Erdő Péter bíboros karácsonyi üzenete
Ravasz művész az Isten. Emberek nemzedékei követik egymást évezredeken át szívükben a vággyal, hogy szeressék őket, a szomjúsággal, hogy megteljék az életük értelemmel, a várakozással, hogy eljöjjön az az igazi, végső, hatalmas Másik, akihez képest célja lehet az utunknak, az életünknek, az emberiség nagy családja szakadatlan küszködésének itt a Földön. Valami belső sejtés, valami ősi ismeret, valami hajdanvolt ígéret emléke motoszkál bennünk. Fényeket keresünk az éjszakában, fogódzópontokat, amikor úgy érezzük, hogy minden megrendül körülöttünk. Isten pedig kísérte az emberiség útját, nevelte, felkészítette az embert arra, hogy személyesen találkozzék vele. Nagy irgalmasságában meglátogatott minket az, aki a magasságból érkezik, hogy megvilágítsa azokat, akik sötétségben és a halál árnyékában ülnek, és lépteiket a béke útjára vezesse (vö. Lk 1,78–79). Fénye a legfelsőbb magasságból tündökölt fel, magasabbról, mint a csillagok. Téren és időn is túlról. Magasabbról, mint a világmindenség, mélyebbről, mint az anyagvilág legbelsőbb összefüggései, közelebbről, mint a szívünk legbenseje.