Erősítő jelenlétek

Az eltelt bő húsz évben portrék, táj- és zsánerképek, könyvborítók és illusztrációk sokaságát készítette el; de a vallási témák azóta is kísérik…

– Kezdettől leginkább a „rejtélyekkel” foglalkozom. Világi témájú képeim gyakori témája, a női szépség is idetartozik. A legrejtélyesebb örök téma azonban a Biblia, a hit világa. Ma az emberiség hasonló helyzetben van, mint hajdan, amikor a bibliai történeteket a nép leginkább festményekről, képek segítségével ismerhette meg. Ma ugyan a technikának köszönhetően tengernyi információhoz jutunk, mégis keveset tudunk a legfontosabb dolgokról. Egyfajta küldetésnek tekintem, hogy ezeket az üzeneteket a magam lehetőségei szerint visszavigyem a köztudatba. Szerintem, aki komolyan veszi a művészetet, nem kerülheti meg a művészettörténet nagy témáit, muszáj, hogy „véleménye legyen” az egyetemes kultúra részét képező Bibliáról, Jézusról, a szentekről.

Jézus életéből én inkább a gyógyítót, a csodatévőt, a feltámadottat ábrázolom, nem a szenvedőt, a kiszolgáltatottat. Nem a megalázottságát, hanem a győzelmét festem, amikor megmutatkozik isteni ereje, dicsősége. Fényt, akit az Isten küldött nekünk.

Minden bibliai történet nagy rejtély, és művészi eszközeimmel legszívesebben mindegyiknek a végére járnék. Folyamatosan motoszkál bennem, de még mindig nem tudom, hogyan ábrázoljam például a csodálatos kenyérszaporítást. Ha egy művész csak Jézus történetét akarná végigkövetni a festészet nyelvén, az már önmagában egy életre szóló misszió lehetne. Festés előtt gyakran imádkozom, hogy sikerüljön a kép. Tulajdonképpen elfogadom azt a tényt, hogy a festmény végső soron nem is az én művem, hanem legalábbis az Istennel „közös munkánk”.

Nyáron a nagyváradi püspöki palotában rendezett kiállításon mutatták be új sorozatát a magyar szentekről. Közülük ki áll a legközelebb a szívéhez?

– Szent László. Apaként is mondhatom, ha tehetném, bevezettetném az iskolákba, hogy legalább fél évet csak vele foglalkozzanak. A szentek számomra azok, aki el tudták választani a világosságot a sötétségtől; a személyük garancia erre. Szent László király legendáit átdolgozva, továbbgondolva, átmentve remek kortárs történetek születhetnének, amelyeket akár képregény formájában is megkaphatnának a gyerekek. Ma már a mesékben is kétes akcióhősök szerepelnek, a realitás jegyében olyan alakokkal találkoznak, akikről a „szürke homályzónában” azt sem tudni, jók-e vagy rosszak. Egy gyereknek pedig, akinek még nincs határozott értékrendje és könnyen befolyásolható, mindent el lehet adni… – végső soron erre alapoz a globalizáció.

Szent László legendáival kapcsolatban érdekes tapasztalatom, ha az ember alkotóként egyszerűen „szóról szóra” lefesti, megjeleníti valamelyik róla szóló történetet, egy hihetetlen modern, szürrealista műalkotás kerekedik belőle.


Sok szálon kötődik a zenéhez. Néhány éve személyesen is megismerhette nagy kedvencét, Tom Jonest, akinek több képet is festett…

– A művészetek olyanok, mint a tudományágak, az élet teljességét fejezik ki, csak mindegyik a saját szemszögéből. A matematika számokkal, az irodalom szavakkal, a festészet színekkel írja le ugyanazt. A zenében egymás után halljuk a hangokat, és nem egyszerre látjuk, mint egy képet, mégis ugyanazok a szabályok jellemzőek egy zenei és egy festészeti remekműre. Így a nagy mesterektől, a zeneszerzőktől is lehet képzőművészetet tanulni. Általában zenére festek; vannak jazz és tánc témájú képeim is.

Tom Jonest a legjobb énekesnek tartom, aki az életével, a legkiválóbbakra jellemző szerénységével is tanúságot tesz. Mára azt hiszem, kölcsönösen tiszteljük egymás munkáját. Egyszer mesélte, hogy minden este térdre ereszkedve köszöni meg Istennek a tehetséget, és kéri, hogy folytathassa. A legnagyobb vétek szerintem a mulasztás; ha nem élünk azzal, amit kaptunk. Mert a legszörnyűbb bűnöknek is van valamilyen pszichológiai hátterük, magyarázatuk, ami a motivációt valamennyire érthetővé teszi, a mulasztás azonban semmivel sem indokolható.

Úgy tudom, hogy legfőbb múzsája a felesége, s rajta keresztül a családja…

– Ma sokan a cinizmust várják el a művészettől, nem azt, hogy híd legyen az emberek felé. A bensőséges családias érzések nem divatosak. De ahogy a szentek ábrázolásával nyilvánvalóan vállaltam egy számomra fontos értéket, úgy talán azzal is, hogy a feleségem a múzsám, akinek a vonásai – ha nem is egy az egyben – visszatükröződnek nőalakjaimon.

Általánosan igaz, hogy amikor egy kép igazán sikerül, a művészen kívüli olyan elemek is belekerülnek, amelyek több síkon történő értelmezésre adnak lehetőséget. Úgymond: körbeér a kép. A művészetnek szerintem nem az a célja, hogy az életet egy az egyben tükrözze vissza, hanem inkább kivezető utat mutasson, megállásra késztessen.

Sok minden ér minket az életben, de meg kell tudnunk őrizni emberségünket és a szabadságunkat. A legvégső szabadság az, ha belátjuk, hogy mindenért hálásnak kell lennünk, amit kapunk. Önmagamból a legjobbat kell kihoznom, és megmutatnom másoknak; a legpozitívabb, legkiérleltebb gondolataimat. A hétköznapi gondok közepette is meg lehet látni egy múló pillanatban az örökkévalóságot. A gondok elviselése végett kiérleltem azt a képességemet, hogy ne vegyem természetesnek a mindennapos szépségeket, hanem újra és újra rácsodálkozzak. A művész feladata, hogy a sötétben pislákoló gyertyalángot fényözönné erősítse.

A legfőbb parancs: szeressétek egymást! De mit jelent ez? A szeretetet nem tudom „magamra erőltetni”. Jézus talán arra gondolt, hogy a cselekedeteinkben mutatkozzon meg a szeretetünk, amely alapján közel kerülhetünk másokhoz. Aztán a szülőhöz hasonlóan, aki minél több áldozatot hoz gyermekéért, annál erősebben szereti, végül a szeretet jegyében tett cselekedeteink nyomán az érzéseink is megváltoznak akár még az ellenségeink iránt is. Az én legfőbb eszközöm arra, hogy szeressek másokat az, hogy szeretettel festek, a képeimbe vitt szeretet aztán remélhetőleg kifejti hatását, így erősödik bennem az emberszeretet.

Iménti gondolataival képei mediterrán derűjét, élénk színvilágát, mozgalmasságát is megokolta. Az életörömöt, e fényeket látva, a néző nem is sejtheti a „hátteret”, hogy milyen megpróbáltatásokon mentek keresztül a családjával…

– Három gyerekünk van. A harmadik sajnos születése után agyvérzést kapott, halmozottan sérült. Ilyen esetben először persze mindenki azon gondolkodik: miért pont velünk történik ilyesmi? Aztán jönnek a lázadó megválaszolhatatlan kérdések. Felvetődött bennem, hogy Jézus annak idején többeket meggyógyított: a vakon születettnek visszaadta a látását, feltámasztotta Lázárt… – akkor miért nem működik ez az erő a mai napig olyan intenzíven? Ha Isten ilyen szép kislányt teremtett, mert nagyon szép, akkor miért nem adja meg neki a lehetőséget, hogy megismerje azokat az érzéseket, amelyeket mindenki más? Hívőként a feleségemmel három gyermeket vállaltunk a mai világ minden nehézségével; ennek ellenére beteg lett a kislányunk. Mintha az „érdemtelenek” többet kapnának, mint azok, akik a szeretet nevében igyekeznek élni… És azzal, hogy a kislányunk sérült, nemcsak az ő sorsa lett nehezebb, hanem a másik két gyermekünké is. Mégis megőriztem alkotókedvem, derűs képeimmel és különösen a vallásos tárgyú munkáimmal kifejezem, hogy már nem ítélkezem Isten terve felett. Megpróbálom elfogadni, és megkeresni benne a szándékot és a jót.

Sokáig lázadtam, de… – ebben is rengeteg szépséget lehet találni. Például annyira lehet szeretni Pannát. Dajkálni, puszilgatni, egész nap, úgy, mint egy csecsemőt, pedig már hatéves. Hosszú utat jártunk be vele. Az orvosok különböző gyógyszereket írtak fel neki, de ahelyett, hogy javult volna az állapota, egyre csak romlott, fokozódtak az epilepsziás jellegű rohamai. Aztán egyszer csak jött egy jel. Spontán ötlettől vezérelve bementem vele a szabadon látogatható Parlamentbe. A Szent Korona előtt olyan jóságos törődést éreztem, hogy tudtam, bármit határozok is el vele kapcsolatban, arra áldást fogok kapni. Régóta motoszkált bennem a gondolat – megtapasztalva a különböző orvosi tanácsok, vagy inkább tanácstalanságok ellentmondásait –, hogy lecsökkentem Panna gyógyszeradagját. Valahol belül tudtam, hogy nem lesz semmi baj. Pedig ez az, amitől óva intenek az orvosok, hiszen akár a gyerek életébe is kerülhet. Aznap este a négy tabletta helyett csak egy negyedet adtam neki. Éjszaka volt még egy hatalmas görcse, utána soha többet. Nemsokára a negyed gyógyszert is megvontuk. Ennek már három éve…

De a közelmúltban a magyar szentekkel kapcsolatban is kaptam „visszaigazolást”. Egy debreceni kortárs galéria vetette fel az általam tervezett képsorozat nagyváradi kiállításának ötletét. Tűnődtem, hogy bele merjek-e vágni, hiszen ez több hónapnyi munkát jelent olyan festményekkel, amelyeket alapvetően nem eladásra szánok. A megélhetésünkre, a megrendelésekre is gondolnom kellett. Ráadásul közben komoly probléma adódott a kocsinkkal, amely a kislányunk szállítása miatt is nélkülözhetetlen számunkra. Kiderült, hogy az egyik henger elrepedt, ki kell cserélni a motort, ami milliós költséget jelent. Eszembe jutottak Jézus szavai: „Keressétek Isten országát, minden más megadatik nektek.” Egyrészt e mondat miatt, másrészt mert annyira szerettem volna megfesteni a szenteket, azt mondtam: vágjunk bele. Amikor immár visszavonhatatlanná vált a munka, és elindult a szervezés, csörgött a telefon. A szervizből hívtak; az ott dolgozó ismerősünk elintézte, hogy ingyen kicseréljék az autóban a szükséges alkatrészeket. A kétkedés idején valahogy mindig jön egy építő, segítő üzenet.

Lesz folytatása a nagyváradi kiállításnak? Mivel foglalkozik mostanában?

– Szeretném újabb képekkel bővíteni a magyar szentek sorozatát. A tervek szerint jövőre a magyar–olasz kulturális évad keretében a Vatikánban lesz egy kiállításom.

Alkotóként arra törekszem, hogy korábban elkezdett vonalat folytatva összeházasítsam, ötvözzem a különböző képzőművészeti műfajokat, hogy abból valami egységes új és egész szülessen.

Fotó: B. A.