A nép soha nem léphetett be a templom épületébe, amelyhez csak a papoknak volt joguk. A hívek csak az udvarig juthattak. Az egyszerű papok sem léphettek a szentek szentjébe, amelyre csak a főpapok voltak jogosultak. A pap nem volt méltó rá, hogy saját magát ajánlja fel áldozatként, ezért állatokat áldoztak fel. Egy állat azonban soha nem képes arra, hogy megszentelje a papokat. Különvált az áldozat és Isten. Egy állat nem léphet szeretetközösségre Istennel. Most azonban, Krisztus áldozata révén, minden hívő beléphet a szentélybe, amelyet nem emberi kéz épített. Ez a valódi szentély, amely azt jelenti, hogy beléphetünk az Istennel való bensőséges életbe.
Ez az Újszövetség egyik fontos eleme: magunkba fogadjuk Isten cselekvését. Az Ószövetségben Isten külső törvények által írta elő, hogy mit kell tenni. Ez a fajta szövetség nem működött, mert az ember nem képes saját erejéből véghezvinni Isten akaratát. Ezért az Úr létrehozta az új szövetséget: megígérte, hogy törvényét az emberek szívébe vési, hogy új szívet ad nekik, és rájuk hagyja Lelkét. Az új szövetség tehát azt jelenti, hogy nem pusztán Isten törvényeit fogadjuk be szívünkbe, hanem maga Isten működik bennünk.
Részlet Albert Vanhoye jezsuita bíborosnak a Vatikánban tartott lelkigyakorlatából.
