmos, ahogy most kinézek az ablak sötét tükrén, és látom a villanylámpák elszórt csillagait, elfutja a szemem a könny, és bocsánatot kérek ettől a fiatalságtól, akik ezen a héten nem magyar, de világtörténelmet írtak fiatal vérükkel.
Bocsánatot kérek, és nem törődöm most azzal sem, hogy nem értem az egészet, de nem is törődöm vele, hogy értem vagy nem értem, nem akarok emberi értelemben büszke se lenni, csak a férfikönnyeket morzsolgatom, a mérhetetlen gyász és felfoghatatlan dicsőség imádságos olvasószemeit.
Akkor, amikor úgy éreztem, hogy semmi közünk hozzájuk, mégis igazam volt, mert valóban nincs közünk hozzájuk, olyan mérhetetlen magasságban vannak felettünk, a készülés és hallgatás, a bátorság és halálbamenés olyan csodálatos dicsfényé­ben, amire nincs szó, s amely előtt csak leborulhat minden latolgató értelem.
Hogy mi szülte és hol volt ez bennük elrejtve, Vilmos, nem tudom, és ha visszagondolok a mi szájjártató nagyhangú, ragyogó fiatalságunkra, elszörnyűködve látom ezeknek a fiataloknak néma értékét, amire lehet építeni, mert a mienkre nem lehetett.
A lelkünk, Vilmos, hol volt a lelkünk, amiről olyan szépen szavaltunk, az eszünk, amit olyan szépen villogtattunk, hogy elvesztettünk mindent. Ők nem beszéltek, nem szavaltak, csak készültek, éheztek, dolgoztak, harcoltak, és meghaltak, és viszszanyertek mindent.
Te ott voltál Prsemislben, és láttál hősöket. Láttál bakákat és tüzéreket meghalni a monarchiáért, egy távoli valamiért, ami talán csak egy fegyelmezett közösségi érzés volt, láttad Tamásy altábornagyot egy utolsó rohamban egy szál lovaglópálcával vezetve az utolsó rohamot, de mindez céltalan bátorság és céltalan vérhullatás, oktalan hősködés ahhoz képest, ami az elmúlt héten Budapesten történt.
Itt nem voltak altábornagyok, itt nem volt stratégia és taktika, itt csak halálbamenő tizennégy-húszéves gyerekek voltak, lányok is, akik betelvén egy istentelenség szörnyű ürességével, a jelszavak csatornalevesével, a hazugság emészt­hetetlen maszlagával, és nekimentek felborítani a hegyet, megfordítani a történelmet, eszméletlen céltudatossággal élni vagy meghalni.
És felborították a hegyet, és megfordították a történelmet, és győzelmesen élve maradtak.
Élve maradtak elsősorban azok, akiknek testük meghalt, mert örökké élnek az örökkévalóban és a nemzet szívében, és élve maradnak a többiek, akik talán csak most eszmélnek ájult boldogságban a kitárult messzeség, a testi és lelki szabadság, a végtelenség szem­­lé­le­tében.
Ezerkilencszázötvenhat október harmincegy. Most jön fel a nap, a világosság véres ostyája s én összeteszem a kezem, mert nem tudok már írni, nem lehet semmit sem tenni, csak a holtakért és az élőkért, az egész Magyarországért, imádkozni, imádkozni…

Új Ember, 1956. november 4.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..