Volt, ahol örültek a katolikus diákok segítőkészségének, pap tanáraikkal együtt, ha ők is ott voltak „a gáton”. Persze az egyházközség idősebb papjai, hívei kezébe ilyenkor sem lapát való, hanem inkább rózsafüzér. Veszélyhelyzetben, nemzeti összefogásban különösen nagy szükség van arra is.
Valóban szükség van? Hiszen sokfelé még a tanévzáró misén is csak néhány gyereket lehetett látni. És ahol te deumos mise sem volt? Emlékszem a szentimrevárosi úrnapi körmenetekre, zengő énekükre, hitvalló méretükre. Az iskolai hitoktatás melletti kiállásra…
Ma már mindez leépült? Nincs rá igény? Nyugodtan bezárkózhatunk a plébániák házaiba vagy a magunk szűkebb családjaiba? Az árvíz nem a mi ügyünk? A károsultakat segítse a kormány… Kinek van itt még szüksége Istenre, Isten egyházára?
Olvasom, hogy volt, aki úgy gondolta: 16-18 százaléknál aligha lesz nagyobb arányú jelentkezés az iskolai hittanra. És láss csodát: 52 százalék lett, katolikus vonatkozásban 68 százalék! Pedig senki nem „agitált” az érdekében, a szülők immár több nemzedéken át elszoktak tőle, megelégedtünk a kis egyházközségi csoportokkal.
Isten ugyanis nem várja, hogy felkeressék, hanem ő keresi az embert.
A magdeburgi püspök becsomagolt táskájával várta az árvízi kitelepítést. Nem prédikált, nem tett mást, mint elhagyta palotáját, és együtt menekült a többi emberrel a mocskos ár elől. Együtt volt velük. És ekkor, jóllehet döntő többségük az egyház nélkül él, sokan kérték tőle: „Püspök úr, imádkozzék erősen értünk!”
De ennél talán még többre is futja időnkből, erőnkből.
