Közelkép

Parallax – nézetek kora

Sokakat – magánszemélyeket és társadalomkutatókat egyaránt – izgat a kérdés: mivel magyarázható, hogy az emberek életüket, társadalmukat egy bizonyos pontból kiindulva fogják fel, értik meg és mesélik el. Az egyik lehetséges választ erre a komoly kérdésre a sorsesemény szakkifejezéssel leírt jelenség adhatja meg. Ez olyan értelemképződésre utal, amelyet a személy nem képes befolyásolni, s gyakran tetten érni sem; amely számára magától értődő, s az ettől eltérő felfogásokat és magyarázatokat alapvetően idegennek érzékeli, s amely élettörténetében, de legalábbis abban, ahogyan azt felfogja, új kiindulópontot jelent, amelyhez ezt megelőző és ezt követő korszakát viszonyítja.

Boros Attila festőművész Isten igájáról

„Az igazi műalkotások egyensúlyba hozzák az emberi akaratot a természet törvényeivel, így a véletlen látszatának elfogadásával. A néző felfedezheti benne a művész és a Teremtő szándékát is, és a kettő egyensúlyának törékenysége mutatja meg azt az állapotot, ahová boldog pillanataiban az ember eljut. A jó kép rádöbbent nagyságunkra és kicsinységünkre, büszkévé tesz emberi mivoltunkra, de feladatot is ad azzal kapcsolatban. A kép olyan hazugság, amelyben felfedezhetjük az élet igazságát, de az élettel ellentétben, ahol mindig utólag derül fény a törvényszerűségekre, itt azonnal megláthatjuk őket” – olvasom Boros Attila honlapján. Művészetéről, próbatételekről, hitről és családról beszélgettünk.

– Tizennyolc éves voltam, még a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába jártam, amikor készítettem pár vallási témájú grafikát, rézkarcot, amelyek már nem a stúdium részei voltak. Bevittem őket az Új Ember szerkesztőségébe azzal, hogy tudnák-e használni. A Szent Jeromos-képemet azonnal megvették; nekem pedig nagyon jól jött egy kis zsebpénz. Festészettel csak később kezdtem foglalkozni. A festőkkel szemben talán annyi volt az előnyöm, hogy a rajztudásom biztosabb alapokon nyugszik. Ez egyfajta aranytartalék, biztos pont lett, amire támaszkodhatok.

A szegedi Karolina-iskola útkereső konferenciája

A Boldogasszony Iskolanővérek száznegyven évvel ezelőtt nyitották meg iskolájukat lelkes szegedi polgárok meghívására. A nővérek húsz éve – több mint negyven év kényszerű távollét után – tértek vissza ismét Szegedre, és elkötelezett világiak segítségével újraindították az iskolát. Az újrakezdés jubileumának egyik programjaként oktatási-nevelési konferenciát szerveztek a Szeged–csanádi egyházmegye katolikus iskoláinak pedagógusai számára. Az előadók a mai pedagógiai munkában kiemelt jelentőségű témákról szóltak. A rendalapító, Gerhardinger Mária Terézia és utódai mindig arra törekedtek, hogy a kor színvonalának leginkább megfelelő vagy azt meghaladó pedagógiai módszerekkel neveljenek és oktassanak. A konferencia azzal a szándékkal jött létre, hogy a résztvevők a pedagógiai munkát leginkább befolyásoló társadalmi szintű változásokról szakemberektől tájékozódjanak, és hasonló beállítottságú kollégáikkal tapasztalatot cseréljenek. A rendezvény négy, egymással összefüggő témát kínált az érdeklődőknek.

Erdő Mária rektor asszony a katolikus pedagógiáról

Megjelent a teljes hittan-könyvsorozat Erdő Mária, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektorának szerkesztésében. A tankönyvek szerzői között találjuk Székely János püspököt, Bernolák Évát, a Nemes György – Mácsik Mária szerzőpárost és másokat. Hosszú ideje visszatérő kérdés: milyen legyen a jó hittankönyv? Egyáltalán: lehet-e jó hittankönyvet írni, amely pedagógiai szempontból is megfelel a korszerű követelményeknek? A mostani sorozatról a tanárok és a diákok egyaránt jó véleményt fogalmaznak meg. Mint egyikük mondta: szeretettel elfogadható tankönyvek. Ezzel kezdtük beszélgetésünket Erdő Mária rektor asszonnyal.

– Hetven éve nem jelent meg teljes hittan-könyvsorozat Magyarországon. A kommunizmus időszakában nem is volt erre mód, s utána hosszú ideig tartott az útkeresés. Jelentős szakmai viták folytak arról, hogyan lehet a hittani ismereteket közvetíteni a gyerekeknek.

Napjainkban a divat nem éppen a hosszú távú tervezésről szól, mégis egyre több tervező odafigyel a környezettudatosságra. Mondhatjuk: divat lett az ökodivat.

Hazánkban a környezettudatos ruhatervezés még gyermekcipőben jár, sok más országban – Skandináviától Olaszországig, Nagy-Britanniától Costa Ricáig – azonban többévnyi története van már az „ökomódinak”.

Beszélgetés Anu Kippastóval

– Az Ön hazájában a környezettudatos gondolkodás nem pusztán egy terv vagy csak néhány emberre jellemző szemlélet, hanem életstílus…

– Észtországban nemcsak a formatervezők gondolkodnak az újrahasznosítás szellemében. Művészekre, színészekre, közismert emberekre is jellemző, hogy régi faházakat újítanak fel, nem hagyják veszni a régit. A munkálatok során pedig környezetkímélő festékeket használnak.

Öko-Design Fesztivál a Klebelsberg Kultúrkúriában

A Védd a környezeted! felszólítással – bármelyik politikai rendszerben nőttünk is fel – mindannyian találkoztunk, már gyerekkorunkban. Elméletben sem a cserkész, sem az úttörő nem szemetelt. Ám hogy kinek sikerült jobban betartania ezt a szabályt, arra ki-ki adjon választ maga. Ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy ha volt cserkészként vagy akár volt úttörőként, illetve egyszerűen felelős keresztényként nem dobjuk el a csokipapírt az utcán, azért még nem jár hátbaveregetés. Ez ugyanis az alap. A kérdés ma már sokkal inkább az, mit teszünk, illetve mit tehetünk azért, hogy élhető és fenntartható maradjon tágabb, illetve szűkebb környezetünk a következő generációk számára is.

Lépcsők

Nem bírom, már nem bírom tovább! – és mégis ment, lépett, vaskos-szélesen, néhány méter, és elindulnak lefelé, négyszáz lépcsőfok az első bányajáratig. Minél mélyebbre, annál melegebbre. Csikordult odafönt az észak-uráli fagy. Európa széle – a görögkatolikus pap az egykori iskolai tanulmány fölidézésével, maradék erejével még mosolyra rázkódta magát. Európa széle, nagyon a széle! – és süllyedt alá, süllyesztették alá a halinacsizmák a bánya melegébe.

Apját látta valamelyik szomszéd táborban, a rettentő fagyban, mínusz negyvenöt fokban mezítelenül, ahogyan még soha, kifeszülve, kiterítve. Aztán a rabszemérem becsavarta valami ponyvába, és a csákány tépte a rögöket: elég mély legyen majd a tavaszi olvadás idején, a bomlás ne érje el a föld színét.
Hogy ért el hozzá a hír, nem tudta. A lágervilágban a hírek útja kiszámíthatatlan és követhetetlen. Egyszer csak a mellette gyalogló szűkre szabott szájmozgásával: – Apád meghalt, más pap nem lévén, egy protestáns lelkész imádkozott fölötte.