„Láttam, hogy minden megváltozik”

Az angol–német ellentét elmérgesedését látván Cholnoky Viktor 1906-ban azt írta, hogy a „világháború meglesz, és talán jó lesz, hogy meglesz”. Tóth Árpád 1910-ben már olyan „kavarodást” látott közeledni, „amiben ugyancsak megroppannak az öreg Európa csontjai”.

„Nem lesz háború… a tetteseket elfogták… Miért legyen háború?” – emlékezett vissza Csáth Géza Emlékirataiban azokra a napokra, amikor Ferenc Ferdinándot meggyilkolták.

A kiállításhoz érve két irányba indulhatunk tovább. Balra azokkal az írókkal találkozhatunk, akik vagy fel lettek mentve a szolgálat alól, vagy haditudósítóként egyfajta védettséget élveztek. Ha jobbra kanyarodunk, stilizált lövészárokba jutunk. Egészen más világ ez. A korabeli tárgyakkal szembekerülve érezzük, azok az írók, akik kikerültek a frontra, egészen mást éltek meg, mint társaik.

Induljunk először a könnyebb úton. „Jöhet akármi romlás, összeomlás, / Nekünk mindegy: ide nem jöhet rosszabb.” Ezeket a sorokat Ady Endre írta 1914-ben. Sorozóorvosa későbbi visszaemlékezéséből tudjuk, hogy „foghiány és a jobb lábujj nagyfokú elgörbülése” miatt nyilvánították alkalmatlannak. Ez persze csak ürügy volt, hiszen az ismert költőt nem lehetett kiengedni a frontra. Csáth Géza, aki sorozóorvos volt, úgy látta, hogy a legtöbben csak „pechnek” tartották a behívást, hiszen emiatt több hónapra elestek a fizetésüktől. Reményik Sándor már tisztábban látta, mi várhat azokra, akik bevonulnak: „Elkergettek. Nem kellek a hazának. Hát jól van ez így is. Nem nagyon ambicionálom a hősi halált.” Népfölkelési igazolványi lapja szerint 1915-ben és ’16-ban is alkalmatlannak nyilvánították.


A háború szörnyűségei lassan eljutottak a hátországba is, köszönhetően azoknak, akik tudósítottak róla. Pedig nem voltak könnyű helyzetben. A katonai cenzúra mindenre odafigyelt, verseket, írásokat tiltottak be. Babits Mihály otthon maradt. Mégis, nehezen találunk irodalmunkban olyan művet, mely Húsvét előtt és Fortissimo című verseinél jobban adja vissza, hogyan forgatta fel a háború az ember és az Isten világát. Bródy Sándort és Gárdonyi Gézát – aki a háború kitörésekor így kiáltott fel: „Krisztus elfordítja fejét a földről” – kora miatt nem sorozták be. Előbbinek mind a négy fia kikerült a frontra.

Száz évvel ezelőtt még mindenki az újságokból tájékozódott. Filmfelvétel alig készült, fotó se sok, így az írónak különösen figyelnie kellett arra, hogy szemléletes képeivel át tudja adni mindazt, amit látott. De miként volt lehetséges ez? A haditudósítónak – hivatalosan – nagyon visszafogottnak kellett lennie. Elek Artúr szerint módot kellett adniuk arra, hogy „a küszködő milliók szenvedéseiből kivegyék részüket” azok is, akik nem harcoltak. Molnár Ferenc is haditudósító volt. Látta azt a borzalmat, amely a hadijelentések „csekély vagy nagy veszteség, véres küzdelem, erős ellenállás” kifejezései mögött meghúzódott. Egy haditudósító emlékei című könyvében mindezt meg is írta.

Bármilyen aktív volt is a cenzúra, azt nem tudta megakadályozni, hogy a levelekből – így a haditudósítók magánleveleiből is – ne szerezzen tudomást a hátország a katonák szenvedéseiről. A hadi helyzetet viszont nem kellett megszépíteniük, hiszen 1918-ig a központi hatalmak az orosz, a román, az olasz és rövid ideig a nyugati fronton is komoly eredményeket értek el.

Nem minden írónak sikerült úgy átvészelnie ezeket az éveket, hogy ne kellett volna megtapasztalnia a lövészárkok „zaját, piszkát és szomjúságát”. Tersánszky Józsi Jenő önkéntes volt, és olasz fogságba esett. „Tudja Isten, hogy mi van velem, de apatikus vagyok teljesen, járni is alig tudok, úgy reszketnek a lábaim” – írta haza Hamvas Béla a szüleinek. Ő is önkéntesként vonult be, ám a Bruszilov-offenzíva borzalmait látván idegei felmondták a szolgálatot. Sík Sándor 1915-ben két hónapig tábori lelkészként szolgált, de tanári munkáját nélkülözhetetlennek tartva visszarendelték a frontról. Szabó Lőrincet is besorozták, 1918-ban. Ebben az évben töltötte be tizennyolcadik életévét. Tamási Áron is csak ebben az esztendőben került ki a frontra. Ők túlélték. De voltak, akik nem voltak ilyen szerencsések. Bányai Elemér újságíró és Békássy Ferenc költő 1915-ben a fronton esett el.

A háború elvonultával az írókra (is) az események feldolgozásának nem egyszerű feladata várt. Szerb Antal megjegyzése szerint a történettudomány és a publicisztika azonnal neki is látott, de „az igazi írókat a tehetségtelenek lármája” sokáig elriasztotta a témától. Szép lassan azonban ők is nekiláttak. Tersánszky Józsi Jenő a Margarétás dalban, Gárdonyi Géza A kapitány című regényében. Móra Ferenc a háború következményeiről írt, Ének a búzamezőkről című könyvében, Somogyváry Gyula pedig egy egész trilógiában emlékezett meg azokról a bajtársairól, akik végigharcolták a történelmi XX. századot elindító világháborút.

„Megérteni 1914. július 25-én este 7 óra 15 perckor értettük meg, hogy mi történt. Négy órát töltöttem ezen a délutánon a Világ szerkesztőségében. Láttam, hogy minden megváltozik. Az emberek, akik sohase ismert fényt hordtak a szembogaraikban, és apró, szaggatott gesztusokkal beszéltek az ajtócsapkodásos szobában, körülem a tárgyak, amelyek elvesztették régi színüket és ízüket, a papír, a fehér kéziratpapír, a tollszáram, amely hirtelenül nagyon vékonypénzűnek látszott, és a tintatartó, mélyén a fekete pocsolyával, mind-mind idegenül, ismeretlenül meredtek reám. Csöngött a telefon, órák hosszáig. A sok kis ideges csöngetés, a sok kérdés, a sok izgalom, a sok kiáltás egy végtelen vonallá, egy végtelen kiáltássá, egy végtelen csöngetéssé tevődött össze. Nem egy ember csönget már, de a tömeg. Rablók és betörők ellen az ajtó alsó részébe patentcsengőket szoktak elhelyezni, hogy hosszú riasztójukkal felverjék a háziakat. Ilyen csöngetés volt ez is. Jelezte, hogy a rabló és betörő ellenség akar belegázolni kultúránkba. Kitéptük egymás kezéből a kagylót, és kiabáltunk a tölcsérbe. Háború, háború, háború.”

Kosztolányi Dezső: A pillanat (Nyugat, 1914. október 1.)

„Csodálatos! Nem szabad szidnom a háborút írásban, nem szabad az emberekért sikoltozni, mert akkor hazafiatlan vagyok. Hát lehet az, hogy szeressem a hazát, és elnézzem és elhiggyem, hogy magyarok a haza részeit, tagjait kínozzák, gyötörjék, tönkretegyék és meggyilkoltassák? Hát összefér ez a hazaszeretettel, ez a türelem, ez a bűnrészesség, bűnpalástolás?”

Szép Ernő háborús noteszéből

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .