Az előadások többsége párbeszédbe hívta a magyarországi tanárokat, kérdéseket tett föl, amelyekre talán nem is lehet pontos válaszokat adni, de elgondolkoztatott bennünket. Mélyen érintettek az intézet területén látható kiállítások, amelyek minden manipulatív gesztustól tartózkodva, a szimbólumok letisztult nyelvén (kút, kőtábla, az áldozatok neve, gyertyafény stb.) szólítják meg a befogadókat.
Minden este egy órát töltöttem a Siratófal előtt: csak ültem csöndben, hagytam, hogy átjárjon a több évezrede tartó imák ereje, szemléltem, ahogyan ma is egész testük hajladozásával imádkozzák zsidó testvéreink: „Addig mozgatom az Igét, amíg az Ige nem mozgat engem.”
Fiatalok, gyermeküket babakocsiban toló anyák és idős asszonyok jöttek a falhoz elolvasni és átimádkozni a Tóra egy-egy szakaszát. Közben időnként megszólalt a mobiltelefonjuk, beszéltek a hívóval, majd visszatértek az imához. Az élet minden zamata ott sűrűsödött a falnál, hogy azután az ételekben ízlelhetővé, az illatokban szagolhatóvá, a kelmék puhaságában tapinthatóvá váljon a belső tapasztalat.
És sabbátkor megállt az élet: bezárt minden üzlet, leálltak a buszok, a villamosok, kiürültek az utcák – megteremtődött a befelé fordulás lehetősége. Akkor este jártuk végig néhányan csöndben a Via Dolorosa stációit, hogy azután vasárnap hajnalban megérkezzünk a Szent Sír-bazilikába, ahol a különböző terekben egyszerre szólt a görög, az etióp, a római liturgia.
És ott, a templom félhomályában földerengett az évezredes hagyományok mélyben meghúzódó egysége, „a mélyben minden törvénnyé válik” rilkei tapasztalata.
Mit lehet ebből átadni a diákoknak?
Talán csak a szimbólumok nyelvére való érzékenységet, a megnyílás lehetőségét. A többi kegyelem.
