Beszél a néma kő

Kevesen lehetnek a magyar honban, akik még nem látták az Üllői úton magasodó Iparművészeti Múzeumot. Talán ez az épület Lechner Ödön (1845–1914) fő műve, legismertebb alkotása. Bármelyik oldalról is közelítjük meg, meghatározó a környéken. Tetejének aranyos-zöldes majolikacserepeivel, keleties, kissé bizarr hangulatával egész Budapesten egyedülálló építészeti alkotás. Olyan korban épült, amikor az építészetet elsősorban művészetnek tekintették. Gerő László, a hazai műemlékvédelem egyik szaktekintélye írja Műemlékről mindenkinek című könyvében az 1945 előtti időszak egyetemi oktatásáról: „A stílusok ismerete és elsajátítása döntő volt. Három tanszéken, sok óraszámmal tanultuk az ókor, középkor és az újkor stílusait. (…) Az építészeti stílusok szigorlati tárgyak voltak, és a vizsgán a bonyolultabb alaprajzokat is emlékezetből kellett a táblára rajzolni. Ezeken kívül ékítmény vízfestés, alakrajz és formázás mint kötelező gyakorlati órák az esztétikai látásmód és komponáló képesség fejlesztését célozták számtalan rajzbeadvánnyal. Mindezt kiegészítették még Kotsis Iván térművészet és reneszánsz alaktan kollégiumai, valamint Csányi Károly művészettörténeti előadásai.”

Az Iparművészeti Múzeum és Iskola tervezésére 1890 végén hirdettek pályázatot. A három díjazott közül az első Pártos Gyula és Lechner Ödön – sokatmondóan – „Keletre magyar” jeligéjű munkája lett, megelőzve a többi helyezett szokványos historizáló terveit. Az épület kerámiaburkolatait a Zsolnay gyár készítette. A múzeum zárókövét a millenniumi ünnepségsorozat utolsó nagy eseményeként Ferenc József császár és király jelenlétében 1896. október 25-én helyezték el.

Lechner abból indult ki, hogy a magyarság a keleti népekkel rokon, aminek nyomán megteremthető az önálló magyar stílus. Az építész fő célja az úgynevezett magyar formanyelv megteremtése volt. Keleti és magyar népi motívumok különleges szintézisét akarta létrehozni az Iparművészeti Múzeum tervezésekor, és a kész művet látva megállapíthatjuk, hogy ez sikerült is neki. Zsolnay Vilmos, a pécsi kerámiagyár tulajdonosa remek partner volt mindehhez. „Az Iparművészeti Múzeum megvalósításánál felmerült bennem a homlokzat anyagának kérdése, hosszas megfontolás után a színes majolikánál döntöttem” – írta egyik levelében Lechner. A kiállítás, amelyet a mester halálának századik évfordulójára rendeztek, gazdag tárházát vonultatja fel az építész munkásságának. Láthatunk rengeteg nagy műgonddal készített építészeti szakrajzot, ceruzával, tussal, ecsettel, tollal rajzolva, méretarányosan. Minden fontos munkájáról nézhetünk fényképeket is, közelről és madártávlatból egyaránt. Az Iparművészeti Múzeumról maketteket is láthatunk, pompázatos kivitelben.


Lechner polgári értelmiségi családban nevelkedett, erős hazafias szellemben. Politikai-szellemi világát élete végéig a függetlenségi szemlélet határozta meg. A budai politechnikumban kezdte meg felsőbb iskoláit. Tanára, Szkalnitzky Antal vette rá, hogy 1866-tól a berlini Schinkel Akadémián folytassa tanulmányait. Magyarországra hazatérve Lechner Ödön Pártos Gyulával, egykori évfolyamtársával dolgozott együtt. Kettejük közül Lechner volt a meghatározóbb egyéniség. Pártos az iroda gyakorlati ügyeit intézte. Eleinte elsősorban lakóházak megtervezésére kaptak megbízásokat. Akkori stílusukra jellemző volt a Berlinben elsajátított, alkalmanként hellenisztikus elemekkel vegyített olasz neoreneszánsz. 1874 nyarán, felesége váratlan halála után Lechner Franciaországba utazott, ahol három évig maradt. Rengeteg szakmai tapasztalattal érkezett haza 1878 végén. Pályája az 1890-es évek végén érte el csúcspontját, amikor jó néhány nagyszabású középületet tervezett.

„Mert színes, beszédes és kifejező nyelve van a néma kőnek, a művészi formáknak; az építészet alkotásainak” – vallotta. A tárlaton persze sok minden más is látható. Lechner életműve rendkívül gazdag: tervezett lakóházakat, középületeket és templomot is. A kőbányai Szent László-templom az 1890-es évek különleges darabja. A Fővárosi Mérnöki Hivatal megbízott szakembere szokványos neogótikus templomot tervezett. Azonban a részletrajzok elkészítését a hivatal nem vállalta, s erre a munkára Lechnert kérték fel, aki a tervet meglehetősen átdolgozta, az eredetileg négyszögletes tornyot hatszögletűvé változtatva, vastagságát megnövelve, s az egészet monumentálissá téve. A szokásos kőfaragványok helyett szabadon formált kerámiaelemeket helyezett el a templomon. Jó részük távolról megidézi a középkort, van, amelyik a népi ornamentikára vezethető vissza, többségük viszont biomorf vagy amorf alakzat. Az épület leglátványosabb része a színes tetőzet, illetve annak kerámiaelemei és mázascserép-héjazata. A templom belsőépítészeti részét Lechner mester hat hónapra vállalta, ezt a megbízók nem fogadták el, így ezt a munkát más készítette el meglehetősen szokványos formában, az oltárokkal és egyéb berendezési tárgyakkal együtt.

A kiállításon a tervrajzok, vázlatok, kiviteli tervek mellett láthatunk pirogránit tetőcserepeket, állatformát idéző mázas díszítményeket, madárfejű, kiégetett tetőtéri alakzatokat. Lechner építészeti munkásságát átlátni, befogadni is nehéz, hosszan lehetne írni róla. A Budapesti Földtani Intézet vagy a Postatakarékpénztár mesésen lenyűgöző háza ámulatba ejti az utcán sétálgató embert. A mai modern, üvegezett irodaházas építési lázban rendkívül üdítően hatnak a nézőre.

De nem feledkezhetünk meg az 1890-es évek elejéről származó épületeiről sem; a szegedi és a kecskeméti városházáról vagy a budapesti Thonetházról.

A századfordulón Budapest a kávéházak városa is volt. Évtizedekig például a Japánban találkoztak a művészek, törzshelyüket nem véletlenül hívták művészasztalnak. Így ír erről az időszakról az egykori koronatanú, Herman Lipót: „Talán Lechner Ödön szívügye volt, hogy ez a művészasztal az Andrássy útra néző ablak mögött legyen. Ő ugyanis szorgalmasan rajzolgatta a márványasztalra zseniális építészálmait, de azért élénk figyelemmel kísérte az utcán folyó életet, a férfiakat, az asszonyokat, a szép lányokat s az örökké változatos panorámát. Lechner szép franciásan nyírt fehér szakállával, rózsaszín arcával, feje búbján az elmaradhatatlan házisapkával volt egyik vezére az egész társaságnak. Egyik törzsfőnöke ennek a színes és sokféle egyéniségekből összerakódó birodalomnak. A másik törzsfő vagy Bohémia másik koronázatlan királya az arisztokratikusabb hajlamú Szinyei Merse Pál volt.”

Ahogy az lenni szokott, a közönség körében tapasztalható népszerűség, a siker meghozta az irigységet is. Lechner a XX. század elejétől szép lassan kiszorult a szakma fősodrából, mellőzött lett. Pályaműveit sorozatosan nem fogadták el, Pártos Gyulával való munkakapcsolata is megszakadt.

Gazdag életműve, munkássága azonban nem múlt el nyom nélkül. Az akkori fiatalok az 1910-es években egyre inkább körülvették, tanulni akartak tőle. A lechneri formanyelvet többen is átvették, például Baumgartner Sándor, aki meglehetősen hűen követte mestere stílusát. Komor Marcell, Jakab Dezső vagy Lajta Béla szintén Lechner nyomdokain járva az európai mércével mérő építészet magaslataira jutott. Innen már egyenes út vezetett a modernizmusig. Lajta és a Lechnerrel élete vége felé együtt dolgozó Vágó József már modern építészeknek számítottak. De ez már egy másik korszak…

(A tárlat 2015. május 31-éig látható.)

Fotó: Mészáros Ákos

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .