Hófehérke

Most a né­met köz­szol­gá­la­ti te­le­ví­zió ál­tal né­hány éve ké­szí­tett fel­dol­go­zást lát­hat­juk, amely va­ló­já­ban egy me­se­film-so­ro­zat ré­sze (az M2 mű­so­rá­ra tű­zi a töb­bi fil­met is, és a Hó­fe­hér­ke után va­sár­nap, 8.20-tól a Bré­mai mu­zsi­ku­so­kat is meg­néz­het­jük). A va­rázs­la­tos né­met­or­szá­gi vár­kas­tély­ok­ban és he­gyek­ben for­ga­tott, iga­zán „gye­rek­ba­rát” té­vé­fil­mek hű­en kö­ve­tik az ere­de­ti me­sé­ket.
Hó­fe­hér­ke tör­té­ne­te iga­zi tün­dér­me­se, min­den kis­lány szá­má­ra „kö­te­le­ző” da­rab. De mint a bölcs nép­me­sék ál­ta­lá­ban, ez sem csak a ha­bos ru­hás ki­rály­lány és a fe­hér lo­von ér­ke­ző her­ceg mi­att ér­de­kes: olyan fon­tos ér­té­kek­re okít, mint a tisz­ta szív meg­őr­zé­se, a ne­héz­sé­gek­kel va­ló bá­tor szem­be­né­zés vagy a ba­rát­ság. És ha eze­ket meg­ta­nul­tuk, ta­lán mi sem fo­gunk el­vesz­ni az élet ren­ge­te­gé­ben, ha­nem mint Hó­fe­hér­ke, me­ne­dék­re és sze­re­tet­re ta­lá­lunk.