A vallását tartó, vallásának lelkiségét komolyan vevő hívő folyamatosan akarja dicsérni istenét. Az áhítat és az erkölcsiség megszakítás nélküli fenntartása az emberiség nagy kultúráinak közös irányú törekvése. Ugyanakkor az állandóság biztosítására különböző megoldásokat találtak a nagy vallási hagyományok.
„Tudod, hogy sokáig nem is mertem arra gondolni, hogy képek készüljenek a verseidhez; nem tudtam úgy olvasni őket, hogy azt érezzem: bármit is hozzájuk lehet tenni. Aztán egy hasonló hangulatú este során megrohantak a képek. Soha nem történt még ilyen azelőtt” – írta a költőnek címzett fiktív levelében Nágel Kornél grafikusművész a tavalyi – évfordulós – Pilinszky Fesztivál keretében megnyílt kiállításának „előszavaként”. Az Erzsébet téri Gödör Klubban rendezett est egy olyan programsorozat nyitánya lett, amely az összművészet szellemében irányítja a figyelmet költészetünkre; a XX. század olyan klasszikusaira, mint Pilinszky vagy Weöres Sándor…
Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással – fogalmaz a bűnbánati formula, amely itt-ott óhatatlanul összeakad a világi megítéléssel. Egyes mulasztásokat ugyan vehemensen üldöz például az adóhivatal, e műfajban jobbára mégis „négyszemközt” maradunk a Fennvalóval.
Afféle „idősödő” emberként mostanában a szokottnál is többször eszembe jut egy hamarosan ötvenéves élményem, mely egész életem egyik meghatározó eseménysorának kezdetét jelentette. Nem mindennapi körülmények között.
Múlt pénteken hosszabb interjút készítettek velem egy rádióstúdióban, és a műsorvezető többek között azt is megkérdezte, hogy mostanság összejárnak-e még a tollforgatók: vannak-e költői körök, irodalmi asztaltársaságok, ahol megfeledkeznek a világ ügyes-bajos dolgairól, és kizárólag versekről és elbeszélésekről folyik a szó. Nem akartam hazudni, így hát azt feleltem, hogy az ilyesmi oly ritka, mint a fehér holló; az alkotók többsége otthon gubbaszt, önmagára hagyatkozva írja műveit, melyeket azután megpróbál eladni valamelyik folyóiratnak – „ősi” magyar szóval: menedzseli magát…
Kutatások bizonyítják, hogy hazánkban növekszik az ellenséges érzület az Európai Unióval szemben. Ennek számtalan oka lehet. Sokszor hibáztatjuk gondjaink növekedéséért, az utóbbi időben pedig gyakran hallani, hogy az unió kettős mércével mér, hiszen a görögök hatalmas támogatást kapnak, míg a magyaroktól még a kohéziós pénzek egy részét is el akarják vonni. (E speciális szolidaritási alapnak a feladata, hogy csökkentse a tagállamok fejlettségi szintjének különbségeit, finanszírozza a környezetvédelmi és közlekedési fejlesztéseket.)
Várjuk olyan olvasóink jelentkezését, akik szívesen csatlakoznának az Új Ember sajtóapostoli munkájához.
Több évtizedes tapasztalatunk, hogy a katolikus sajtó terjesztése, kiadványaink, szóróanyagaink eljuttatása régi
és reménybeli új olvasóinkhoz a papság munkáját segítve, a hívek közreműködésével valósulhat meg a leginkább.
Vannak magyar kifejezések, amelyektől borsódzik az ember háta. Ilyen a tömegkommunikáció is. Kommunikálom a tömeget? Kommunikálok a tömegnek? Netalán magával a tömeggel kommunikálok? És „ki” az a tömeg? Ötven mázsa néző? Három és fél tonna hallgató? „Keresem a szót, keresem a hangot” – írta Bródy János egy dalszövegében, és valahogy így vagyok most én is.
Tömeg. A nyugati médiumok történetének kezdetekor a közlés szigorúan egy irányba működött: fentről lefelé.