Világ-nézet katolikus szemmel
Volt, ahol nem engedték az árvízi védekezés veszélyes területére a falu plébánosát, aki pedig nem lábatlankodni, nézelődni ment oda, hanem segíteni szóval és tettel. Talán féltették, vagy félreértették közeledését.
Mint ahogyan a fák sem. Induljunk ki ebből a közmondásból. Minden közmondás valamilyen közhelyet fogalmaz meg, s a közhelyek sajátossága, hogy hosszú idő alatt kiérlelt tapasztalati igazságot hordoznak.
Az árvízről van szó, a mostani dunai árvízről, amely egy évtized alatt immár a negyedik azok közül, amelyek „minden idők legmagasabb” vízszintjével érkeztek. Árvizek persze mindig voltak, vannak, a teremtett világ természetéhez tartoznak. Kár lenne hadakozni ellenük, netán olyan módon, mint néhány évtizeddel ezelőtt a „dicsőségesben” (leánykori nevén Szovjetunió) próbálkozott ezzel Davidov elvtárs, aki meg akarta fordítani a folyók áramlásának irányát.
Épül a templom a soproni Löverekben
Ma, amikor országszerte kiürülnek a templomaink, felkapjuk a fejünket arra a hírre: valahol templom épül. Sopron legszebb és legelőkelőbb negyede a Lövérek, amit a helyiek Lövereknek mondanak és így is írnak. Csendes erdők, fenyvesek, tölgyesek és szelíd lankák ölelik körül. Itt bővül, épül az a templom, amelynek plébánosa Bognár István. Őt kérdeztem a nemes és bátor vállalkozásról.
– Egy villaépületet alakítanak át templommá. Mi a története, előzménye ennek a tervnek?
– A Löverek Sopron hegy alatti városrésze. Itt a múlt század harmincas- negyvenes éveiben még kis gyümölcsöskertek voltak egy-két házikóval, illetve jómódú polgárok villáival. Ez a ma Julianeumnak nevezett épület a Töpleréké volt. Az előkelő család a gazdasági világválság idején eladósodott, és a villát eladta a domonkos rendnek, amely éppen ekkor ünnepelte Julianus barátot. Akkor volt ugyanis éppen hétszáz esztendeje annak, hogy a szerzetes elindult felkutatni a magyarok őshazáját. Ezért róla nevezték el az épületet, amelyet nyomban el is kezdtek bővíteni.
Isten az előszobában
Mékli Attila a bibliodráma találkozásairól
Ha Istent „kiküldjük az előszobába”, a saját életünknek is csak az előszobájában vagyunk – hiszen Istenhez fűződő kapcsolatunk elválaszthatatlan az önmagunkkal és a többi emberrel való viszonyunktól. Épp e két szál – a teológia és a pszichológia – termékeny összefonódása az alapja a bibliodrámának. Mit jelent a bibliodramatikus játék? Hogyan küldhetnénk bárhová is Istent? Miként kapcsolódnak bibliai szereplők és események az életünkhöz? Hogyan tapasztalhatjuk meg istenkapcsolatunk és emberi kötődéseink összefüggéseit? Többek közt ezekre a kérdésekre kereste a választ a június 8-án megrendezett budapesti bibliodráma-konferencia és előadója, Mékli Attila katolikus pap, viselkedéselemző, mentálhigiénés, pszicho- és bibliodramatikus szakember.
Hosszú idő után ismét magyar papot szenteltek Kassán
Tizenhárom év után először szenteltek magyar nemzetiségű papot a Kassai főegyházmegyében. Takács Dénest többek között arról kérdeztük, miért választotta a lelkipásztori hivatást.
– Isten kegyelme már nagyon korán elültette bennem a hivatás magját. Kiskoromtól vallásosan neveltek a szüleim, de főleg a nagyszüleim. Harmadikos koromban ministrálni kezdtem, hatodik osztálytól a kántori feladatot is elláttam. A templom körül is segítettem, amiben tudtam. Lelkipásztoraim, plébánosaim – Gábor Bertalan, Bartko Elek, Pásztor Lorenzo – példája is nagy hatással volt rám. A hivatás gondolata végig ott motoszkált bennem, majd a középiskola éveiben mind jobban elmélyült és tudatosult. Később az is nyilvánvalóvá vált, hogy a kassai szemináriumban kell válaszolnom a hívó szóra.
Beszélgetés Katona István gyémántmisés püspökkel
Pappá szentelésének hatvanadik évfordulóját ünnepelte június 8-án Katona István egri segédpüspök. Gyémántmisés elmélkedésében elmondott egy igaz történetet: „Egy indián törzsfőnök megkeresztelkedett. Amikor a misszionárius atya náluk járt, mindig ott volt a szentmisén. Mise után odaült az Oltáriszentség elé, s kihajtotta mellén a ruháját. »Mit csinál?« – kérdezte tőle a misszionárius. A válasza ennyi volt: »Napozik a lelkem.« Katona István püspök lelkét napoztató, hittel Istenre hagyatkozó ember. Sokan a Szent István Rádióban kezdetektől közvetített Szentek, szent életű emberek című sorozatából ismerik, mások az isteni irgalmasság gondolatának hirdetőjeként találkoznak vele. Nevéhez fűződik a krakkói Isteni Irgalmasság- bazilika magyar kápolnájának létrejötte. Azóta több mint négyezer magyar önkéntes jelentkezett az Isteni Irgalmasság Apostoli Társulatba, mondja a tőle megszokott kiegyensúlyozottsággal, természetes derűvel.
Debrecen–nyíregyházi egyházmegye
Ünneplő közösség
Hármas ünnepet ült a Debrecen–nyíregyházi egyházmegye közössége június 15-én: Bosák Nándor főpásztor pappá szentelésének 50., püspökké szentelésének 20. évfordulóját, valamint az egyházmegye megalapításának 20. évfordulóját. Az ünnepen a megyés püspök a debreceni Szent Anna-székesegyházban mutatott be hálaadó szentmisét a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) tagjainak és az egyházmegye papjainak részvételével.
Bosák Nándort, a Debrecen–nyíregyházi egyházmegye megyés püspökét szolgálatának kettős jubileuma alkalmából kérdeztük hivatásáról.
– Püspök úr Izajás könyvének egy sorát választotta jelmondatául: „Törd meg az éhezőknek kenyeredet!” Mit jelent ez pontosan?
– Két szempontot említenék ezzel kapcsolatban. Amikor az egyházmegye élére kerültem, magam is azt tapasztaltam, hogy ez az ország egyik legszegényebb régiója. Ha ide kaptam küldetést, akkor tudatosan is közösséget kell vállalnom az itt élőkkel – gondoltam. Persze a szegénységről tágabb összefüggésben gondolkodom, nem csupán anyagi, hanem szellemi értelemben is. Mindkét vonatkozásban szeretnék segíteni a rászorulóknak.
Bakallár József halálára
Egyik festményének Kidőlt fa a címe, amelyre most ez illik: utolsó szembesülés. A képen a nap túlpartról fénylik aranyos ragyogásban, a göcsörtös kék-barna törzs, az ágak áthajolnak a folyón. Elindult a festő is – keresztutak vándora vérei hitével, melyet hűen megőrzött. Visszajárt az ősök palóc földjére, ahol Cserhátszentiván díszpolgársággal jutalmazta. És Soroksár, ahol alkotó éveit titok-zarándokként töltötte – családja körében. „Isten kezében voltam” – írta 1998-ban megjelent albumában. Arra az „esthajnalra” gondolt, amikor „a madarak mindnyájan más hangon koncerteztek, mégsem volt disszonancia”. Ekkor még úton volt, de már megfestette nagyméretű, drámai erejű Keresztút pannóját (egyik fő művét) az érdi Kármel-hegyi Boldogasszony-templomnak. Tudta, a disszonanciát az a Fa képes megszüntetni, amelynek paradicsomi ágain ülnek a kis szárnyasok. Mindvégig élt benne ez a „szent idill”, a gyermekség tiszta vágya, amely feloldja a kétségeket.