„Milliók közt az egyetlenegy”

Ez itt most igazolódni látszik. Különböző életkorúak; baloldalt egy fiatal katonát karol át egy nála idősebb bajtársa. Jobbra a második sorban pedig egy szakállas, egészen öreg ember üldögél a többiek között, a sorsára várva. Talán tiszt lehet… Rangjelzés senkin sem látszik. Mindössze két alakon fedezhetünk fel bal mellükre tűzve egy-egy fehérnek látszó keresztet. Hogy milyen a harc, a csatatér, azt már tudhatták, de hogy mi vár még rájuk, azt aligha.

Ha a szerencsések túlélték is a forradalmak korát, kénytelenek voltak részt venni a közben már dúló I. világháborúban, majd a húszas-harmincas években a sztálini diktatúrával megérkezett az éhínség is. Ilyenféle gondolatok fordultak meg a fejemben, miközben a képet nézegettem. Sok-sok emberi sors: mind egy-egy történet, amely már örökre homályban marad. Ha a tévé híradóját nézem esténként, eszembe jut: úgy látszik, az eltelt évtizedek alatt nem sokat tanult az emberiség a múlt hibáiból. Hallani szakadárokról, lelőtt utasszállító repülőgépről, tudósítanak harckocsialakulatok hadgyakorlatáról az orosz–ukrán határvidéken. Hasonló háborús hírek érkeznek a Közel-Keletről, a Gázai övezetből. Mintha sok helyen ma sem érne túl sokat az emberélet. Pedig az egyszeri és megismételhetetlen. Kosztolányi írja Halotti beszéd című versében: „Keresheted őt, nem leled, hiába, / se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, / a múltba sem és a gazdag jövőben / akárki megszülethet már csak ő nem.”
Fotó: Mészáros Ákos