Közelkép

Egyházunk görögkatolikus híveinek többsége hazánk északkeleti felében él. Itt megszokott, hogy jó szóért, tanácsért nemcsak a falu papjához, hanem annak feleségéhez, a papnéhoz is bekopoghatnak az emberek. Gyerekeik együtt rúgják a bőrt a falu többi lurkójával. Egy görögkatolikus papcsalád élete nem sok mindenben tér el egy hagyományos római katolikus család életétől, de az a nem sok mégiscsak meghatározó. Olvasóinkat vendégségbe hívjuk, ahol Máriapócs kegyhelyigazgatója, Kapin István és felesége, Kiss Szilvia mesélnek életükről.

– Máriapócs környékén nem számít különlegességnek egy görögkatolikus papcsalád, de bizonyára az itt élők között is vannak, akik nem sokat tudnak arról, hogyan is, miért is él egy pap feleséggel, gyerekekkel…

– Kapin István: A keleti egyházban az apostoli tradíció folyamatos, vagyis nős embereket szentelnek pappá. Tehát nem a pap nősül. Ugyanakkor élhetünk egyedül is. A házasság lehetőség. Ha megözvegyül egy pap, akkor már nem házasodhat újra, mert már pappá szentelt ember. A világi hívő, ha megözvegyül, természetesen újraházasodhat. Püspök nálunk is csak az lehet, aki nem házas: sosem volt az vagy özvegy. Hagyomány, hogy alapvetően szerzetesekből lesznek a főpásztoraink, ahogy most Kocsis Fülöp és Orosz Atanáz püspökeink.

Kémenes Lóránt a Magyar Házról, szavakról és kapcsolatokról

– Mit jelent az embereknek, a közösségnek a Magyar Ház?

– Falakat húzunk fel, de nem egymás ellen. Nem erődtemplomot építünk, hanem oázist, félszigetet, amelynek kapcsolata van a világgal és a román tengerrel, ami körülvesz minket, hiszen ettől nem határolódhatunk el. Ez a ház senki ellen nem épül, de magunkért igen. Elérkezett ennek az ideje. Nem teszünk másnak rosszat azzal, hogy magunkat szeretni kezdjük. Hiszem, hogyha megszületik egy egészséges önszeretet, az közösségi szinten is eredményt hoz. Azt a sok ellenségeskedést, ami a mai napig megvan a faluban román és magyar között, talán képes oly módon rendezni, hogy mindenki elismerje: igen, a magyaroknak is van kultúrájuk, életterük, és nem az a megoldás, hogy naponta kétszer beverem az ablakokat. Nem nagyzoló ötletekkel, hanem egyszerű, magyar, józan paraszti ésszel építkezünk, ami megköveteli: itt igenis létjogosultsága van a magyar szónak.

A hagyományok ereje és az egyházak szerepkereséseA Miskolci Egyetem Szociológiai Intézetének oktatói és hallgatói nyaranként útra kerekednek Székelyföldre. „Csaknem hazamegyünk már oda, és mindig nagyon várjuk, hogy újra mehessünk – mondja Szabó-Tóth Kinga intézetvezető. – Jó újra meg újra megmártózni, felüdülni abban a miénktől annyira elütő világban. És az intézet kutatási programjának is fontos színfoltja ez a projekt.”

– A HVG felmérése szerint idén a miskolci bölcsészkar az ELTE-vel holtversenyben első lett az oktatói rangsorban. Örültem ennek az eredménynek, mert rettentően igazságtalannak érzem, ahogyan az országos sajtó Miskolcot kezeli. Ez a hír most végre az egyetemi városra – és a legendás Egyetemvárosra, a kampuszra –, az Önök szakmai teljesítményére irányítja a figyelmet.

– Miskolcról valóban szinte kizárólag égető társadalmi problémák ügyében adnak hírt a tévék és az újságok, ami méltatlan és hamis beállítás. Nem mert ezek nem létező problémák itt, hanem mert nemcsak Miskolcon jellemzőek, és nem igazak Miskolc egészére. Az emberek többsége reflexből társítja őket ehhez a sokszínű városhoz, a szülővárosomhoz, amelynek egyetemére annak idején magam is jártam, és amelyet csak rövidebb időszakokra, budapesti és angliai tanulmányaim idejére hagytam el. Nem is mennék el innét soha. Úgy vagyok vele, mint Kemény Dénes – akinek nevét a miskolc-egyetemvárosi uszoda viseli –, amikor arról kérdezték, lenne-e külföldön edző. Azt válaszolta, hogy nem, mert ezzel az elkötelezettséggel, motivációval nem lenne képes máshol dolgozni, a csapatért küzdeni. Itt jobb, méghozzá közmondásosan jó a diákélet, erősebb a közösségi szellem és kevesebb a törtetés, mint az ország más egyetemein – a diákok nagy kedvvel ápolják például a selmeci hagyományokat: a hozzájuk való ragaszkodás egyszerre szívmelengető és országosan unikális.

Szentágothai Klára és Réthelyi Miklós emlékeinek tükrében

Világszerte konferenciákon, kiállításokon idézték fel a neves Szentágothai János agykutató alakját a születésének századik évfordulója alkalmából neki szentelt, lassan véget érő emlékévben. De hogyan emlékezett a család? Szentágothai Klára és Réthelyi Miklós mesél az ünnepről, s többek között arról, milyen volt a tudósként jól ismert Szentágothai apa- és apósszerepben. A Klára által készített adventi koszorú körül ülünk, a néhai professzor asztalánál, kanapéján, a falon az ő akvarelljei lógnak, s régi családi fényképek sorakoznak.

– Önéletírásában Szentágothai János így fogalmaz: „…a Bolyai Jánosokat nem ilyen fából faragják…” Hát, az emlékévet tekintve úgy tűnik, mégis… Önök hogyan értékelik az elmúlt esztendőt? S hogyan ünnepeltek otthon, a családjukban?

Miklós: Fontos volt az emlékév, talán nem is annyira nekünk, a családnak, hiszen mi e nélkül is megemlékeztünk volna Szentágothai Jánosról, de az országnak, sőt, a nemzetnek is. Több fészekaljnyi tanítvány került ki a szárnyai alól, akik széjjelszóródtak a világban, s most velünk ünnepelhettek. A család számára pedig a centenárium alkalmat adott arra, hogy mind összejöjjünk, együtt legyünk. A Szentágothai házaspár három lánya ugyanis három különböző országban él: Ausztriában, Svájcban és Magyarországon. Szentágothai János mellett feleségére, Biberauer Alice-ra is emlékeztünk, hiszen ők nemcsak az életben voltak elválaszthatatlanok, de az emlékeinkben is azok.

Világ-nézet katolikus szemmel

Nem tudom, hogyan jutott hozzám fiatalkoromban az ICI francia információs lap egy karácsonyi száma, de máig meghatározza karácsonyaimat. Címlapján palesztin menekült család volt látható egy barlangban. Mintha megállt volna az idő, abban a képben megláttam a betlehemi barlang rideg valóságát. Azóta sem tudok úgy „Mennyből az angyal”-t énekelni a karácsonyfa mellett, hogy ne jusson eszembe az a kép.

Botos Máté dékán a Pázmány egyetem bölcsészképzéséről

Az elmúlt évben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkara Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karrá alakult. Az intézmény ezzel az új névtáblával vág neki harmadik évtizedének. Ugyanakkor versenyképességét is szeretné növelni, új szakokat indítva, utánpótlás-nevelést kezdeményezve. Botos Máté dékánt kérdeztük arról, hogyan telt a 2012-es év a katolikus felsőoktatás egyik legjelentősebb karának életében.

– A HVG felsőoktatási rangsorában a Pázmány – a hallgatók kiválósága alapján – a második helyen szerepelt. Mit jelent ez az egyetem számára?

– Ez ránk nézve hízelgő eredmény… Ennek ellenére azt hiszem, senki sem mondhatja, hogy alaptalan az elismerés. Mi az oka, hogy ilyen előkelő helyen végeztünk? Talán az, hogy az elmúlt években az egyetem jelentős erőfeszítéseket tett a kutatóegyetemi cím elnyeréséért, minőségi oktatói állományának javításáért, de arra is törekedett, hogy ne vegyen föl olyan hallgatókat – pusztán a létszám növelésére –, akik nem valók egyetemre. Az egyik legfontosabb mutató például a hallgatók pontszáma, mely az országos átlag fölött volt. A mai felsőoktatási környezetben egy szülő háromszor is meggondolja gyermeke továbbtanulását. Ha együtt emellett döntenek, a kérdés nemcsak a szak választása, hanem az is: a gyermek melyik intézményben kezdje meg tanulmányait? Ezért is fontos, hogy egy olyan tájékoztató jellegű listában, mint az idézett HVG-é, a Pázmány előkelő helyen szerepel.

Régebben, főleg faluhelyen nem volt szokatlan, hogy miután a gyermek kinőtte a bölcsőt, s várható volt egy másik – rokon vagy ismerős – kisbaba világrajövetele, már az ő számára készítették elő a ringó fekhelyet, amely az új jövevény békés alvását addig szolgálta, amíg ismét meg nem született egy új élet… Egy-egy tartósabbnak bizonyuló bölcső így nemritkán akár több nemzedéket is kiszolgálhatott.

A 2009-ben Kopp Mária által alapított Három Királyfi Három Királylány Mozgalom gyermekszülésre buzdító felhívása hozta felszínre Czotter András asztalosmester emlékeinek mélyéről azokat az élményeket, amelyek édesapja keze nyomát viselő, vörösfenyőfából készült saját bölcsőjéhez kötötték. Az a bizonyos bölcső azóta is vándorol egyik családtól a másikig, néha felbukkan, s aztán ismét eltűnik az ismerősök szeme elől.

Az újevangelizáció útjai

Budapesti Alpha-kurzusunk második estéje éppen befejeződött kis, VIII. kerületi egyházközségünkben. Már túl voltunk a vasárnap délutáni szentmisén is, a „keresők miséjén”, ahol gitáros énekekkel és missziós szentbeszéddel hirdetjük Jézus Krisztust az érdeklődőknek, utána pedig még személyes imádságot, beszélgetést is felajánlunk. A legvégén a csapat még egyszer összegyűlt egy születésnapos felköszöntésére, de aztán a legtöbben hamar hazaindultak. Másnap munka, a gyerekeket iskolába kell küldeni…

Már csak egyik munkatársunk téblábol itt, egy kissé zavartan viselkedő, negyven év körüli nő társaságában. Plébánosunkra várnak, aki néhány testvértől a kapuban búcsúzkodik. Amikor visszatér, Emma, a nehéz sorsú asszonyok fáradhatatlan védelmezője hozzá fordul:

– Bemutatom Ildikót. Üti-veri a férje, az életét mentve menekült el otthonról. Három napja egy elhagyott nyilvános vécében alszik. Jól ismerem, kezeskedem érte. Nincs valami ötleted? Plébánosunk negyvenes, mások bajára mindig érzékeny, gyors észjárású férfi. Egyet gondol, szemüvege kettőt villan, és már döntött is. Angol nyelven telefonál egy Pest környéki kisváros női szállójának főnöknőjével…