“Hiszek a személyesség erejében”

— Nyolc éve dol­go­zom az ala­pít­vány­nál, sok hely­re, aho­vá Csa­ba test­vér nem jut el, én me­gyek a mun­kánk­ról be­szél­ni. Mint ná­lunk min­den­ki, ön­kén­tes­ként vég­zem az ala­pít­vá­nyi fel­ada­ta­i­mat. Val­lás­ta­lan csa­lád­ban ne­vel­ked­tem, fel­nőtt­ként tér­tem meg. Elő­ször a ke­le­ti fi­lo­zó­fi­ák és a budd­hiz­mus von­zott, de az­tán a hú­szas éve­im kö­ze­pén ol­vas­tam Ba­log Zol­tán re­for­má­tus lel­kés­­szel ké­szült in­ter­jút, ami na­gyon meg­érin­tett, és a ke­resz­tény­ség fe­lé te­relt. A vé­let­len nem­so­ká­ra a ke­zem­re ját­szott: egy nap Zol­tán szem­be­jött az ut­cán, én pe­dig min­den ker­te­lés nél­kül meg­szó­lí­tot­tam, és ar­ra kér­tem, ke­resz­tel­jen meg. Mint utó­lag el­mond­ta, elő­ször na­gyon fur­csál­lot­ta, hogy ezt a rend­ha­gyó mód­ját vá­lasz­tot­tam a je­lent­ke­zés­nek. De azért ked­ve­sen, se­gí­tő­ké­szen el­mond­ta, mit kell ten­nem. És vé­gül ő is ke­resz­telt meg, har­minc­éves ko­rom­ban.
Csa­ba test­vér­hez egy Nők Lap­ja-in­ter­jú ve­ze­tett el, amely­ben meg­em­lí­tet­te, hogy ön­kén­te­se­ket ke­res. 2005-ben anyu­kám­mal együtt fel­ke­res­tük, és fel­aján­lot­tuk ne­ki a se­gít­sé­gün­ket. Nem sok­kal ké­sőbb már úton is vol­tunk Dé­vá­ra. Óri­á­si, má­ig ha­tó él­mény volt. Amint meg­ér­kez­tünk, egy nyo­mor­ne­gyed­be kel­lett si­et­nünk, hogy se­gít­sünk há­rom kis­lányt vis­­sza­vin­ni az ott­hon­ba. Egy te­her­au­tó hát­só ré­szé­ben lak­tak, és ret­te­ne­tes ál­la­pot­ban vol­tak. Tud­tuk, hogy az éle­tet, az egész­sé­get, az egyet­len esélyt je­len­ti szá­muk­ra a köz­be­avat­ko­zá­sunk. Én pe­dig ha­tá­ro­zot­tan érez­tem, hogy rá­ta­lál­tam az utam­ra. Ne­ve­lő­ként, tíz gye­rek mel­lett nem tud­nék helyt­áll­ni, de a szer­ve­ző­kész­sé­ge­met bol­do­gan aján­lot­tam fel. És már ab­ban az év­ben meg­szer­vez­tem az el­ső an­gyal­ak­ci­ót. Ma is ele­ven em­lé­kem gyer­mek­ko­rom­ból, ami­kor le­ve­let ír­tam az an­gyal­nak, és hogy mi­cso­da öröm volt, ami­kor a cso­mag­ban meg­ta­lál­tam, amit kér­tem tő­le. 2005-ben száz gyer­mek meg­aján­dé­ko­zá­sát vál­lal­tuk — és kép­zel­je, rö­vid időn be­lül há­rom­szá­zan je­lent­kez­tek an­gyal­nak! Az ak­ció ugyan­is úgy mű­kö­dik, hogy min­den ma­gyar­or­szá­gi je­lent­ke­ző egy-egy er­dé­lyi gyer­mek­nek vá­sá­rol­ja meg az ál­ta­la kí­vánt aján­dé­kot. A si­ker­től fel­bá­to­rod­tunk, és 2006-ban már az összes — ak­kor nyolc­száz — gye­rek­nek si­ke­re­sen ke­res­tünk an­gyalt.
Ma­nap­ság ren­ge­teg em­ber kö­zöm­bös má­sok nyo­mo­rú­sá­ga iránt, és kön­­nyen in­do­kot ta­lál, mi­ért ne se­gít­sen. Ta­pasz­ta­la­tai sze­rint mi­nek a ha­tá­sá­ra bil­len át va­la­ki a leg­gyak­rab­ban, és vá­lik egy­szer csak se­gí­tő­kés­­szé?
— Nyolc év alatt egyet­len­egy em­ber uta­sí­tott vis­­sza! A mi an­gya­la­ink nem­egy­szer olyan em­be­rek, akik még so­ha sen­ki­nek nem ada­koz­tak. Elő­for­dul, hogy egye­ne­sen meg­kö­szö­nik ne­künk a le­he­tő­sé­get, hogy meg­ta­pasz­tal­hat­ják az ada­ko­zás örö­mét. A ti­tok ta­lán a hi­te­les­sé­günk­ben, az ado­má­nyok nyo­mon kö­vet­he­tő­sé­gé­ben van. És hi­szek a sze­mé­lyes­ség ere­jé­ben is. Itt nem az tör­té­nik, hogy va­la­ki át­utal egy bi­zo­nyos ös­­sze­get va­la­ho­vá, vagy be­fi­zet egy alap­ba, amely úgy ál­ta­lá­ban egy or­szág vagy föld­rész sze­gé­nye­it se­gí­ti, ha­nem név sze­rint tud­ja, ki­nek ada­ko­zott, és fény­ké­pet kap a kis­lány­ról, aki­nek ru­hát, vagy a fi­úcs­ká­ról, aki­nek ci­pőt vett. Sőt, akár út­ra is ke­re­ked­het hoz­zá­juk.
Mik az okai an­nak az óri­á­si ín­ség­nek, ame­lyet rész­ben ezek­kel az ado­má­nyok­kal kell csil­la­pí­ta­ni? Mi­ért van an­­nyi ár­va vagy el­ha­nya­golt gyer­mek Er­dély­ben?
— Kö­rül­be­lül egy­har­ma­duk ár­va: szü­le­ik vagy fej­let­tebb or­szá­gok­ban gyó­gyít­ha­tó be­teg­sé­gek­ben, vagy az al­ko­hol ha­tá­sá­ra, vagy bal­eset­ben hal­tak meg (a sö­tét uta­kon gya­ko­ri­ak az éj­sza­kai gá­zo­lá­sok ar­ra­fe­lé). Sok gyer­me­ket hagy­nak szü­le­ik a nagy­szü­lők­nél, ami­kor Nyu­gat-Eu­ró­pá­ba men­nek dol­goz­ni. Saj­nos nem min­dig tér­nek vis­­sza, a nagy­szü­lők pe­dig idő­vel nem tud­ják vál­lal­ni a ki­csi­nyek ne­ve­lé­sét. A töb­bi gye­rek szü­le­i­vel együtt mély­sze­gény­ség­ben, ne­megy­szer áram, fű­tés, nor­má­lis ru­ha nél­kül él, ezért nem jár is­ko­lá­ba. Emi­att óri­á­si je­len­tő­sé­gük van az ala­pít­vány is­ko­la­há­za­i­nak, ame­lyek­ben a dél­utánt tölt­he­tik a gye­re­kek. Ebé­det és va­cso­rát kap­nak, ta­nul­nak ve­lük, ki­mos­sák a ru­há­ju­kat, de az­tán es­te ha­za­me­het­nek, nem kell őket ki­sza­kí­ta­ni sze­ret­te­ik kö­ré­ből. Itt­hon, Polgárdiban és Szé­kes­fe­hér­vá­ron is van már két ilyen há­zunk — és az egész or­szág­ban el akar­juk ter­jesz­te­ni ezt a mo­dellt.