A lelkét napoztató ember

Ha jól tudom, Ön a világegyház legidősebb szolgálatban lévő püspöke…

– Némileg pontosítanom kell. A Vatikán időről időre közli azon püspökök névsorát, akik hetvenötödik életévük betöltése után is szolgálatban vannak. Korábban a tizedik helyen álltam. Néhány hónapja az első két helyet Európában XVI. Benedek pápa és én foglaltuk el. Miután a szentatya lemondott, Európában valóban én vagyok a legidősebb aktív főpásztor. Világviszonylatban egy börtönben lévő, százkét éves koreai püspök a korelnök, én a negyedik helyen követem.

Nagykátán született 1928. október 3-án.

– Éppen Kis Szent Teréz ünnepén, akkoriban még ezen a napon emlékeztek rá. Nagyon jó kapcsolatban vagyok ezzel a szenttel – ha szabad így fogalmaznom. Családunk Tápiósülyben élt, rövid időre – éppen születésem táján – költöztünk át Nagykátára, majd hamarosan visszatértünk Tápiósülybe. Tízen vagyunk testvérek, egyik bátyám ugyancsak lelkipásztor lett. Családunk sorsát megnehezítette – a Gondviselésnek bizonyára ezzel is valamilyen terve volt –, hogy édesapánk 1937-ben, egészen fiatalon, harminchét éves korában meghalt. A MÁV-nál dolgozott. Édesanyám földműves családból származott.

Édesapánk mélyen vallásos volt, a plébános megbízásából ő alapította meg a helyi Jézus Szíve Férfiszövetséget és a gyermekek számára a Szívgárdát. A váci püspöki levéltárban rátaláltam arra a dokumentumra, amelyben a plébános beszámol arról, hogy mivel az iskola pedagógusai nem voltak hajlandók rá, Katona Imre hívét kérte meg, hogy segítsen. S mióta ő megalapította a Jézus Szíve Férfiszövetséget és a Szívgárdát, azóta sokkal elevenebb a hitélet, többen gyónnak, áldoznak, s a két-három órás egyházi programokat is végigcsinálják. Édesanyám a Mária-tisztelet terén mutatott buzgóságot. 1983. február 11-én halt meg, a Szűzanya lourdes-i megjelenésének napján.


Mikor jelentkezett és hogyan alakult papi hivatása?

– Nem mondhatom másként: egyszerűen volt; amióta az eszemet tudom, a papságra törekedtem. Számos akadály gördült elém, többek között az, hogy igen szegények voltunk. Pap bátyám a jezsuiták pécsi Pius-kollégiumában kezdte tanulmányait, de ki kellett venni, mert édesanyám nem tudta fizetni a tartásdíjat.

A négy elemit falunkban, a kiváló Mészáros István tanító úr irányításával végeztem. Több mint hatvanan voltunk az osztályban, mégis rend és fegyelem uralkodott. Egyszer megkérdezte tőlem, mi szeretnék lenni. Pap, válaszoltam. Legyintett: a bátyám is ezt mondta, mégis eljött Pécsről, a jezsuiták iskolájából. Nem ismerte távozása kényszerű okát.

A négy elemi után az lett volna számomra előnyösebb, ha gimnáziumban tanulok tovább, de erre nem nyílt lehetőségem. Nagykátára kerültem, a polgári iskolába. Egy év után osztályfőnököm, Bálint Sándor ajánlotta, menjek Szegedre. Mint mondtam, édesapám a vasútnál dolgozott, és Szegeden működött egy MÁV-kollégium, ahol díjmentesen tanulhattam. Így kerültem a Dél-Alföldre, s ettől kezdve egy év híján ötven esztendőt töltöttem Szegeden és környékén.

Tanulmányaimat a Szent Imre Polgári Iskolában folytattam 1940 őszétől. Közben a papi hivatás gondolata továbbra is elevenen élt bennem, s arra gondoltam, ehhez hozzátartozik a latin nyelv ismerete. Ezért autodidakta módon képeztem magam, s olyannyira jól ment, hogy később már én készítettem föl a latint tanuló gimnazista diákokat vizsgára.

A polgári után a Szent István Kereskedelmi Középiskolában végeztem az első osztályt. Ekkor érte el a front a várost, korábban befejeztük a tanévet, s hazakerültem a családhoz, ahol a megélhetést biztosító mezőgazdasági munka várt.

Amikor kissé normalizálódott a helyzet, fölvetődött, hogy Budapestre mehetnék, abba a kereskedelmi iskolába, ahol a bátyám tanult. Én azonban úgy döntöttem, kivárom, míg visszatérhetek Szegedre.

A Tisza-parti iskolában Domonkos Kálmán igazgató megkérdezte tőlem, amikor jelentkeztem: hol az első évről a bizonyítványom? A MÁV-intézet Nyugatra menekült a front elől, nem tudtam hozzájutni az okmányhoz. Akkor nem vesz föl, közölte. Miután kértem, nézze meg a közös értesítőben a nevemet, földerült az arca: látta, hogy minden tárgyból kitűnő minősítést kaptam. „Maga az a Katona István! Akkor jöjjön nyugodtan.”

1948-ban érettségizett, az iskolák államosításakor, amikor az egyház elleni támadások fölerősödtek.

– A tanév során – bár állami iskola voltunk – mi is tiltakoztunk a fakultatív hitoktatás bevezetése ellen. Szeged minden iskolája kivonult. Alsóvároson gyülekezett a sok középiskolás diák, s békésen, fegyelmezetten haladtunk, hangoztatva a kötelező hitoktatást. A rendőrök már útközben kiemeltek egy-két fiút, akikről tudták, hogy részt vettek a tüntetés szervezésében. Erre a rendőrség elé vonultunk, s követeltük diáktársaink szabadon bocsátását. Mire kivezényelték a tűzoltókat, s vízágyúval vertek szét minket.

1948 májusában Mindszenty József bíboros Makón járt. Az akkor már Mészáros Lőrincnek nevezett, névleg még katolikus kollégium igazgatója már másféle – kommunista – fölfogást vallott. Katona Nándor osztálytársammal – később szeminarista- és paptársammal – fölkerestük, hogy engedélyt kérjünk a makói utazáshoz. „Mindszentyt hallgatni? Szó sem lehet róla!” Miután kijöttünk tőle, Katona Nándor azt mondta: az az érzése, az igazgató nemcsak megtiltotta, hogy Makóra menjünk, de a kollégiumból is eltávolít minket. Másnap közölte is velünk: huszonnégy órán belül hagyjuk el az intézetet.

Az iskola igazgatója, miután mindenkinek nyilatkoznia kellett, hol szeretne tovább tanulni, ránk nézett: „A két őrült Katona! Az iskola legjobb tanulói, s ilyen időben elmennek papnak!” Ezzel együtt nem tanúsított rosszindulatot velünk szemben.

A kitűnő érettségi után felkerestük hittanárunkat, Havass Géza bácsit, s megbeszéltük vele jelentkezésünket a szemináriumba. A többiek mind gimnáziumból érkeztek, de nem éreztük, hogy hátrányban lennénk velük szemben.

1948 és 1953 között végezte a szemináriumot, a legkeményebb kommunista időkben. Mennyire szűrődött be a szörnyű kinti világ?

– A következő jelenet jut eszembe: Hamvas Endre püspök éppen bérmálásról tért vissza, amikor a püspöki székháznál felheccelt tömeg fogadta. Szidalmazták, s a következő rigmust ismételgették: „Reakciót föl a fára, Mindszentyt is jó magasra, húzd!” Odabent hallottuk mindezt.

Tudtuk, mi folyik kint, ennek ellenére nyugodtan, békében éltünk. Közben a szerzetesrendek működésének betiltása előtt Szegedre kerültek a jezsuita fiatalok és a kalocsai szeminárium hallgatói, így nyolcvanan szorultunk össze a negyven ember elhelyezésére alkalmas szemináriumban. A kalocsai szeminárium megszüntetése után annak vezetői vették át a papnevelés irányítását Szegeden: Bárd János segédpüspök, Várkonyi Imre, Papp Imre. Papp Imre különösen kiváló személyiség volt.

Ilyen esztendők után, 1953. június 7-én szentelték pappá.

– Összesen tizenhármunkat. Nyolcan voltunk csanádi egyházmegyések, hárman kalocsaiak és ketten váciak. Több társunk később megjárta a kommunista börtönöket. Katona Nándor az egyetemista ifjúsággal foglalkozott, ezért ítélték el. Én látogattam, a névazonosság miatt elhitték, hogy testvérek vagyunk. Dusik Pétert és Lotz Antalt (Lotz Károly festőművész unokaöccsét) ugyancsak lefogták.

Hol kezdődött lelkipásztori pályafutása?

– Hamvas püspök közölte: Katona Nándorral és Lotz Antallal Budapestre kerülök, ahol megszerezhetjük a doktorátust. De nem történt semmi. Október végén kaptam az értesítést: Újszegedre helyezett a püspököm. Az állam ugyanis nem engedte a továbbtanulásunkat, én hitoktatási engedélyt sem kaptam.

A következő év novemberében Kiszomborra kerültem, nagyszerű helyre, ahol négyszáz hittanos gyerek várt! Úgy látszik, erről a faluról elfeledkeztek a kommunista hatóságok. Négy évig szolgáltam ott Szikora Károly plébános mellett. Békepap volt, de káplántársamat és engem mindvégig korrekt módon védett. 1956 után az iskola igazgatóját letartóztatták, megszűnt a hitoktatás lehetősége. A lelkipásztori munkát folytathattuk ugyan, de tudtuk, szoros megfigyelés mellett. Ekkor is akadt azért legalább négyszáz hittanosunk.

Négy év múltával, 1958-ban helyeztek át – mint az 1990 után előkerült papírokból kiderült, „büntetésből, a fiatalokkal való illegális foglalkozás miatt” – Klárafalva-Ferencszállásra. Itt is rám állítottak egy embert – ezt is az előkerült iratokban olvastam –, akit elmarasztaltak a megbízói. Azt mondták neki, járjon gyakran gyónni, áldozni, férkőzzön a bizalmamba, de teljesítményével nem voltak megelégedve.

Lelkipásztori szempontból ez is kiváló helynek bizonyult, a déli határsávban szinte elzárva éltünk a világtól, aminek következtében itt is szabadabban oktathattam a gyerekeket.

Mikor szerzett doktori címet?

– Az 1970-es árvíz idején veszélybe kerültünk, félő volt, hogy átszakad a gát, s akkor Kübekházát, Klárafalvát és más településeket elönt a víz. Folyamatosan a töltéseken dolgoztam én is, s éppen ekkorra tűzték ki doktori értekezésem megvédését. Agát végül nem szakadt át, s doktori címemet is megvédtem.

Ebben az esztendőben kerültem a kiváló plébános, Pongrácz Lóránt halála után Apátfalvára. Lóránt atya négy évet volt börtönben, s a folytatódó zaklatások is hozzájárultak halálához. Tizenhét évet töltöttem Apátfalván, az egyházmegye egyik legjobb plébániáján; szinte tiszta katolikus település, ötezer hívővel, vallásos emberekkel. Gyönyörű munkát lehetett végezni. Az iskolai hitoktatás betiltása után a templomi hittanra legalább kétszázan jártak. Közben rendbe hoztuk a templomot, a plébániát, a káplánlakást, közösségi házat építettünk.

1987-ben megüresedett a püspöki szék.

– Azt rebesgették, hogy egykori kurzustársam, Gyulay Endre vagy én vagyok esélyes a kinevezésre. Kalocsán ekkor szentelték püspökké Dankó Lászlót, ott említette nekem Gyulay Endre: én leszek a csanádi püspök. – Nem, Bandi, te leszel! – válaszoltam.

Örültem, amikor őt nevezték ki szeged–csanádi főpásztornak. Rátermett, határozott egyéniség, kispapként is komoly, értékes embernek mutatkozott. Püspöki beiktatásán jelen volt még Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke. Gyulay püspök külön nem köszöntötte őt, amit később Miklós szóvá is tett: talán nem tartozott a vendégek közé?!

Gyulay püspök előzőleg Szegeden, a rókusi plébánián szolgált, s utódjául engem helyezett oda. 1988 végén öt segédpüspököt neveztek ki, sokak meglepetésére nem szerepeltem köztük. Vác nem kapott ekkor segédpüspököt. Marosi Izidor főpásztor hiába szeretett volna engem, az állam nem járult hozzá személyemhez. Francesco Colasuonno érsek, rendkívüli apostoli nuncius említette nekem: Miklós Imre kijelentette, amíg ő hivatalban van, nem lesz belőlem püspök. Így is lett. Nemigen bánkódtam emiatt, örömmel folytattam lelkipásztori munkámat Rókuson.

1989 végén nevezték ki váci segédpüspöknek. Miklós Imre ekkor már nem elnök, megszűnt az Állami Egyházügyi Hivatal is.

– Némi viaskodás után fogadtam el a püspöki kinevezést. Föl kellett tennem magamnak a kérdést: valóban alkalmas vagyok-e erre? Gyulay Endre korábban említette, ha kineveznek, jelentkeznek majd az állam emberei, a maguk kérdéseivel és kívánságaival… De ekkor már túl voltunk ezen, 1989 végét írtuk, a régi rendszer utolsó napjait éltük.

December 9-én szenteltek. Vácra kerültem Marosi Izidor püspök mellé. Keszthelyi Ferencet 1992-ben nevezték ki megyés püspöknek, ekkor a székesegyház plébánosa lettem. Immár szabadon járhattam lelkipásztorként a kórházba, a börtönbe…

Később Gyulay püspök hívott Szegedre, Dankó érsek pedig Kalocsára. Mindkét lehetőséget köszönettel visszautasítottam. Majd Seregély István egri érsek, a püspöki kar elnöke Egerbe szólított 1997-ben. Erre igent mondtam.

Hogyan összegezné eddigi pályafutását?

– Egész életemet a Gondviselés irányította. A 36. zsoltár egyik verse régóta sokat mond számomra, s azóta is mindig megállít: Bízd sorsod az Úrra, benne remélj, és ő gondoskodik rólad.

Fotó: Cser István

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..