Közelkép

Az új evangelizáció útjai

Az első magyarországi Pál-kurzusra úgy mentem el 1996 márciusában, hogy addigra már eldőlt: egész életemet az evangélium hirdetésének akarom szentelni. Méghozzá családosként, mert erre is hivatást kaptam. Polgári foglalkozásomat hátrahagyva munkatársa lettem egy missziós könyvkiadó alapítványnak, amely a kilencvenes évek közepén csődközeli állapotba került. Másik területünkön, a személyes evangelizáció terén sem voltunk eredményesek, és helyzetünk családként is ellehetetlenülni látszott. A Pál-kurzuson szerzett tapasztalatunk viszont megnyitotta előttünk a jövőt. Megértettük, hogy Jézus Krisztust, a Megváltót kell hirdetnünk, mindenben a Szentlélek segítségére hagyatkozva, szeretetben egybeforrott közösségként, amely nyitott az új megtérők befogadására is.

Mozaikkövek az erkölcstanhoz

 A II. vatikáni zsinat XII. Piusz gyönyörű képét használja a lelkiismeret meghatározására: „A lelkiismeret az ember legrejtettebb magva és szentélye, ahol egyedül van Istennel, akinek szava visszhangzik bensőjében” (GS 16). A lelkiismeret mint szentély több szempontból is zseniális kép az etika számára:

 – A szentély állandó kapcsolatot jelent Istennel. A katolikus teológia szerint az ember nem egy világba vetett és magára hagyott létező, hanem maradandó kapcsolatban áll eredetével és céljával. A lelkiismeret az a „köldökzsinór”, amely összeköti Teremtőjével, hiszen a természetes erkölcsi törvény a szívébe van írva. Másrészt a lelkiismeret a jelenében és a jövő felé való meghívottságában is érzi Isten jelenlétét. Földi világunkban a szentély jelenti Istennek ezt az állandó velünk létét.

Az új év gazdasági kilátásai itthon és a nagyvilágban

A világ gazdasága 2014-ben mai ismereteink szerint tovább fog bővülni. A legtöbb nemzetközi szervezet 3,5 százalékot meghaladó, vagyis a megelőző évtizednél némileg lassabb, de érezhető növekedést vár a világ egészében. Ez nemcsak gazdasági, hanem társadalmi szempontból is fontos. Az országok többsége – köztük a kis, nyitott gazdaságú Magyarország – számára a világpiac bővülése a fejlődés alapja, mert csak bővülő kereslet mellett tudunk növekedni, több embernek munkát adni. A Föld lakosságából még ma is több mint nyolcszázötvenmillió fő, vagyis az Európai Unió lakosságának másfélszerese él napi egy dollárnál – mintegy kétszáztíz forintnál – kevesebből. Mindnyájunk számára kézzelfogható, hogy ez milyen kevés, még akkor is, ha a szegény országokban nem szokás mindent a boltban venni, és az időseket, a betegeket és a gyermekeket is legfőképp az asszonyok látják el a családokon belül. Folytatódik tehát egy kedvező irányzat: megvalósulóban van az ENSZ 2000. évi célkitűzése, amely 2015-ig a világszegénység megfelezését írta elő, hisz a mélyszegénységben élők száma akkor másfél milliárd volt. Nem feledkezhetünk el ugyanakkor arról, hogy a másik közkeletű mércén, a Világbank 2,15 dollár – mintegy négyszázötven forint – napi mutatóján mérve még mindig két és fél milliárd embertársunk szegény. Vagyis: sok még a teendő, a növekedés leállításának – jó szándékú környezetvédő barátaink által szorgalmazott – követelése irreális és erkölcsileg sem vállalható.

Balás Béla megyés püspök gondolatai a szimbólumokról és a néplélekről

Kedves a szemnek s a léleknek is, hogy templomainkban a vatikáni zászló mellett a magyar trikolór is helyet kapott. Sok helyütt a régi egyházközségi, körmeneti vagy a jubileumi évre emlékeztető zászlókat is közszemlére teszik, de az sem ritka, hogy a történelmi idők egy-egy patinás szimbóluma is díszíti a megszentelt falakat. Akadnak azonban olyanok, akiket nem tölt el örömmel, ha nemzeti jelképünkkel templomi környezetben találkoznak. A közelmúltban például egy kétlaki életet élő üzletember fordult Balás Béla kaposvári megyés püspökhöz, hogy kifejezze rosszallását, mert szerinte nincs helye e szimbólumnak a magyar templomokban. A német nyelvű levél írója egyebek mellett arról számolt be a főpásztornak, hogy egész Nyugat- Európában nem találkozott még ezzel a gyakorlattal.

„Több mint húsz éve felváltva lakom Kaposváron és Bécsben. Ebből adódóan feltételezem, hogy a mindenkori viszonyokat egészen jól ismerem. Az elmúlt vasárnap Lambach apátsági templomában vettem részt a kilenc órai szentmisén. A nagy apátsági templom az utolsó helyig megtelt. Ebben az időpontban nem voltak turisták a templomban. Együtt ültek az őslakos helybéliek a Horvátországból, Szlovákiából, Fülöpszigetekről, Afrikából származó »új osztrákokkal«. Ausztria népességének huszonöt százaléka ugyanis bevándorló” – olvasható a levélben, amelynek írója megjegyzi azt is: „Ott senkinek sem jutna eszébe egy osztrák zászlót tenni az oltárra. Egy zászló nemzeti szimbólum, a »katolikus « pedig éppen a nemzeti ellentéte.”

Saját környezetünkben is ismerünk olyanokat, akik hosszabb-rövidebb időre a külföldi munkát, tanulást választják. Nincs egyszerű dolga az embernek, ha magyar, pláne ha katolikus közösséget szeretne találni egy hazájától távoli országban. Üdítő példa a Sydney-ben működő magyar katolikus közösség, melyet Lédeczi Dénes váci egyházmegyés pap vezet. Dénes atya, akit 1999-ben szenteltek pappá Vácon, kilencévi tiszazugi és kétévi pilisi plébánosi szolgálat után most Sydney-ben végez missziós szolgálatot, a kint élő magyarok körében.

– Kik keresik fel a Sydney-ben működő magyar katolikus közösséget?

– Azok, akik Magyarországon is gyakorló katolikusok voltak, vagy akik kapcsolatot keresnek Ausztráliában élő más magyarokkal. Ők megtalálnak engem vagy a közösséget. Gyakran tájékozódási pontot is jelentünk számukra. Egy beszélgetés vagy egy közös ebéd is sokat számít.

Évente negyven-ötven, Ausztráliába újonnan érkező magyarral alakul ki rendszeres kapcsolatom. Gyakran keresnek meg olyanok is, akik szeretnének Ausztráliában dolgozni, s arra kíváncsiak, tudok-e nekik segíteni, érdemes- e kivándorolni. Azt szoktam mondani, hogy ha lehet, először csak a férfi jöjjön ki, állja meg a helyét, s ha ez sikerül, akkor hozza ki a családját is.

A benső időben a tartam az időkeretet kitöltő. Az a hang, amely bármikor megszólalhat. Mennyi lehetne a lélek-gazdagság, ha egyszer úgy figyelne rá az ember, hogy új meg új dallam születhessék.

Idő-meditációk, képmetszetek, látható és láthatatlan elszakíthatatlan kötelékében isten képiségünk biztosítja, hogy a dallam megmaradjon.

„Új esztendőben, új szívekkel” – mondja a népének, s ezzel a tartalmát jelzi a következő esztendő lehetőségének. Persze más a valóság képlete, az „új szív” bibliai (prófétai) kínálata még a fogalmában is nehezebb: elszakad egymástól a megélt világ és a belső, mintha már nem lenne értelme a transzcendens vonatkozásoknak. Önzés ma a privát érdem, jutalomként csak a materiális jöhet szóba. Kevesebben tudnak manapság nyugodtan aludni.

Argentína képekben

A fiatalabbaknak Messi, az idősebbeknek Maradona ugrik be először, ha azt mondjuk, Argentína. No meg 2013 márciusa óta Bergoglio bíboros, vagyis Ferenc pápa. De van itt még valaki, aki eszünkbe juthat: a Buenos Airesben elhunyt Bíró László, avagy a golyóstoll feltalálója. Argentinok és argentínai magyarok – Varga Attila újságíró és Vencsellei István fotóművész képei az ő országukról mesélnek.

Egyikük sem járt még a dél-amerikai országban, s mindkettejüket ugyanaz a személy várta kint: Juliska, Vencsellei István unokahúga, aki bár Argentínában született, és mindig is ott élt, kifogástalanul beszél magyarul. Leveleken és telefonon keresztül tartotta a kapcsolatot magyar rokonával, akivel azelőtt még sosem látták egymást. 2007-ben történt meg a nagy találkozás, amikor Pista bácsi Argentínába utazott. Varga Attila még előtte járt ott, s Pista bácsi kérte, hogy látogassa meg az óceánparti, egymillió lélekszámú Mar del Plata városában élő rokont. Míg az ottani magyarok ki nem találták, hogy időnként összejönnek csevegni, addig Juliska egyik legnagyobb problémája az volt, hogy nem tudja kivel gyakorolni a nyelvet.

Évek óta naplót írok, idő hiányában buszon, HÉV-en is. Gyakran szembesülök emiatt vizslató, gyanakvó tekintetekkel. – Írni ma már eleve gyanús tevékenység? – töprengek el néha emiatt. Azt hiszem azonban, az én körmölésemet inkább a hely és a körülmények teszik annyi ember szemében különössé. Miért és főleg mit írhat valaki utazás közben, idegenektől körülvéve? Lehet, hogy azt hiszik, ellenőr vagy véleménykutató vagyok, és annak, hogy írok, valamiként köze van hozzájuk. Aki nyilvános helyen ír, mintha valami jelképeset tenne, sőt majdnem mintha bemutatót tartana. Már-már egy lassanként idejétmúlt dokumentációs forma demonstrációja ez, ahhoz hasonló, mint amikor a vásárokban régi mesterségek művelői ismertetik meg a ma emberét a fegyverkovácsolás vagy a kékfestés műhelytitkaival. Érdekes, szokatlan, de a többség számára haszontalannak tűnő mesterfogásokkal, amelyek a legkevésbé sem tartoznak többé a mindennapokhoz.