Székelyföld szerelmesei

 

Miskolc és a térség ezen túl mint szociológus számára is kedves és fontos számomra és a kollégáim számára. Hagyományosan jó az önkormányzattal való kapcsolatunk. Elkészítettük Miskolc szociális térképét, városfejlesztési stratégiát dolgoztunk ki, sőt, az összeurópai roma stratégia is miskolci szakemberek munkája nyomán született meg. És egy nap talán Miskolcon lesz az európai romakutatások központja. Ez a város olyan hely, ahol egy szociológus mindig tele van lelkesítő feladatokkal.

Milyen tudományos programba illeszkedik az intézet által idén nyáron végzett falukutatás? Mi viszi a miskolci szociológusokat már évek óta újra meg újra Székelyföldre? Miért érdekesek az Önök számára az ottani körülmények, témák?

– 2009 óta járunk Erdélybe, idén már negyedszer voltunk. Kezdetben egyrészt egyszerűen Erdély szeretete vitt ki bennünket – egyik nagymamám bikafalvai születésű volt –, másrészt a diákjaink fejlődése, „nevelődése” érdekében mentünk – mert meggyőződésem, hogy az egyetemnek sem csak oktatnia, hanem nevelnie is kell. Fontosnak éreztük, hogy a hallgatóink láthassák, hogyan dolgozik egy szociológus terepen, milyen az értelmiségi-kutatói szerep „élesben”. A többségük még soha nem járt korábban sem Erdélyben, sem Székelyföldön, és rendkívül hiányosak voltak róluk az ismereteik. Így aztán óriási élményt jelentenek nekik az ottani élmények, találkozások, egy többségük számára már alig-alig ismert életformával való szembesülés. Annak idején megkerestük a polgármestert, és megtudakoltuk, mi az, ami őt leginkább érdekli Oroszhegy és a hozzá tartozó hat falu lakosságáról. A kérdéseit aztán beépítettük az interjúinkba, idén pedig szerepeltettük a kérdőíveken.

Oroszhegyen és környékén az emberek hetven százaléka mezőgazdaságból él. Már ötkor talpon van mindenki, csordákkal, traktorokkal tele a település főutcája. Meg lehet élni a mezőgazdaságból, van értelme gazdálkodni, és a helyiek többsége látja is értelmét, nagy a hagyomány ereje. Az is gazdálkodik, akinek más a főállása, sokan pedig hétvégenként még egy harmadik pénzkereső tevékenységgel is foglalkoznak, például kürtőskalácsot sütnek vásárokban. A kutatásunk bizonyította, hogy ez a kivételesen tevékeny élet jó hatással van az egészségre: a hatvanas férfiak Magyarországon általában már sokkal rosszabb állapotban vannak, mint az oroszhegyiek. Óriási a kontraszt a borsodi és a székelyföldi falvak között! Borsod megyében a korábban az iparban vagy bányában foglalkoztatott emberek mindmáig nem találtak igazán magukra, nem sikerült biztos alapra helyezniük a megélhetésüket. És ami a legfontosabb: falvakban laknak ugyan, de nem falusi életmód jellemzi őket; gyakori, hogy egyáltalán nem végeznek mezőgazdasági tevékenységet.


A korábbi években főleg életmódkutatást végeztünk Erdélyben, idén a kettős állampolgársággal, az el- és kivándorlással kapcsolatban is tettünk fel kérdéseket. Sokan mennek ugyanis Németországba idénymunkára, a gyerekeket pedig a nagyszülőkre hagyják. A polgármester attól tartott, hogy ez esetleg elvándorlási szándék előjele lehet. A kutatásunk nem igazolta vissza ezt a feltételezést. Legfeljebb Magyarországra jönnének az oroszhegyiek, de ez sem igazán jellemző. Inkább visszatérnek, és építkeznek a külföldön keresett pénzből. A fiatalok közül sokan már terhesnek érzik a „második műszakban” végzett gazdálkodást, mégsem hagynak fel vele, mert szükséges a megélhetéshez, és a hagyomány is nagyon erős.

 

A kettős állampolgársággal kapcsolatban egészen meglepő eredményre jutottunk. A kérdezettek hetvenöt százaléka nem is folyamodott magyar állampolgárságért, aki pedig igen, azt a nemzeti érzés, és nem a remélt előnyök motiválták. Nem akarnak szociális támogatásokhoz jutni vagy dolgozni Magyarországon. Az egyetlen, amit sokan megemlítettek, az egészségügyünk volt, amelyet sokkal színvonalasabbnak tartanak a románnál, ezért szükség esetén szívesen gyógyulnának nálunk. Ami az életmódjukat illeti: szinte hihetetlen, hogy alig költenek valamire! Az ennivalót nagyrészt megtermelik, a fát a fűtéshez a községtől kapják „ingyen” (az erdők tulajdonrésze alapján), a vizet a források biztosítják, a rezsiköltségük minimális. Magyarországi mércével mérve rettentően kevés pénzből élnek.

A falukutatás szónak van némi archaikus íze; az emberek többsége eltűnőben lévő szokások, hagyományok, közösségek, mentalitás vizsgálatára gondol, amikor hallja. Önök foglalkoztak-e ezzel a témával Oroszhegyen? A szociológus hogyan tekint a felbomlóban levő falusi közösségekre? Szükségszerűnek kell-e tekintenünk a pusztulásukat, és mi jön utánuk?

– Tudni kell, hogy a székelyek sok esetben turistát látnak az anyaországi magyarokban, és mivel tudják, „mi kell nekik”, megpróbálják számukra a legtökéletesebb falusi idillt sugallni, amelynek az „ökröcske”, a szénásszekér és a pálinka is része. Miközben csakugyan a mezei munka, a gazdálkodás, az állattenyésztés tölti ki az életüket. Ám a romlás jelei náluk is megmutatkoznak: az öregek itt-ott panaszkodnak, hogy a falvak fiataljai már nem művelik elég rendesen a földet. És hogy mi jön a hagyományok lehanyatlása után? Sajnos semmi sem, illetve talán nem egyirányú folyamatokról van szó, hanem ciklikusakról, és amit egyszer elvesztettünk, később újratanulhatjuk. Erről szólnak nálunk a Start földmunkaprogramok. Abban bízom, hogy Székelyföldön nem fog megtörténni a legrosszabb, nem vesztik el gyökereiket az új nemzedékek. Számos jel, a fesztiváljaik, a néptánc-táboraik felejthetetlen élménye tesz ennyire bizakodóvá. Szívgyönyörködtető figyelni, ahogyan azok az apróságok táncolnak, a hagyományok ereje szinte tapintható. Arrafelé szerintem nem fog tömeges méreteket ölteni a falvakból való elvándorlás.

Európa-szerte a hagyományos vallásosság visszaszorulása jellemző. Erdélyben mi látszik ebből?

– Amit az előbb mondtam, erre is igaz. Ott vasárnap az egész község a templomban van, nemcsak az idősebb korosztály. És mi is mindig elsőként a plébánost látogatjuk meg, amikor kutatni érkezünk. A misén a kutatásunk is a hirdetések között szerepel, az atya kedvesen a hívek jóindulatába ajánl bennünket – ahhoz, hogy elfogadjanak, bizalommal legyenek irántunk, ez az alap. A mise ott sokkal erőteljesebben társadalmi esemény, mint Magyarországon, a pap pedig az esetek többségében karakteres társadalmi szereplő.

Érdekes, hogy a nagy egyházak gyakran inkább ellenszenvesek a mai fiatalok számára, annak ellenére, hogy sokukat jellemzi spirituális éhség, közösség iránti vágy. Vajon miért nem képesek az egyházak elég vonzó módon megszólítani őket?

– A diákjaimon látom, mennyire zavarodottak, mennyire vágynak a közösség melegére! Nagy részük elvált szülők gyermeke, „patchworkcsaládból” jön, nincs biztos háttere; sok az egyke. A közvélekedéssel ellentétben nem jellemzi őket „szabadosság”: családra, gyerekekre vágynak, biztos fogódzókat keresnek a bizonytalan és sokszor nyomasztó világban. Ebből a szempontból talán soha nem volt akkora szükség az egyházakra, mint ma! Úgy látom, hogy a nagy egyházak túl szigorúan közelítenek hozzájuk, és gyakran elriasztják őket maguktól. Fontos lenne, hogy többet beszéljenek nekik a feltétlen isteni szeretetről, amely úgy, ahogy vannak, elfogadja őket. Nem szabadna azt az érzést erősíteniük a gyakorta szorongó fiatalokban, hogy rosszak, hogy félniük kell az Istentől. És át kellene gondolniuk azt is, milyen újítások, friss ötletek révén kelthetnék fel az érdeklődésüket, mert amit ma kínálnak, az sokszor érdektelen vagy külsőségeiben idegen egy átlagos mai fiatal számára. De a környezetemben tapasztalok örvendetes jeleket: az egyetemünk ökumenikus lelkészsége sok fiatalt vonz friss programjaival, és lelkészei nagy szeretettel, elfogadással fordulnak az egyetemisták felé.

Tapasztalatai szerint milyen presztízse van a mai Magyarországon a szociológiának? A nagy társadalmi csoportokat érintő döntésekről mennyire kérik ki a szakma véleményét?

– Az a gond, hogy a szociológus szerepe sokszor átpolitizálódik – ez szándéka ellenére is megtörténhet. Hiába beszél a legkorrektebb módon, szakmai alapon, könnyen meglehet, hogy politikai-ideológiai tartalmakat sejtenek mögötte, és azonnal besorolják valamelyik oldalra. Sajnos a szakma, a kollégák sem teljesen ártatlanok ez ügyben: túl gyakran átlépik a tudomány és az aktuálpolitika közötti keskeny mesgyét. Egységes szociológiai paradigma nincsen. Sok szociológus szívesen tenne a társadalmi igazságtalanságok ellen, de az akcionalizmus csak az egyik fajta lehetséges gondolkodásmód. Vannak, akik szociológusból lényegében közösségi szociális munkássá válnak, aki már más „felségterületen” mozog. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a miskolci szociológiát ne jellemezné társadalmi aktivitás – sőt, kivételesen fontosnak érezzük, hogy közéleti értelemben jelen legyünk a városban. Szerencsére jó példáit is lehet látni politika és társadalomkutatás együttműködésének. Szerintem ilyen a Népesedési Kerekasztal munkája, javaslatai, amelyek francia mintára, a demográfiai helyzet javítása érdekében születtek. Ez szép és reményteljes kezdeményezés, másrészt világos beszéd, egyértelmű, ösztönző üzenet a családok számára.