Közelkép

1849. október 6.

Százhatvanöt évvel ezelőtt, 1849. október 6-án, koncepciós hadbírósági eljárás eredményeképpen, kivégezték gróf Batthyány Lajost, hazánk első miniszterelnökét. Holttestét a császári hatóságok jeltelen, közös sírba, titokban akarták elásni. Tervüket Szántóffy Antal józsefvárosi plébános hiúsította meg.

Szántóffy 1813-ban született Ackermann Antal néven Pécsett. Német nevét majd három évtizeddel később magyarosította. A bölcseleti tanulmányait Nagyszombatban, a teológiát a bécsi Pázmáneumban végezte. Huszonhárom éves korában szentelték pappá, hivatását a budavári plébánián kezdte káplánként. 1846-ban lett Pesten józsefvárosi plébános, két év múlva helyettes alesperes, majd alesperes. 1848 mozgalmas idejében megtaláljuk nevét a közcsendi bizottság tagjai között, Vörösmarty Mihály és Eötvös József báró társaságában.

Jelenleg tizenhárom nemzeti emlékhely van az országban. Az Országgyűlés a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság javaslata alapján tavaly decemberben emelte ezek sorába a pannonhalmi főapátságot. Az ezt jelképező, nemzeti lobogóval díszített sztélét – mely egységes kialakításával könnyen felismerhetővé teszi az emlékhelyeket, és tömören ezek jelentőségéről is tájékoztatja az érdeklődőket – szerdán avatták fel.

Teremtésvédelem

Urbanizálódó, virtualizálódó és a globalizáció hatásai miatt a természet valóságától egyre inkább elszakadó társadalmunknak nagy szüksége van a ténylegesen létező dolgok megtapasztalására, a természetes folyamatok és értékek újrafelfedezésére.

Az ünnep megtartása liturgiatörténeti szempontból a kántorböjtökhöz igazodik, amelynek neve a kántorokkal kevésbé, sokkal inkább a négyszeri böjttel kapcsolatos. E kántorböjti alkalmak közül a tavaszi a nagyböjt első vasárnapját követő, a nyári a pünkösd vasárnapját követő, az őszi a Szent Kereszt felmagasztalását (szeptember 14-ét) követő héten van, a téli pedig az advent harmadik vasárnapját követő szerda, péntek és szombat napjaira esik. Sajnos e böjtök kivesztek már a köztudatból.

Beszélgetés Sárosi István íróval, kardiológussal XII. Piuszról írott drámájáról

A közelmúltban dráma jelent meg XII. Piusz pápa életéről a Szent István Társulat kiadásában. Közismert, hogy a pápát mindmáig elmarasztalják egyes kritikusok, mondván, a katolikus egyház feje nem emelte fel szavát az üldözöttek – elsősorban a zsidók – érdekében, s ezzel mintegy kollaborált a nemzetiszocialista Németországgal. 1963-ban mutatták be Nyugat-Berlinben Rolf Hochhuth német író A helytartó című drámáját, amely erősítette ezt a nézetet, nyíltan támadta a pápát. A most megjelent dráma szerzője Sárosi István író, a Pécsi Tudományegyetem kardiológusa. A rabbi, a pápa és a sátán című mű hiteles történelmi forrásokra támaszkodva mutatja be: valójában hallgatott-e XII. Piusz?

– Professzor úr, jó néhány drámakötettel, regénnyel, elbeszélésekkel, drámájából készült televíziós változattal a háta mögött fogott hozzá ennek a műnek a megírásához. Színpadi műveit többek között Pécsett, Győrött, Kaposvárott, a budapesti Nemzeti Színházban mutatták be, alkotásai angol, francia, német, horvát, olasz nyelven láttak napvilágot. Egy alkalommal úgy nyilatkozott: „Életem lüktetés, s ez jelenik meg a nevemhez kötődő dinamikus színház elméletében is.”

– Folyamatosan hallunk a színház válságáról, a színpad mégsem szűnt meg soha. Egészen egyszerűen azért, mert a színház mindig lépést tudott tartani az adott világ valóságával, s eleven választ adott arra. Olyan előadások kellenek ehhez, amelyek magukkal ragadják a nézőt. Számomra a legnagyobb kritikus a szék. Amikor a színházban nyikorognak a székek, mocorognak a nézők, ez azt jelenti, figyelmüket, érzelmeiket nem köti le a színpad. A dinamikus színház lényege: odaszögezni a nézőt a székhez.

Csak azt tudom, mindig velünk zarándokolsz, az erdőhajlat mélyzöld útján is, rétek őszbe öltözött ösvényein, melyeket a nyár hagyott itt pillangó-kergető léptekkel, amott egy papírsárkány rózsaszalagjával, melyet gyerekkéz kötözgetett, kicsinyek fecskék csivitelését követő dallamaival, s mintha hallotta volna a szőlőszender: rózsaszín, barna szárnyakkal a fénybe fúrta magát napsugár-járta füzesből.

A kegyelem Virága vagy, a legszebb, ezer-utak szegélyein, végtelenbe tartó titok-fátylas mezőkön. Sok százados szobrod előtt álldogálok nemegyszer tanácstalanul, és szólítlak, jó tanács Anyja, s valahányszor rózsakertednél gyönyörködöm a lemenő nap benső álmokat szövő sugaraiban, rejtélyes Rózsa, pillaíved alatti szépséged aranylik föl, s az odaáti virágzásba emeli érzéseimet.

Egy közösség, amelyben Jézus lépteit hallani

Antióchia – több ezer olyan ember van ma Magyarországon, akiben öröm támad, meghatározó emlékek tolulnak fel e szó hallatán, vagy a legjobb barátaira és arra gondol, milyen fontos szolgálatok, lelki programok várnak rá a héten. Antióchia: egy mozgalom neve, amely sokak számára a közösségi élet lelkesítő modelljével egyenlő.

John Pridmore a damaszkuszi úton

Robusztusabb, mint gondoltam. Csak nézem, ahogy közeledik felém a csaknem kétméteres „szekrényember”. Ha nem tudnám, ki ő, és tippelnem kellene, hogy mi a foglalkozása, szinte gondolkodás nélkül rávágnám: gengszter. De nem az, sőt! John Pridmore evangelizátor. Járja a világot, és Istenről beszél. Milliók előtt tett már tanúságot a hitéről. A napokban Magyarországon járt, és nekünk is elmondta a történetét. De az igazsághoz hozzátartozik: régen valóban gengszter volt, ám egy igencsak durva eset hatására megtért, szó szerint egyik pillanatról a másikra.

A betűvetés nemcsak napjaink kis nebulóinak nehéz, az volt a régi idők embere számára is. A magas képzettségű Szent Pál apostol is diktálta a leveleit, és csak a végén „hitelesítette” azokat saját kezűleg. „Nézzétek csak, mekkora betűkkel írok nektek saját kezemmel.” Amikor papírra vetették az evangéliumokat, a keresztény közösség a liturgia keretében ismerte meg és értette meg őket.