Harry Potter és a fél­vér her­ceg

An­gol—ame­ri­kai ka­land­film (2009)

 

Az utol­só előt­ti Harry Potter-könyv film­adap­tá­ci­ó­ja ez, és így va­ló­já­ban nem más, mint a vég kez­de­te. Ne­héz is jól be­ha­tá­rol­ha­tó, önál­ló cse­lek­ményt fel­fe­dez­ni, min­den tör­té­nés va­la­mi­nek a kö­vet­kez­mé­nye vagy oka. Harry Potter és ba­rá­tai az elő­ző évek­ben a sze­münk lát­tá­ra let­tek gye­re­kek­ből ka­ma­szok­ká, így ez a rész a fel­nőt­té vá­lás és a fe­le­lős­ség­vál­la­lás kér­dé­se­it is bon­col­gat­ja. A sö­tét ár­nyak köz­ben mind kö­ze­lebb ke­rül­nek, és egy­re ke­vés­bé vi­lá­gos, ki me­lyik ol­da­lon áll. David Yates ren­de­ző nagy­sze­rű­en „va­rá­zsol­ja” a vá­szon­ra a tör­té­net ko­mor lég­kör­ét, a kor­társ an­gol szín­ját­szás leg­na­gyobb­ja­i­nak já­té­ká­ban pe­dig ez al­ka­lom­mal sem kell csa­lód­nunk.

Az ár­tat­lan­ság ára

Ame­ri­kai—né­met film­drá­ma (2007)

 

Van­nak, fil­mek, ame­lyek ki-, és van­nak, ame­lyek be­kap­csol­ják né­ző­jü­ket. Marco Kreuz­pain­tner al­ko­tá­sa ez utób­bi­ak kö­zé tar­to­zik. Egy me­xi­kói fiú, Jorge (Cesar Ramos) út­ját kö­vet­jük nyo­mon: a hú­gát akar­ja meg­ta­lál­ni és ki­sza­ba­dí­ta­ni. A ti­zen­há­rom éves kis­lányt fé­nyes nap­pal, nem mes­­sze a la­kó­hely­ük­től ra­bol­ták el. A meg­döb­ben­tő, de nem ön­cé­lú­an sok­ko­ló tör­té­net el­ve­zet a lány­ke­res­ke­de­lem, a vi­lá­got be­há­ló­zó pros­ti­tú­ció rab­szol­ga­tar­tó vi­lá­gá­ba. Jorge se­gí­tő­re ta­lál egy te­xa­si rend­őr (Kevin Kline) sze­mé­lyé­ben. Nem ak­ció­fil­met vagy szimp­la kri­mit lá­tunk, ame­lyek csak az ad­re­na­lin­szin­tün­kre és a pul­zus­szá­munk­ra hat­nak: a lé­lek mé­lye olyan­kor rend­sze­rint érin­tet­len ma­rad. „Az ár­tat­lan­ság ára” fel­ka­var, el­ke­se­rít, rá­éb­reszt ar­ra a va­ló­ság­ra, ame­lyet egyéb­ként — nem csak fil­mek ál­tal el­va­kít­va — nem­igen aka­ró­dzik ész­re­ven­nünk.

“Hiszek a személyesség erejében”

Az erdélyi angyalakció szervezője az adakozás öröméről

 

 

Va­sár­nap, de­cem­ber 16-án egész nap a mél­tán nép­sze­rű Böjte Csa­bá­ról és az ál­ta­la ala­pí­tott gyer­mek­ott­hon­ok­ról lesz szó a Du­na Té­vén. Míg ő má­ra ikon­ná vált, a há­zak­ról, a ben­nük élők és dol­go­zók min­den­nap­ja­i­ról so­kan alig tu­dunk va­la­mit. A több­ség így le­het Ér­sek Eme­sé­vel, a Dé­vai Szent Fe­renc Ala­pít­vány egyik ma­gyar­or­szá­gi ko­or­di­ná­to­rá­val, Csa­ba test­vér köz­vet­len mun­ka­tár­sá­val is.

Röpülj, páva!

Bár a mű­faj ha­zai te­le­ví­zi­ós gyö­ke­rei még a szo­ci­a­liz­mus­ból ered­nek, a ze­nés te­het­ség­ku­ta­tók új év­ez­red­be­li szé­ri­ái a biz­ta­tó kez­det után gyor­san zu­ha­nó­re­pü­lés­be kezd­tek. No nem né­zett­sé­gük­ben, in­kább szak­mai szín­vo­na­luk­ban. Az el­ső fecs­kék­nél még érez­he­tő volt a kö­zön­ség­for­má­lás ne­mes szán­dé­ka, ma­nap­ság er­ről szó sincs. A fu­tó­sza­la­gon gyár­tott, egy­per­ces sztá­rocs­kák, a celebkedő zsű­ri és a fon­tos­ko­dó mű­sor­ve­ze­tők mint­ha egyet­len gi­gan­ti­kus kó­rus­ban har­sog­nák az iro­ni­kus szál­ló­igét: „Mi mind egyé­ni­sé­gek va­gyunk!” S a né­ző az­zal, hogy le­ül, kri­ti­zál, druk­kol és SMS-ezik, ré­szé­vé vá­lik a kol­lek­tív ön­be­csa­pás­nak. Tud­ni­il­lik an­nak, hogy itt a ze­né­ről vol­na szó.

Egyszerű csillagállás

Nem tű­nik ide­ges­nek, kap­ko­dó­nak; to­la­ko­dó­nak még ke­vés­bé. Lát­ha­tó­an nem hajt­ja a se­bes kar­ri­er vá­gya, a han­gos-rek­lá­mos si­ker, mint ma­nap­ság annyi csil­lag­nak ki­ki­ál­tott hang­sze­res vir­tu­ózt. Lé­pés­ről lé­pés­re bi­zo­nyít­ja te­het­sé­gét, iga­zol­ja ta­len­tu­mát itt­ho­ni és kül­föl­di fel­lé­pé­se­in. Mint­ha csak úgy mel­lé­ke­sen, kedv­te­lés­ből küz­de­ne; 2010-ben még­is a moszk­vai Pa­ga­ni­ni-ver­seny el­ső dí­ját hoz­ta el. Ki­vár­ja a so­rát, tud­ja, hogy az idő ne­ki dol­go­zik. Fé­nye­se­dő ál­ló­csil­lag.

Jónak lenni jó

Jótékonysági műsorfolyam

 

 

A fo­gyasz­tói tár­sa­da­lom­ban leg­töb­ben az in­di­vi­du­a­liz­must te­kin­tik ter­mé­sze­tes élet­fel­fo­gás­nak. Az ön­ér­dek ve­zet­te em­ber­nek egy­részt sa­ját gya­ra­po­dá­sa és elő­re­ju­tá­sa a leg­fon­to­sabb, más­részt úgy gon­dol­ja, hogy az egy­mást kor­lá­to­zó ön­zé­sek rend­sze­ré­ben vég­ső so­ron csak ma­gá­ra szá­mít­hat. Az in­di­vi­du­a­lis­ta em­ber ezért ma­gá­nyos és — még ha ma­ga előtt is jól lep­le­zi — szo­rong. A szo­ron­gás pe­dig azt súg­ja ne­ki, hogy min­dent ki kell ik­tat­nia, ami ter­vei út­já­ba áll­hat, ami gya­ra­po­dá­sá­nak aka­dá­lya le­het: el­vég­re vé­del­met csak at­tól re­mél­het, amit meg­szer­zett. Ke­let-Eu­ró­pa tör­té­nel­mé­nek utób­bi szá­za­da­i­ban rá­adá­sul sok­fé­le meg­osz­tott­ság for­dí­tot­ta szem­be egy­más­sal az em­be­re­ket, a meg­sze­rez­he­tő ja­vak kö­re pe­dig jó­val szű­kö­sebb, mint Nyu­gat-Eu­ró­pa gaz­dag or­szá­ga­i­ban.

Twist Olivér

Angol – cseh – francia filmdráma (2005)

 

 

Charles Dickens re­gé­nyei nem­csak szü­lő­ha­zá­já­ban, Ang­li­á­ban nép­sze­rű­ek, szer­te a vi­lá­gon so­kan ol­vas­sák David Copperfield, Twist Oli­vér, Nicholas Nickleby ka­land­ja­it, a Pickwick klu­bot, a Két vá­ros re­gé­nyét vagy épp a Szép re­mé­nye­ket. Ma­gya­rul leg­utóbb az Ódon rit­ka­sá­gok bolt­ja je­lent meg új for­dí­tás­ban. Az író ko­rai mun­ká­i­ban fő­sze­re­pet ját­szik az em­be­ri jó­ság­ba ve­tett hit, s a tár­sa­dal­mi ba­jok or­vos­lá­sá­ról is op­ti­mis­tán nyi­lat­ko­zik. Szen­ti­men­tá­lis és me­lo­dra­ma­tikus je­le­ne­tek­ben nincs hi­ány, még­is úgy érez­zük, a vi­lág job­bá te­he­tő, s a go­no­szok min­dig meg­kap­ják mél­tó bün­te­té­sü­ket.

Hófehérke

Német mesefilm (2009)

 

 

A Hó­fe­hér­ke és a hét tör­pe az egyik leg­is­mer­tebb Grimm-me­se, ami min­den bi­zon­­nyal a Walt Dis­ney-fé­le fel­dol­go­zás­nak kö­szön­he­tő. Igaz, ez már jó­val az ame­ri­kai rajz­film­stú­dió előtt is ked­velt da­rab­ja volt a né­met test­vér­pár nép­me­se-gyűj­te­mé­nyé­nek — ezt bi­zo­nyít­ja, hogy már 1916-ban film­re vit­ték.