Szentírás-magyarázat: Az éltető víz – Nagyböjt harmadik vasárnapja – Jn 4,5-42

A szamariai asszony délben jön vízért, a legmelegebb napszakban. Talán arra utal ez, hogy erkölcstelen élete miatt nem mer a többi aszszonnyal együtt reggel jönni, el akarja kerülni a megjegyzéseiket. Jézus szóba elegyedik ezzel a szamariai asszonnyal, noha abban az időben a zsidóság nagy része megvetéssel és gyűlölettel viseltetett a szamariaiakkal szemben. A szamaritánusok ugyanis az asszír hódítás után betelepített pogányokkal összekeveredett zsidók voltak, akik így részben feladták identitásukat, és a betelepített népek pogány kultuszaiból is átvettek bizonyos elemeket. Az asszony öt férje talán utalás az öt betelepített népre és azok pogány isteneire (2 Kir 17,24; Josephus, Ant. IX,14,3). Ennek a gyűlöletnek legkirívóbb megnyilvánulása az volt, amikor Krisztus előtt 128-ban a nem sokkal korábban függetlenné váló zsidó állam lerombolja a Garizim hegyén épített szamaritánus templomot. A szamariai aszszonyokat a zsidók különösen is tisztátalannak tartották. Jézus áttöri ezeket a korabeli korlátokat, mertszomjazza az asszony hitét (Szent Ágoston szép megfogalmazása szerint). Ő akar élő vizet adni az asszonynak, amelyhez képest ez a kút csak ciszterna. Érdekes, hogy a kútra két szót használ az elbeszélés. Eleinte élő (azaz folyó, mozgásban levő) vizet adó forrásnak nevezi (pégé), ám amikor Jézus az igazi élő vízforrásról beszél, akkor ehhez képest Jákob kútja már csak esővízgyűjtő ciszterna lesz (frear – lásd: Jn 4,11-12). Utal ez a névváltás az Ó- és az Újszövetség üdvrendje közötti minőségi különbségre is.

Az élő víz, amelyet Jézus ad, jelenti egészen általánosan az általa hozott kinyilatkoztatást és üdvösséget. Ilyen tág értelemben használja a víz hasonlatát már az ószövetségi Szentírás is. “A bölcs tanítása élet forrása” (Péld 13,14); “Ti szomjazók, gyertek a vizekre mind… hallgassatok rám, és élni fog lelketek” (Iz 55,1-3). “Aki belőlem iszik, még jobban szomjazik engem” (Sir 24,20). Ezen túlmenően azonban az evangélium nyilvánvalóan gondol a keresztség szentségére is. Ezt jelzi a keresztségre való rövid utalás a fejezet elején (Jn 4,1-3), és a Nikodémussal való beszélgetés közelsége is, ahol Jézus a vízből és Lélekből való újjászületésről beszélt (Jn 3,5).
Jézus a beszélgetés során kitér arra, hogy Isten igazi imádói Lélekben és igazságban imádják őt (Jn 4,23-24). Ezzel a kijelentéssel nem az intézményesített, liturgikus imádást akarja szembeállítani valamiféle pusztán lelki imádással. Nem erről van itt szó, hanem a János-evangéliumban sokszor megjelenő kettősségről: a földi és a menynyei, az alulról jövő és az odafentről, a Lélektől származó valóságok között. A Jeruzsálemen és a Garizim hegyén folyó imádás ilyen értelemben van szembeállítva a Lélekben és igazságban történő imádással. Isten igazi imádása a Szentlélek által lehetséges, abban az új templomban, aki maga Krisztus (Jn 2,19). Ő az Igazság (Jn 14,6), az igaz Isten (1 Jn 5,20). Az ő Lelke által kiálthatjuk: Abba, Atyánk. Csak őbenne tudjuk imádni az Atyát, hiszen “Istent soha senki nem látta, az egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki” (Jn 1,18). A keresztény kultusz nem pusztán lelki, individualista kultusz, hanem a Szentlélekben és Krisztusban, az Igazságban való imádása az Atyának.
Az asszony megtér, és magával hozza Szikhar lakóit is. Előre utal ez a szamariaiak megtérésére (ApCsel 8). Az asszony megjegyzése: “a Messiás majd eljön és mindent a tudtunkra ad” (Jn 4,25) utal a szamaritánusok sajátos messiásvárására. Ők eljövőnek (Ta´eb) nevezték a Messiást, aki a mennyből, Istentől jön és mindent kinyilatkoztat, amit ott, Istennél látott. Jézus az igazi beteljesítője ennek a várakozásnak, hiszen ő a mennyből szállt alá (Jn 6,41), ő az, aki mindent tudtul ad nekünk, amit az Atyánál látott (Jn 15,15).

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..