Szavak és virágok

A cselekedeteket annál inkább górcső alá veszi a törvény és a földi bűnüldözés, miközben a „gondolatbűnnek” már a puszta fogalmára is hajlamosak felhördülni a formális jogvédők. A legtöbb vita mégis a szó útján elkövetett vétkek ürügyén zajlik: az egyik serpenyőben ott a szólásszabadság nemes eszméje, míg a másikban a tapasztalat, hogy a szó adott esetben, a körülmények összjátéka folytán olyan fegyver, amely akár ölni is tud.

Persze a kimondott vagy leírt szót minden esetben megelőzi a gondolat – ezt azonban a mi felületes, sok tekintetben hipokrita civilizációnk hasonlóképp nem tekinti befejezett ténynek, mint ahogy a megfogant magzati életet sem embernek. A sajtó, a média, az internet szabadsága és szabadossága körül is azért tajtékzik annyi vita, mert itt a gondolat már testet öltött, visszakereshető; a formába öntött mondat pedig már képes a mozgósításra, a befolyásolásra – jó és rossz irányba egyaránt. A bizonytalansági sáv azért is olyan széles, mert a XXI. század embere az egyéni szabadság érdekében hajlamos felülbírálni a közös morált, relativizálni az erkölcsi törvényeket. Elanyátlanodásáról pedig igénytelen nyelvhasználata is árulkodik.

Korunk politikai küzdelme mindinkább a nyelvért folytatott harc: a felek úgy gondolják, hogy aki a nyelvet birtokolja, az birtokolja a lelkeket is. Mivel pedig egy tömegdemokráciában, ahol minden szavazat megszerzendő a kormányzáshoz, az egyszerűbb lelkekért is elszánt küzdelem folyik, az elit is hajlamos leszállni a publikum színvonalára. A színvonalesés sajnos nem olyan optikai csalódás, mint amikor az öregedő professzor minden újabb diákévfolyamot gyengébbnek érez, mint az előzőt: a közélet nívója tényleg éppúgy képes mindig újabb mélységekbe alászállni, mint a kereskedelmi televíziók műsorleleményei. Hanyatlást jelez a mind leplezetlenebb hazudozás is, de még inkább a stílusromlás: ha már egy Kossuth téri nyilvános gyűlésen is lehetséges a mikrofonba bömbölni, hogy valamely közjogi méltóságunk (elnézést) „mocskos tetű”, és az adatközlőt komoly médiafórumok ennek ellenére politikai tényezőnek tekintik, akkor nincs tovább hová ereszkedni.

Az egyik, magát színvonalas értelmiségi fórumnak tartó rádióban e tárgyban hallottam egy párbeszédet. Két ismert rádiós csevegett egymással. A híresebb és tehetségesebb felidézte: egy emberöltővel ezelőtt – cenzúra, öncenzúra ide vagy oda – még csak fel sem merülhetett, hogy valaki élő adásban kimondjon egy bizonyos négybetűs szót. Majd kimondta, hogy melyik négybetűs szóról van szó. Mert ma már felmerülhet. Egy emberöltő alatt ennyit romlott bennünk a nyelv, ami lakmuszpapírja a gondolatainknak és előrejelzője tetteinknek is. S korántsem az üres szóvirágokért fáj a szívem.