Fegyverek és drogok helyett: Isten

– London északkeleti részén születtem, és bár katolikusnak kereszteltek, soha nem jártam egyházi iskolába vagy templomba. Tízéves koromban, amikor egy átlagos napon hazaértem, a szüleim közölték, hogy döntsem el, melyikükkel akarok élni, mert elválnak. Ekkor elhatároztam, hogy többé nem fogok szeretni, mert azt gondoltam, ha nem szeretek, nem sérülhetek. Nem sokkal ezután anyám idegösszeroppanást kapott és kórházba került, apám pedig újranősült, és amolyan „patchwork” családom lett. Bár az apám rendőr volt, lopni kezdtem. Csak azt akartam, hogy vegye már észre valaki, mekkora fájdalom van bennem. Tizenöt évesen aztán javítóintézetbe kerültem, de cseppet sem javultam. Amikor hazaengedtek, otthagytam az iskolát, és mivel semmi máshoz nem értettem, csak a lopáshoz, hát ezt csináltam. Tizenkilenc évesen börtönbe kerültem, és a zárkában azon gondolkodtam, hogy elveszem Isten legdrágább ajándékát, az életemet. Isten ott lehetett, hisz nem tettem meg, amire készültem, de még dühösebb és keserűbb voltam, amikor szabadultam. Az lett az elvem, hogy ha akarsz valamit, vedd el, mert senki sem fogja neked önként odaadni.

A filmbe illő történetek ilyenkor szoktak a lehető legrosszabbra fordulni…

– Kidobóként kezdtem dolgozni a londoni East End and West End mulatóiban, ahol olyan emberekkel találkoztam, akiknek mindenük megvolt, a legjobb kocsik és csajok. Amikor beléptek a szórakozóhelyre, szinte megállt az élet. Azt akartam, hogy engem is így tiszteljenek, ezért nekik kezdtem dolgozni, nem sokkal később pedig már velük dolgoztam. Szervezett bűnözéssel foglalkoztak, például drogokkal és lányokkal kereskedtek. Sok piszkos és erőszakos ügybe keveredtem én is, és a dí­ler­ke­dés­ből lassan meglett mindenem, amiről azt gondoltam, hogy boldoggá tesz: egy luxuslakás, egy BMW és egy Mercedes, és több pénz, mint amennyit valaha is el tudtam volna költeni. Machete nélkül ki sem léptem az ajtón, és olyan lányok mellett ébredtem, akiknek a nevét sem tudtam. Legbelül viszont ürességet éreztem, semmi sem elégített ki. Kívülről keménynek tűntem, de belül ijedt és sebzett voltam. Egy este egy srác kötekedni kezdett az egyik pubban. Bokszerrel megütöttem, mire ő hanyatt esett, és beverte a fejét egy padkába. Vértócsa volt a feje alatt, és sikoltoztak körülötte az emberek. Elhagytam a helyszínt, és hazafelé a kocsiban csak arra tudtam gondolni, hogy ezért akár tíz évet is kaphatok.

Alighanem erről a mélypontról jutott el aztán a megtérésig…

– Lassan felfogtam: lehet, hogy megöltem valakit (csak később derült ki, hogy nem halt meg). Mindenesetre akkor egy hangot hallottam, a lelkiismeretem volt, Isten hangja. Elmondtam életem első imáját, azt, hogy eddig csak elvettem, ami a másoké, mostantól viszont adni akarok, és egyszer csak megéreztem Isten szeretetét. Az egyetlen ember, akiről tudtam, hogy hisz Istenben, az anyám volt, ezért elmentem hozzá, és elmondtam neki, mi történt. Azt mondta, életem minden napján imádkozott értem, és néhány napja azt kérte Istentől, inkább vegyen el, mint hogy tovább ártsak másoknak és magamnak. Ezután felkerestem egy papot, aki egy lelkigyakorlatról beszélt nekem. Ezt úgy képzeltem el, hogy lazulás a tengerparton, Bacardi Breezer, joint és bikinis csajok, úgyhogy egyből rávágtam: megyek! Hát, nem olyan volt, mint gondoltam, hanem sokkal jobb. Amikor a pap arról beszélt, hogy minden bűnünk sebet ejt a szívünkön, rápillantottam a keresztre, és ráeszméltem, hogy miért halt meg Jézus: a legszörnyűbb bűnöket, amelyeket elkövettem, felvitte oda. Éreztem, hogy azt mondja: John, annyira szeretlek, hogy érted még egyszer keresztülmennék ezen az egészen! Tízéves korom óta először sírtam, és azt tettem, amit még soha: gyóntam. Mikor a pap a fejemre tette a kezét, olyan érzésem volt, mintha Krisztus lett volna, és mintha újjászülettem volna. A bűneim megöltek, de a gyónás visszahozott az életbe. Részt vettem egy szentmisén is, és elmondtam egy imát, hogy Jézus, ha az ott tényleg te vagy, mutasd meg nekem! Mikor magamhoz vettem a szentostyát, olyan örömet éreztem, mint még soha, és tudtam, hogy Jézus valóban jelen van az Oltáriszentségben.


Ezután lakótelepi gyerekekkel foglalkoztam, hogy ne kerüljenek bajba, mint annak idején én, majd Bronxba mentem, ahol Teréz anyával találkoztam. Egész életemben olyan emberek vettek körül, akik tele voltak félelmekkel, de ő, bár aprócska volt, nem félt semmitől, biztosan azért, mert Istennel volt tele. Tőle tanultam, hogy több szeretetet és kevesebb félelmet, és ő ösztönzött arra, hogy adjak, és megosszam másokkal a történetemet. Most már „teljes munkaidős” evangelizátor vagyok. Négy könyvem jelent meg, és járom a világot, hogy tanúságot tegyek. S megalapítottam Írországban a Szent Patrik közösséget, amely a hármas fogadalomra épül. Karizmánk az evangelizáció, és mindenki számára nyitottak vagyunk.

Megtérése finoman szólva is váratlan és hirtelen volt. Most már egészen más életet él, mint régen, de megesik-e, hogy például konfliktushelyzetben előjön a régi, agresszív énje? Tart attól, hogy egyszer visszaesik?

– Bár vannak helyzetek, amikor még mindig dühös leszek, és nem úgy reagálok, ahogyan kellene, egyáltalán nem félek attól, hogy megint lezüllök. Több mint húsz éve történt a változásom, és korántsem vagyok olyan, amilyen korábban voltam. Isten kegyelméből változtam meg. Mindennap járok misére, imádkozom a rózsafüzért, és sok időt töltök dicsőítéssel. Szeretem az életemet, szeretek Istennel élni, és Istenért dolgozni.

Tartja a kapcsolatot a gengszterismerőseivel? Vajon mit gondolhatnak Önről?

– Nem, azokat a barátaimat, akiknek még mindig piszkos ügyleteik vannak, nem tarthattam meg, mert nem akartam, hogy hatással legyenek rám. Volt egy haverom, Bulldog, nagykutya a londoni alvilágban, aki olyan volt, mintha az apám lett volna. Ha valakire, hát rá felnéztem. Élete végén aztán ő is megtért, és a feleségével együtt imádkozott esténként. A temetésén több nehézfiú is megjelent, és meghallgatta a beszédemet. Volt, aki sírva fakadt, de olyan is akadt, aki gúnyolódni kezdett. Gyakran teszek tanúságot börtönökben, ahol olyan emberekkel találkozom, amilyen magam is voltam. Nemrég egy férfival beszélgettem, aki több embert is megölt, és valószínűleg soha nem szabadul. Miközben a történetemet meséltem, sírt, aztán odajött hozzám, és azt mondta, most már meg tudna változni.

Van három téma, amelyeket mindig előhoz a beszédeiben: az Eucharisztia, a Szűzanya és a gyónás…

– Mert általuk változtam meg. Máriához imádkoztam, aki közel vitt Jézushoz. Vele a gyónásban és az Oltáriszentségben személyesen találkoztam. Másképp képtelen lettem volna megbocsátani magamnak, és egy új, teljes életet élni. Szerintem Krisztus valóságosan jelen van a katolikus egyházban, amely a szentekkel, a rózsafüzérrel a maga teljességében minden, amire csak szükségünk van. Ezért vagyok katolikus. Sokak szerint túl sok a „szabály” az egyházban, de számomra ezek adnak keretet. Nem azért vannak, hogy megnehezítsék az életünket, hanem hogy segítsenek. Megvédenek és vezetnek.

Lassan világhírű lesz. Nem fél attól, hogy fontosabbá vagy népszerűbbé válik, mint Isten, vagyis hogy a története miatt Önre figyelnek az emberek, nem pedig Istenre?

– Időnként az embernek el kell gondolkodnia magán. Sokszor kényszerít alázatra Isten. Tudom, hogy ő a „főnök”, és hogy mindenem tőle van. Ha a történetem hatására megváltozik valakinek az élete, az nem miattam, hanem miatta van. Semmit sem tudnék tenni a kegyelme nélkül.

Önéletírásából kiderül, sokszor kételkedett abban, hogy van-e értelme az evangelizálásnak, Önnek való-e ez a munka. Még mindig keresi a hivatását?

– Nem, már megtaláltam. Ez az. Soha nem éreztem magam ennyire boldognak és teljesnek, ilyen feltétel nélkül szeretettnek, és látom a munkám gyümölcseit. Az egyik lelkigyakorlatom végén odajött hozzám két férfi, és elmondták, hogy az egyikük tíz éve, a másikuk pedig huszonöt éve először gyónt. Egyszer találkoztam egy sráccal, akinek borzalmas gyerekkora volt, és már tizenkét évesen börtönben ült. Amikor hozzám került, drogokkal élt, később azonban meggyónt, és intenzív tapasztalata lett Istenről. Most huszonkét éves, és teljesen más életet él, mint korábban, iskolákban beszél a változásáról. Azt mondom, ha az egész életem ezért a fiúért volt, már megérte élnem. Néhány éve egy lánnyal beszélgettem egy iskolában. Nem sokkal azelőtt megpróbálta felvágni az ereit. Elmondtam neki, milyen gyönyörű, és mennyire szereti Isten. Amikor hazament, elmesélte az édesanyjának, hogy mit hallott, és hogy élni akar, majd elkezdett misére járni, és rózsafüzért imádkozni. Az asszony eljött hozzám, és azt mondta, soha ne hagyjam abba a munkámat. Meg akarom mutatni az embereknek, hogy ha Isten szeret egy olyan embert, mint én, akkor bárki mást is szeret. Ha úgy látjuk magunkat, ahogyan Isten, és ha úgy szeretjük magunkat, ahogyan Isten, akkor valóban boldogok és szabadok leszünk. Ő is ezt akarja.