Kultúra

Ma­gyar film­drá­ma (2012)

Hol gengsz­ter­vál­tás­nak, hol át­me­ne­ti ál­la­pot­nak, hol a „szép új vi­lág” ki­tel­je­se­dé­sé­nek lát­ják kor­tár­sa­ink azt a kü­lö­nös, má­ig ki nem be­szélt fo­lya­ma­tot, mely 1988-tól 1990-ig tar­tott Ma­gyar­or­szá­gon. Tu­dom, az én ge­ne­rá­ci­ó­mat, a mai har­min­ca­so­kat ál­ta­lá­ban nem ér­dek­li a kö­zel­múlt. Meg­le­pő el­len­pél­da Cser­hal­mi Sá­ra, aki de­bü­tá­ló film­jét az ügy­nök­kér­dés­ről for­gat­ta.

Is­ten ke­zé­ben (2009)

„Ami­kor el­fog­tak, tel­je­sen ért­he­tet­len volt szá­mom­ra, hogy fi­a­tal pa­pi éle­tem mi­ért kez­dő­dik így. Ha va­la­ki ezt meg tud­ja fej­te­ni, ak­kor és an­nak nagy-nagy ju­tal­mat ígér­nék. Ma már min­dent ér­tek. Nem azt mon­dom, hogy cso­da volt, de az Úr­is­ten­nek va­la­mi egé­szen kü­lön­le­ges aka­ra­ta volt ve­le” — mond­ja Olofsson Placid atya, akit lel­ki­pász­to­ri és ta­ná­ri pá­lyá­já­nak kez­de­tén vit­tek a Gulagra.

Ame­ri­kai ro­man­ti­kus drá­ma (1995)

A szen­ve­dé­lyes, múl­ha­tat­lan sze­re­lem ide­á­já­val át­ita­tott kul­tú­ránk­ban nem na­gyon tu­dunk mit kez­de­ni a kap­cso­la­tok szür­ke hét­köz­nap­ja­i­val. Ami­kor szem­be­sü­lünk ve­lük, leg­in­kább el­bi­zony­ta­la­no­dunk: en­­nyi len­ne hát a nagy­be­tűs sze­re­lem? A böl­csek azon­ban tud­ják: nem csak ak­kor kell sze­ret­ni, ami­kor kön­­nyű a szí­vünk. És nem­csak a je­len ér­zé­sei szá­mí­ta­nak, ha­nem a tu­da­tos vá­lasz­tás is, hogy mi­lyen jö­vőt aka­runk ma­gunk­nak.

Né­met film­drá­ma (2010)

„Sturm und Trinkt!” — koc­cint if­jú hő­sünk jó­ked­vű­en ba­rá­ta­i­val, s mind­an­­nyi­an mo­hón fel­hajt­ják a sört. Wetzlarban va­gyunk, az 1700-as évek vé­gé­nek Né­met­or­szá­gá­ban, egy kocs­ma mé­lyén. A szép­re­mé­nyű if­jút (Ale­xan­der Fehling) ap­ja jo­gi pá­lyá­ra szán­ja, s ta­nul­ni kül­di az ál­mos kis­vá­ros­ba, ám a fi­a­tal köl­tő in­kább a mú­zsá­nak, a mu­la­to­zás­nak és a sze­re­lem­nek ál­doz­na. S ahogy az len­ni szo­kott, nem­so­ká­ra — sa­ját vég­ze­té­re — be­le­sze­ret egy olyan lány­ba (Miriam Stein), akit már el­je­gyez­tek.

An­gol té­vé­film­so­ro­zat 4/1. (2003)

Min­den nem­zet éle­té­ben van­nak kö­dös vagy kü­lö­nö­sebb di­csek­vés­re okot nem adó epi­zó­dok. Va­la­mi ilyes­mi Nagy-Bri­tan­nia szá­má­ra a Camb­rid­ge-i Né­gyek (más szá­mí­tá­sok sze­rint Ötök) his­tó­ri­á­ja, akik a nagy múl­tú egye­tem nö­ven­dé­ke­i­ként az 1930-as évek­ben a kom­mu­nis­ta ide­o­ló­gia ha­tá­sa alá ke­rül­tek, amit úgy pró­bál­tak tet­tek­re vál­ta­ni, hogy ez­tán a Szov­jet­unió tit­kos ügy­nö­ke­i­ként egé­szí­tet­ték ki a be­te­vő­re va­lót.

                             „Aki sokat tud és nem él aszerint, elveszett”
                                                                     (Győrffy Ákos)

Próbálom utolérni az átmeneteket,
ahogy a dolgok egymást váltják.
Például a reggeli fények
és a járdán talált imalap között –
egy pillanatra elhallgatott minden.
Aztán elindultak az autók, a zebrákon a tömeg,
egy térfigyelő kamera sötét szemével
újra kívülről láttam magam,
mintha ehhez az egész városhoz
nem lenne semmi közöm.

An­gol ka­land­film (1984)

A Stephen Weeks ren­dez­te film alap­ja a XIV. szá­za­di kö­zép­an­gol ver­ses lo­vag­re­gény, amely Ar­túr ki­rály és a ke­rek asz­tal lo­vag­já­nak, Sir Gawainnek a ka­land­ja­it ének­li meg. A köl­te­mény­ben Sir Gawain el­fo­gad­ja egy rej­té­lyes har­cos ki­hí­vá­sát, aki te­tő­től tal­pig, ru­há­já­tól a ha­já­ig, a sza­kál­lá­ig, sőt egé­szen a bő­ré­ig zöld. Ez a Zöld Lo­vag fel­ajánl­ja, hogy bár­ki csa­pást mér­het rá, amen­­nyi­ben haj­lan­dó a „vis­­sza­vá­gó­ra” egy év­vel és egy nap­pal ké­sőbb.

Ha nem tudok aludni, imádkozni szoktam.
Mormolom, rágom a Miatyánkot,
ízét vesztett rágó.
Olyankor az arcomba hajol és a szemembe néz,
– egyszerre mindkettőbe tud –;
a haja száraz kukoricalevél illatú.