Mészáros Ákos

Látogatás Martsa István egykori alkotóműhelyében

A Józsefváros „dzsungelében” jártam, a József utca 37.-ben, egy magas, századfordulós bérház udvarában: Martsa István egykori műteremházában és kertjében. Ki gondolná, hogy mi mindent rejt a pesti kőrengeteg? Ez igazán nem az a környék, ahová vasárnap kirándulni megy az ember. A bérház kopott falán nagyméretű emléktábla hirdeti, hogy a XX. század közismert művészei alkottak itt hosszabb-rövidebb ideig. Eredetileg kőfaragó műhely volt az idén száztizenöt éves épület belső udvarában. A ház Seenger Béla építész tervei alapján készült a XIX. század végén, velencei palotákat idéző romantikus homlokzattal. Az egész háztömböt átszelő udvar egykor a József utcától a Tavaszmező utca 6.-ig tartott. A kerti ösvény helyén vasúti sínpár feküdt, melyeken a kövek szállítása zajlott. A Seenger-műhelyben faragták annak idején a Parlament, a Szent István-bazilika és a Magyar Tudományos Akadémia köveit. A kőfaragó műhely később Budára költözött, és a műtermeket bérbe adták szobrászoknak. Munkálkodott itt többek között Maróti Géza, Róth Miksa, Gádor István, Csorba Géza, Mikus Sándor, Pátzay Pál, Ferenczy Béni és Kós Károly is.

Száz éve született Haiman György

Aki gyakran utazik a budapesti millenniumi kisföldalattin, talán meg sem nézi alaposan az egyes állomások feliratait. Teljesen érthető, hiszen elég csak odapillantani, és máris megtudhatjuk, hol járunk. Mindenki siet a dolgára, ritkán figyelünk a részletekre. Pedig néha érdemes. A megállók neveit megörökítő egyedi csempefeliratok rekonstruálását 1980-ban, fővárosi felkérésre, a Magyar Iparművészeti Főiskola tipografikai tanszékén Haiman György irányításával Kiss István készítette el. Ennek a munkának az érdekessége, hogy az akkori November 7. térhez új-eredeti feliratot terveztek – amely ma már nem látható… E címsor mögött ennek az eredeti Oktogon felirat negatívjáról készített motívumrészlete szerepel. Ezeket a betűket szitázták: minden csempe külön részletet hordoz, így minden megállóhoz saját eredetit kellett készíteni.

Pesti színházi élet a nagy háború idején

„Hogyisne adott volna a művész, a művészben lévő katona hálát Istennek a békevilág összeomlásáért, amellyel torkig, annyira torkig volt már! Háború! Megtisztulást, felszabadulást éreztünk és határtalan reménységet…” – írja Thomas Mann a Gondolatok a háborúról című művében 1914-ben. Hát igen – eleinte még így gondolkodott a nagy német író. 1916-ban azonban, amikor a világháború már a hátországban is éreztette hatását, változott a szemlélete. Az írók közül nemcsak ő volt ezzel így, kortársai közül az osztrák Stefan Zweig, vagy honfitársa, Sigmund Freud is lelkesedett a háborúért 1914 nyarán. Egy kis időnek el kellett telnie, amíg kiderült, mit is jelent a harctér, a mundérba és lövészárokba bújt ember nyomorúsága. Erich Maria Remarque ezt írja Nyugaton a helyzet változatlan című regényében: „Csak a kórház mutatja meg igazán, hogy mi a háború.”

Madách-kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban Amikor megláttam a Kékes televíziót a csipketerítős kisasztalon, amint éppen Major Tamás beszél a képernyőn, 1964-ben, mintha a régi szobánk egyik sarkát pillantottam volna meg. Nekünk is ilyen tévénk volt annak idején, fekete-fehér, kissé életlen képernyővel, de azért működött. „Kitárult a világ” – és tényleg. Híradó, játékfilmek, rajzfilmek, hétfőn adásszünet, fantasztikus dolog volt. Nem vagyok nosztalgiázós típus, inkább a jelen érdekel, mintsem a múlton merengjek, mégis ezek jutottak eszembe a minap a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Madách retro, A Tragédia színei 1964/2014 című kiállításon.

Tisza István szobra újra a Kossuth téren

Amikor először megláttam az újra felállított, hatalmas monumentumként magasodó Tisza István-szoborcsoportot a Parlamentnél, rendkívüli hatással volt rám. Nemcsak méretei miatt, hanem a bronz „egészséges”, mélybarna színei s a délutáni napsütésben vakító fehérségével világító mészkő talapzat okán is. Nem véletlen, hogy ha szobrászatról beszélünk, először rendszerint a bronz, aztán rögtön a természetes kő jut eszünkbe, mint a legszebb és leginkább tartós alapanyag.

Makovecz Imre kiállítása a Vigadó Galériában

„Makovecz szerint az épületnek lelke van” – kiáltott fel anno a Ludas Matyi szerkesztőségében Radványi Barna, a lap egyik szerkesztője egy beszélgetés alkalmával, valamikor az 1970-es években. Igaza volt, ha Makovecz Imre épületeit nézzük, bizonyosak lehetünk benne. Azonban ez a felfogás nem volt mindig általános. Manapság már többet hallani az úgynevezett organikus (szerves) építészetről, de néhány évtizeddel ezelőtt „a természettel való együttműködésről” nem esett szó, sokkal inkább a természet kiaknázásáról beszéltek.

A Pesti Vigadó kiállításán a magyar építészet újkori történetében egyedülálló maketteket, tervrajzokat és fényképeket nézhetünk meg. Valaminek a kicsinyített mása mindig szívdobogtató látvány, mintha játék lenne, mely gyerekkorunkra emlékeztet.