A világháború az ő életébe is beleszólt: besorozták az olasz hadseregbe. Tábori kórházakban szolgált három éven át. Maga is súlyosan megbetegedett, mellhártyagyulladást kapott, amelynek következményei egész életén keresztül elkísérték.
1921-ben summa cum laude eredménnyel fejezte be orvosi tanulmányait, majd a szülészeti intézetben továbbképzésen vett részt. Egy Milánó környéki kis faluban, Morimondóban hat évig körzeti orvosként dolgozott. Kötelességeinek nagy buzgósággal, legjobb tudása szerint, önzetlenül és a szenvedők iránt tanúsított mély együttérzéssel tett eleget. A szegényeket ingyen gyógyította, sőt jövedelméből még támogatta is a rászorulókat. Szigorú, szinte aszketikus életet élt. Mindennap részt vett szentmisén, és programokat szervezett az egyházközség ifjúságának.
Életét egészen a betegek és a szegények szolgálatának akarta szentelni, ezért 1927-ben felvételét kérte a Betegápoló Irgalmasrendbe – ekkor vette fel a Richárd nevet. A noviciátus ideje alatt a rend bresciai kórházában dolgozott, orvos létére segédápolói, takarítói és konyhai munkákat végzett a legnagyobb alázattal és engedelmességgel. Első fogadalmának letétele után a rend ápolóképző iskolájában lett tanár, és a fogászati ambulancián is dolgozott. A kórházban az ő kezdeményezésére alakítottak ki szegénykonyhát. Nemcsak a betegek, de a szeminárium fiatalságának körében is nagy népszerűségre tett szert. A sok munka felőrölte erejét, régi légúti megbetegedése mind gyakrabban jelentkezett. Még harminchárom éves sem volt, amikor meghalt 1930. május 1-jén.
II. János Pál pápa 1981-ben boldoggá, majd 1989-ben szentté avatta.
