Lelkiség

Görögkatolikus egyházunkban nemcsak november 8-án emlékezünk meg a szent angyalokról, hanem minden hétfőn. Az új hetet Jézus Krisztus feltámadásának napján kezdjük, vagyis vasárnap. Tesszük ezt az evangéliumi beszámoló alapján: az asszonyok „szombat elmúltával (…), a hét első napján kora reggel, napfelkeltekor kimentek a sírhoz” (Mk 16,1–2), és látták, hogy üres, mert Jézus feltámadt. Milyen jó, hogy ezt követően tüstént a menynyei erőket hívjuk segítségül az egész előttünk álló hét napjaira!

Anglia 1534-ig katolikus ország volt. A parlament ekkor fogadta el a törvényt a királyi szupremáciáról (főhatalomról), amelyet VIII. Henrik 1531-ben már önhatalmúlag magára ruházott. Eleinte ez a hittételek értelmezésének, a liturgia szabályozásának jogát, illetve az egyházi jövedelmek és birtokok, kolostorok tulajdonjogát érintette. Ám a parlament döntése után a királyt illette immár az egyházi törvénykezés, a hittételek megfogalmazásának és az eretnekek üldözésének joga is.

A félelemből bezárkózó tanítványok dermedt szívében egy csapásra öröm támad, amikor a feltámadt Jézus váratlanul ott termett szívük, életük, együttlétük középpontjában. Ez kétezer éves történet, de ebben az elbeszélésben mégis minden élő, eleven. Az evangélista megragadja a pillanatot, melyben minden egyidejű, egyszerre történik. A pillanatban az örökkévalóság. „A megjövendölt viszontlátás öröme ez. Jézus teljessé vált öröme most csordul át a tanítványokra” (Farkasfalvy Dénes). „Beteljesedik Jézus imakérése: »az én örömöm, amelyik beteljesült, bennük legyen« (Jn 17,13)” (Bolyki János).

A II. vatikáni zsinatról – szerintem kissé elhamarkodott módon – gyakran hangoztatják, hogy úgynevezett lelkipásztori, és nem dogmatikai zsinat volt. A hit hallásból ered (Róm 10,17); továbbadása tehát saját logikájához, mivoltához elidegeníthetetlenül tartozik hozzá. Így az sem pusztán lelkipásztori kérdés, hogyan adjuk tovább a hitet, milyen beszédmódot, az ünneplés milyen formáját választja az egyház, amikor a hit titkát felmutatja.

Erminio Filippo Pampuri néven született egy észak-itáliai faluban Trivolzióban, 1897. augusztus 2-án. Ő volt a tizedik a család tizenegy gyermeke között. Mindössze hároméves volt, amikor elveszítette édesanyját, és tíz, amikor az édesapját. Nagyszülei nevelték fel, szeretetteljes, vallásos légkörben. Jó tanulmányi eredményei voltak, így a falusi iskola után Milánóban tanulhatott tovább, majd a paviai egyetemen kezdte meg orvosi tanulmányait. Tevékenyen részt vett az Actio Catholica egyetemi közösségében, tagja volt a Páli Szent Vince Társaságnak, majd hogy keresztény elkötelezettségét még inkább kifejezésre juttassa, belépett a ferences harmadrendbe.

Micsoda kitörő örömmel énekeljük húsvét éjszakáján az ünnep legfőbb énekét, amelyet aztán a szent negyvennapos időszakban számtalanszor elismétlünk: „Föltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott”! Igen, bármilyen megközelítésből szemléljük, ennél nagyobb öröme nem lehet a keresztény embernek. Krisztus Urunk feltámadásával megtörte a halál uralmát, és megajándékozott bennünket élettel: az örök élettel. Lerombolva az alvilág kapuját, megnyitotta az üdvösség ajtaját. Ami az ő feltámadásáig zárva volt. Részesei lehetünk az üdvösségnek, az örök boldogságnak, mert Jézus kibékítette velünk a mennyei Atyát az ő végletekig elmenő engedelmességével, végső soron engesztelő áldozatával. Megengesztelte, megbékítette őt, így már békességben élhetünk. Felszabadultan és boldogan.

„Ha Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a hitetek, és még mindig bűneitekben vagytok. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, nyomorultabbak vagyunk minden más embernél. Krisztus azonban feltámadt a halottak közül!” (1Kor 15,17.19) Csaknem kétezer éve írta le Pál apostol e sorokat, de még ma is úgy hangzanak, mint egy harsona zengése, mely elűzi az éjszakát, és felkelti a napot, hogy fénybe borítsa az egész világot. Nem a halálé a végső szó, hanem az életé; nem a gyűlöleté, hanem a szereteté; nem a gonoszé, hanem Istené.

Katekézis a liturgiáról

Érdekes élményem volt egyszer egy papi közösségben. Szentmisén vettünk részt, és mindannyian igyekeztünk szívvel-lélekkel jelen lenni a cselekményben. Egyikünknek nemigen volt tehetsége az énekléshez, ennek ellenére teljes erővel énekelt – hamisan –, és ez annyira elvitte a többiek énekét is, hogy az énekes részek tragikomikussá váltak. A következő alkalommal, amikor együtt miséztünk, bátran, de alázattal megkértük e testvérünket, hogy vagy ne énekeljen, vagy csak alig hallhatóan tegye, mert megnehezíti a közösségi ünneplést. Eleinte értetlenkedve fogadta kérésünket, aztán belátta, hogy a liturgia nem csak az övé, hanem mindnyájunké, és ezért fontos, hogy egységben, egymásra, ugyanakkor a közösség egészére is figyelve végezzük azt.