Nemesen egyszerű

A zsinaton megfogalmazott liturgikus irányelvek valóban azt célozzák, hogy a liturgiában hordozott hittartalmak elérhetővé váljanak az emberek számára, és pusztán emberi szinten (ami ugye nem lényegtelen) közelebb kerülhessenek az ünnepelt titokhoz: „mindaz, amit az Egyház énekel, imádkozik vagy cselekszik, növeli a résztvevők hitét, szívüket Istenhez irányítja, hogy értelmesen engedelmeskedjenek neki, és kegyelmét bőségesebben kapják. Mindebből következik, hogy (…) a szertartások nemesen egyszerűek, áttekinthetően rövidek legyenek, kerüljék a fölösleges ismétléseket, alkalmazkodjanak a hívek felfogóképességéhez, és általában ne szoruljanak sok magyarázatra.” (SC 33–34)


„A stílus maga az ember” – ez a XVIII. században keletkezett szállóige máig nem veszített érvényéből. Pontosan tudjuk, hogy bármilyen emberi kommunikáció hitelessége nem pusztán a beszéd jelentésén múlik, hanem a vele párosuló gesztusok, arckifejezések legalább annyit, ha nem többet nyomnak a latban, mint a kimondott szavak, nem beszélve a szavakat megelőző és követő tettekről.

 

„A stílus maga az egyház” – mondhatnánk, persze fenntartásokkal. Márpedig az egyház „stílusa” leginkább a liturgia ünneplésében válik tetten érhetővé. A zsinat kérései világosak ebben az értelemben.

 

De lehet, hogy még Isten stílusáról sem szentségtörés beszélni, hiszen ő egészen emberré lett: aki a megtestesülésben és a húsvét titkában olyan közel jött az emberhez, amilyen közelre az ember sem jutott még önmagához, és önmagától nem is juthat. Úgy gondolom, a zsinat lelkipásztori-liturgikus törekvése éppen ezért vonatkozik a lényegre, aminek köszönhetően ma nemesen egyszerű, sok magyarázatot nem igénylő liturgiával ünnepelhetjük a hozzánk közel jövő Istent.