Bevándorló munkanélküli család

Odalett a biedermeier családi idillek világa csillagszórókkal, fenyőillattal, édes dallamokkal, kellemes meleg szobával. Képtelen vagyok „kellemes ünnepeket” kívánni. Nem tudom felejteni, hogy József munkanélküli ács volt Názáretben, és Máriával nemcsak az összeírás miatt kelt útra Betlehem felé, hanem mert a királyi építkezéseknél munkát is remélt. Ám hajléktalanként kezdték betlehemi életüket. Ilyen közel volt hozzánk ez a karácsony.

 

Semmi sem volt idilli azon az első karácsonyestén. Nem volt fenyőillat, csillagszóró, meleg szoba sem volt, csak a nagy Ajándék: Jézus Krisztus. Csecsemő volt ugyan, de mégsem Jézuska, hanem már akkor is az Úr.


 

Éppen itt van a mi karácsonyunk nagy feladata. Pénztárcánk szerint ajándékozunk? Nagy érték, öröm. De nem merülhet ki ebben még gyerekeink, unokáink karácsonya sem. Finom az ünnepi asztalon az étel, a sütemény? Szép a karácsonyfánk, meleg, családias a karácsonyesténk? Hát persze, hogy törekszünk rá, hogy az legyen. De valóban szent este-e? Ügyesen kell megszervezni, hogy az legyen, a család „teherbírása” szerint. Annyi énekkel, evangéliummal, imádsággal, amennyit a családtagok, a gyerekek szívesen vesznek. Vajon nem lehetne ebből karácsony után is továbbvinni valamit? Ha már leszedtük a karácsonyfát, elraktuk a betlehemet? Egy szép gyertya és szentkép köré legalább vasárnap este nem gyűlhetne össze a család esti imára?

A régi kép a szentföldi menekült család első karácsonyt idéző rideg körülményeiről engem ma is arra figyelmeztet, hogy az Úr a szegényen, szerényen vándorló, a szegényekkel szolidáris, dolgos emberiség Megváltója. Nem babusgatni való, gügyögő bébi, hanem életünket a szeretet törvényével felemelő Úr.
Karácsony éjszakája után – Aetherea római zarándokasszony 1887-ben megismert szép megfogalmazása szerint – eljön „az az óra, amikor az ember kezdi megismerni a másik embert” a hajnal derengésében. Ilyen karácsonyt kívánok mindnyájunknak, hogy megismerjük az Embert, a magunk emberségét, és a szeretetre éhező másik embert.