A plébános vacsoráján

 

Igen, van még egy hely, ha mi ajánljuk a hölgyet, ma este nyolcra odamehet! Kis kupaktanács következik. Ildikót meggyőzzük, hogy fogadja el a feltételeket. Nehéz Budapestről eljönnie, hiszen amúgy is az a legnagyobb fájdalma, hogy két kamasz lányától elszakították. Plébánosunk fejében pillanatok alatt kész a terv.

– Most autóba ülünk, elmegyünk a helyre, ahol Ildikó eddig aludt, összeszedjük a holmiját. Visszajövünk, itt készíthet magának egy kisebb csomagot, amit majd magával visz. A többit majd megőrizzük. Aztán már csak a vidéki fuvart kell megszerveznünk…

– A Szentlélek már megszervezte – szólok közbe. – Az ifjúsági közösség még a hittanteremben imádkozik. Egy testvérpár éppen abból a városkából való, ahová Ildikónak mennie kell… Az édesanyjuk autóval jön értük, hogy hazavigye őket. Valószínűleg szívesen segítenek…

Mindnyájan mosolygunk. Érezzük, hogy nálunk nagyobb erők mozdultak meg, hogy ezt az összetört asszonyt biztonságba helyezzék. Plébánosunk már be is vágódott ütött-kopott Suzukijába, és elviharzanak. Hamar megfordulnak, három nagy táskával térnek vissza. Amíg az asszony csendesen pakol, plébánosunk vacsorával kínálja, hiszen ennie kell, hosszú még az este… Kisasztalt hoz be, kenyeret vág, májkrémes kenyereket ken, vizet forral a teához.


Hárman ülünk a vacsorához, imádkozunk. Ildikó halálosan szomorú, alig megy le a torkán a falat. Állami gondozott volt, ahogy kikerült az intézetből, rögtön férjhez ment. Két kislányt szült, de a férje, sőt anyósa, a férfi családjának többi tagja is állandóan kínozta, megalázta, verte. Soha nem volt senki, aki megvédje. Most végül elmenekült. De a gyerekeit nem hozhatta magával…

 

Hallgatjuk, és belesajdul a szívünk. Mérhetetlen szenvedés, eszelős rosszindulat… De van mérhetetlen szeretet is, mérhetetlen vigasztalás, csak meg kell találni a forrását… Biztatjuk, hogy van remény. Most menjen, próbálja meg túlélni az érzelmi krízist a nővéreknél, és kezdjen el imádkozni a mennyei Atyához, aki neki is meg akarja mutatni a szeretetét, és segít újjáépíteni az életét. Ildikó felemeli fejét, a szemünkbe néz. Zavarodott, félelem teli tekintetében mintha remény csillanna… Ilyesmit nemigen hallott még, templomba sosem járt. Pár perc múlva plébánosunk beteszi Ildikó holmiját az autó csomagtartójába, lecsapja az ajtaját, integetünk utánuk. Tudjuk, hogy még nem nyertük meg a csatát, sokat kell még imádkoznunk és küzdenünk ezért az asszonyért, de abban is biztosak vagyunk, hogy megnyílt előtte a kegyelem ajtaja. Elkezdődött valami új.

Az új evangelizációban az igehirdetésnek és a szeretet tetteinek kéz a kézben kell járniuk.