Mészáros Ákos

Rippl-Rónai és Maillol a Nemzeti Galériában

Nincs is szebb a napsütéses nyárnál. Kevesen lehetnek, akik nem vágynak néha melegebb éghajlatra a téli hónapok idején. „Frankhon. Vidám, könnyelmű nép. / Mennyi kirakat, mennyi kép! / Mekkora nyüzsgés, mennyi hang: / masina, csengő, kürt, harang.” Így jellemezte Babits Mihály Messze… messze… című versében a mediterrán francia vidék hangulatát. Jelentős élményforrásként ez utóbbi is elénk tárul a Magyar Nemzeti Galéria Egy művészbarátság története című, figyelemre méltó kiállításán, mely Rippl-Rónai József és Aristide Maillol műveiből válogat.

Szőnyi István tárlata a Balassi Intézetben

„Ha a Szőnyi megdicsért valakit, az felért egy Kossuth-díjjal” – mondta Patay László egy róla készült portréfilmben. Szőnyi István (1894–1960) halála után negyven-ötven évvel még mindig akadnak emlékezők, egykori tanítványok, akik nagy hálával és elismeréssel nyilatkoznak művészetéről, szakmai alázatáról, emberségéről. Neve, munkássága szinte egybeforrt a jellegzetes magyar táj, a falu, a család szeretetével. A mai generációk is sok mindent tanulhatnak Szőnyi mestertől: hűséget, kitartást, újrakezdést, amelyre manapság is gyakran szükségünk lehet. Az 1920-as évek elején Szőnyi vezetésével létrejött Árkádia-kör megpróbálta felidézni a paradicsom vízióját, a szabadság édenének elveszett illúzióját – ahogy P. Szűcs Julianna fogalmazta meg találóan egyik cikkében. Az évtized közepén azonban ez a művészi program folytathatatlanná vált, és az Árkádia-csoport válaszút előtt állt: merre tovább? Patkó Károly, Aba-Novák Vilmos, Jeges Ernő keresték a választ, és tulajdonképp folytatták is művészi tevékenységüket, mégis Szőnyi volt az közülük, aki igazán megtalálta a kiutat: visszatért a nagybányai hagyományokhoz, a természetelvű alkotói folyamathoz.

Lechner Ödön, a magyar szecessziós formanyelv megteremtője

„Legyen úgy, mint régen volt” – énekelték a kilencvenes évek elején a Tolcsvay testvérek, arra szólítva dalukkal, hogy szépség, jóság, tisztesség és őszinte szeretet uralkodjék újra szerte az országban. A Lechner, az alkotó géniusz című kiállításon elsősorban ez jutott eszembe. Mennyi szemet gyönyörködtető szépség és szinte korlátlannak tűnő építészeti fantázia burjánzik az Iparművészeti Múzeum időszaki tárlatán, felidézve a boldog békeidőket… Díszes homlokzatok, gyerekkorom mesekönyveire emlékeztető színes virágok, elképesztően gazdag organikus térkompozíció tárul fel a látogató előtt. Vajh’, milyen nagyszerű lenne minden, talán ha ma is… De hagyjuk a felesleges nosztalgiázást. Nézzük a kiállított tárgyakat.

A holland aranykor festményei a Szépművészeti Múzeumban

Rembrandt képeinek többsége, portréi akár ma is készülhettek volna. Realizmusa, a megfestés minden mesterkéltség és cicoma nélküli egyszerűsége időtlenné teszi műveit. Modelljeinek pózmentes beállítása közvetlen, intim hangulatú. Kislány az ablakban című festményén szinte nem is látszanak az ecsetvonásai. Foltszerűen dolgozott, a formára koncentrált. Nyoma sincs a felesleges részletező naturalizmusnak, amely akkoriban, 1651-ben eléggé általános volt a reneszánsztól örökölt képzőművészetben. Rembrandt „modernsége” egyszerűen fantasztikus, korát megelőző festői látásmódja egyedülálló. Sokkal később, a XIX. század impresszionistáinál figyelhetünk meg hasonló festői látásmódot, mintha az ő képeik is felülállnának a tér és az idő dimenzióján. Persze közben változott a divat, e festményeken más ruhákat hordanak az emberek, másképp néznek ki a szobabútorok, és az utcákon szekerek helyett „automobilok” jelennek meg.

Frontszínházak és fogolyprimadonnák

A „nagy háborúnak” már az első évétől, azaz 1914-től a színházak a hátországban élők szórakoztatására pár hónap elteltével, a gyors befejezés elmaradása okán már nem csak a győzelmet jövendölő alkalmi műveket adtak elő. Később – főként a kabarék műsorán – feltűntek azok a jelenetek, dalok is, melyek a veszteségekről, sebesültekről, fogságba esett katonákról szóltak. S a színészek nem pusztán a színpadról szólították meg a színházakat egyre nagyobb számban megtöltő polgárokat. Jászai Mari gyakran kereste fel a hadikórházakat versműsorával, míg Gombaszögi Frida, Péchy Blanka, Csillag Teréz, Lábass Juci és a művészvilág számos más kiválósága jótékony esteken szerepelt.

Munkácsy Mihály képei a Próféta Galériában

Telnek-múlnak az évtizedek, Munkácsy Mihály művészete ma is élő, szuggesztív, magával ragadja a látogatót alkotásainak varázslatos szépsége. Többek között képeinek kiegyensúlyozott, finom, mégis lendületes, senki máséhoz nem hasonlítható ecsetkezelése teszi annyira megnyerővé, vonzóvá művészetét. Munkácsy ízig-vérig a XIX. század embere volt, festői stílusa, a művészetről való gondolkodása is ezt mutatja. Kortársai közül már életében többen hiányolták, hogy nem halad a korral. A fiatal Fülep Lajos 1920 körül szinte nekirontott Munkácsynak. Ezt írta: „1867-ben Párizsban járt, anélkül hogy Courbet-t és Manet-t s mindazt, amit e két ember jelentett utódaira, fölfogta s magát vele azonosította volna… meg se látni Manet-t, Renoirt és Cézanne-t!” Szerencse, hogy Munkácsy nem hagyta magát befolyásolni az új törekvésektől, s a maga útját járta. Ha nem így tesz, talán elnyelte volna az ismeretlenség homálya, egy lenne az elhanyagolható mellékszereplők közül a korabeli festők lajstromában.

Amikor először hallottam arról, hogy musicalt írtak Munkácsy életéről, enyhén szólva furcsállottam a dolgot. De ahogy közeledett az előadás napja, egyre jobban érdekelt a téma. Nemcsak képeit, hanem magát Munkácsyt is hozzám közel állónak érzem: akkor gyerünk a József Attila Színházba…

A történet Dallos Sándor A nap szerelmese és Aranyecset című regényes életrajzából készült. Kellemes, fülbemászó dallamok, szép hangú énekesek, elmélyült játék jellemzi a darabot. Az előadás háromórás, mégsem éreztem hosszúnak.