Öröm töltötte el a tanítványokat  Jn 20,19–31

Jézus beteljesült öröme az, hogy az Atya iránti szeretetből Isten Bárányaként magára veszi a világ bűnét (Jn 1,29), húsvéti báránnyá lesz, tökéletes bocsánatkéréssé az Atya szívében, s ugyanakkor tökéletes válasszá is, az Atya válaszává: megbocsátássá. Adja, leheli az Atya megbocsátó, újjáteremtő szeretetét, a szeretet Lelkét, a megbocsátás Lelkét, a Szentlelket. Általa képessé lehetünk a jézusi életre, a jézusi küldetésre, a báránylétre a farkasok között (Mt 10,16), a megbékélés, a kiengesztelődés szolgálatára (2Kor 5,18–19), a bocsánatkérésre, a megbocsátásra (Jn 20,21–23).


A jézusi élet ebben foglalható össze: irgalmat kérni, irgalmasnak lenni; bocsánatot kérni, megbocsátani. A kettő elválaszthatatlan. Csak az képes a bűnön diadalmaskodó isteni tettre, a megbocsátásra, aki, mert kéri, megtapasztalja az Atya magához ölelő irgalmának, a megbocsátó jóságnak a gyönyörűségét. Ezért mondja Jézus, hogy „ti így imádkozzatok: (…) Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt 6,9.12).

 

Jézus úgy lesz bocsánatkéréssé, megbocsátássá, hogy ártatlanul, bárányként magára veszi a bűn ártalmát, nyomasztó terhét, a keresztet, a bűnből fakadó nyomorúságot, az elhagyatottságot (Mt 26,38; 27,46), az erőtlenséget, betegséget (Mt 8,17); az Úr szenvedő szolgájává (Iz 53,1–12) lesz. Jézus, amikor szenvedését megjövendöli, akkor ennek vissza-visszatérő motívuma, hogy „az Emberfia emberek (s milyen emberek?) kezébe adatik” (Lk 9,44). Ki adja? E szenvedő szerkezetben (passivum divinum) az Isten, az Atya a cselekvő, az Ő akarata teljesül. S ennek az akaratnak az elfogadásából fakad az öröm, Jézus öröme. De ezt minden alkalommal megelőzi a halálos megrendülés, szorongás (Mk 14,34), s az ebből fakadó könyörgés: „Abba, Atyám! Minden lehetséges neked. Vedd el tőlem ezt a serleget, de ne az történjék, amit én akarok, hanem amit te” (Mk 14,36).

 

Barátom, Baranyi Károly Szerpentinen a magasba című könyvében elmondja, hogy súlyos cukorbetegség támadta meg, melynek következtében tőből amputálni kellett az egyik lábát. Megszületik az orvosi ítélet. Döbbenet. Getszemáni éj, majd az elfogadás: „legyen meg a te akaratod!”, s az ebből fakadó lélekállapot: „béke és öröm a Szentlélekben” (Róm 14,17). „Néhány nappal a műtét után – olvasom a könyvben – svájci barátom telefonált, és mondta, hallotta, hogy optimista vagyok. Nem optimista vagyok, válaszoltam, öröm van bennem.” S ez az öröm nem pille érzés, nem puszta hangulat, mint amiről Tóth Árpád ír, hogy „az öröm illan”. Ez nem illan, elmélyül. Egy évvel a műtét után, „mint a villám, amely megvilágítja a sötétséget – írja Karcsi könyvében – előttem állt a megrendítő felismerés: azt az igent, akkor, az amputáció előtt nem én mondtam ki… Jézus Krisztus mondta ki azt az igent, azt, ami engem zavarba hozott és örömmel töltött el: »Általa hangzik föl ajkunkon az ámen« (2Kor 1,20). Átjárt az öröm: az Isten Fia bennem van! Semmihez sem hasonlítható annak a felismerésnek az öröme, hogy valóban általa és benne mondom ki, hogy »legyen meg a te akaratod”, ahogyan életemnek azon a különleges óráján az Ő szava szólalt meg.”

 

A kétezer évvel ezelőtti történet, hogy Jézus váratlanul, egyszer csak ott terem a tanítványok életében, élő és eleven valóság, ma is történik. „Jézus teljessé vált öröme most is átcsordul a tanítványokba.”