Senki ellen, de magunkért

 

Többek között magyarórák lesznek a házban. Az alapoktól kell kezdeni a magyar nyelv oktatását?

– Igen. A gyerekeink már nem tudják a szüleik és nagyszüleik nyelvét. A nagyszülők generációjánál beszélhetünk még igazán nyelvállapotról, de szégyellnek megszólalni, mert azt mondják, nem tudnak jól magyarul. Alapvetően azon kell változtatnunk, hogyha kilépünk az utcára, ne egy megfelelési kényszer legyen bennünk, hanem merjünk azok lenni, akik vagyunk.

Sokszor esik szó arról, hogy más viszonyokkal kell szembenéznie a tömbmagyarságnak és a szórványnak. Egyáltalán van még értelmük e kifejezéseknek?

– Alapvetően annak a kifejezésnek az értelmét nem volna szabad elveszítenünk, hogy magyar. Hogy a Gondviselés megengedte, hogy Székelyföldön még egy tömbben legyünk, az nem jogosít fel minket arra, hogy azt mondjuk: mi megvagyunk, és hát, Istenem, vannak szegény szórvány magyarok, de nekünk a mi várainkat kell őriznünk. Vigyázat Székelyföld, vigyázat kicsi Magyarország! Mert a szórvány magyarság őrt áll a strázsán, még felfogja mindazt a támadó behatolást, ami Székelyföldet és kicsi Magyarországot célozza. Ám amikor itt meghal az utolsó magyar szó, akkor majd Székelyföldön beszélünk szórványról. S akkor lassan már Budapesten is szórványról beszélhetünk.

Székely ember vagyok, és el kell mondanom, hogy jó pár évvel ezelőttig nemcsak azt nem tudtam, hogy hol van Tür, hanem egyszerűen nem tudtam beleképzelni magamat abba, hogy én ne magyarul gondolkodjam, éljek, vegyem meg a kenyeret, álmodjak. Itt hatodik éve tanulom ezt, próbálom megérteni ennek a szépségét, ugyanakkor gyötrelmét. Arra próbálom ráébreszteni az embereket, hogy magyarnak lenni feladat. És nem házi feladat, amit Élet tanár úr számon kér rajtunk. Nem kényszerből kell ezt megtennünk, hanem szívből.


Mi az, ami még ma is gátat szab az itt élő magyar emberek lelkében, hogy megtalálják gyökereiket?

 

– A 2000-es év jut eszembe – akkor szenteltek pappá, és nagymamám akkor kapott agyvérzést, a teljes eszméletveszítés és nyelvveszítés állapotába került. Papszentelésem előtt egy héttel megszólalt németül. Folyamatosan masszíroztuk, és megszólalt magyarul, és utána ott volt a papszentelésemen. Ami itt van, egy agyvérzés utáni állapot. Nagyon sokat kell masszírozni. Ezért mondom, hogy aki idejön, ne vendégnek jöjjön, hiszen itt vendégnek helye nincsen. Mert a vendég hoz két szappant és egy csomag kalocsai pirospaprikát, itt pedig természetesen jól felpakolják, és akkor elmondhatja: hát az erdélyi vendégszeretet, az felülmúlhatatlan. Elvan egy bájos világban, ami skanzen magyarság. Aki idejön, az otthonról hazajön, mert otthon magyarul beszél, és itt is magyarul beszél. Ide semmit nem kell hozni, csak tartósan magyar szót, vagy a lehetőséget, hogy itt tartósan magyar szó legyen. Olyan „őrültek” támogatására van szükség, akik vállalják, hogy ideköltöznek egy-két évre, és semmi mást nem tesznek, mint simogatnak, masszíroznak, magyarul.

Azt mondhatják: ezek csak nyelvi játékok, de nem. A rosszul használt szavak fertőzik a tudattalanunkat. Én amióta megszülettem, csak azt hallottam, hogy Erdélyben a magyarság kisebbség. Én magam is nagyon sokáig így mondtam. Egészen addig, amíg rá nem döbbentem, hogy ez a legnagyobb hazugság, amivel áltatnak bennünket. A kis a nagynak az ellentéte, a többnek a kevesebb. Tehát mi nem kisebbségben, hanem kevesebbségben vagyunk, mert nem kisebbek, hanem kevesebben vagyunk. Minden szavunknak olyan súlya kell hogy legyen, mintha utoljára mondhatnánk ki. Ne pocsékoljuk el magyar szavainkat, mert mi itt a szórványban érezzük, hogy ez mekkora felelőtlenség.

Papként miért kötelessége a magyar nyelv, kultúra művelése?

– Válasszuk ketté: sokkal előbb voltam magyar, mint pap. Magyar emberként vannak bizonyos kötelességeim. Papként pedig a szolgálatból, az Istennek való odaadottságból fakad, hogy mentsem, amit rám bíztak – s az nem kevés.

Nincsen élet kapcsolatok nélkül, ezért az utunk a papságban, a magyarságban, az emberségben egyaránt ezek megélése. Kapcsolatok vezettek el a papságig, és nem magányra szentelt, hanem a közösségért felszentelt pap vagyok. Arra kaptam meghívást, hogy próbáljam éltetni és átmenteni a kapcsolatot, amit magamnak is naponta meg kell élnem ahhoz, hogy embernek nevezhető legyek. Nem vagyok egyedül a munkában, mindig van egy-két ember, akinek sikerül kilépnie a félelemből. Mert még mindig a félelem az úr, és ezt sokan nagyon is jól kihasználják. A szabadítás teológiáját kell hirdetnünk, mert Jézus Krisztus is ezt kéri, és ebben társunk. Ő a szabadságot hozza, és ez számomra személyes, illetve nemzeti értelemben ugyanazt jelenti. És itt kapcsolódik össze papság és magyarság.