Mészáros Ákos

Molnár Edit fényképei térben és időben

Molnár Edit neve egyik pillanatról a másikra került a figyelmem középpontjába: A halál éjszakája című képriportjával, a Műcsarnokban, 1977 őszén. Egyszerre elém tárult három óriásira nagyított fotó, szinte beborították a falakat. Kondor Béla halála napján, 1972. december 12-én a Bécsi utcai műtermében készültek a képek. Döbbenetes volt az üres festőállvány, a fehér lepedőkkel letakart bútorok sora, mindenütt az elhagyatottság érzése uralkodott. A másik képen a halottszállítók viszik a koporsót, a harmadikon pedig a műteremajtó elől nem tágító macska. Kondor egyik cicája sokáig nem akarta tudomásul venni, hogy már nincs gazdája. A hatalmasra nagyított fotók hihetetlenül fokozták a hatást…

Műtárgyak a jeruzsálemi Izrael Múzeumból

Hogyan kerül a csizma az asztalra? – kérdezhetnénk a Dada és szürrealizmus című kiállításon a Magyar Nemzeti Galériában. Azt láthatjuk ugyanis, hogy semmi sincs a helyén, legalábbis úgy, ahogyan általában megszoktuk. Például egy üvegvázában virág helyett kalapács van, egy miniatűr biliárdasztalon golyók helyett gyöngysor pompázik, Man Ray asztalának lapja óriási festékespaletta, és ami már szinte felfoghatatlan, egy piszoárt a függőleges falon helyeztek el, szintén műalkotásként, és Forrás névre hallgat. Botrány – mondhatnánk, hol itt a művészet? A termekbe lépve első blikkre ezek jutottak eszembe, amikor megláttam a szokatlan tárgyakat, pedig közülük egy sem manapság készült, hanem a XX. század első felében. Nehéz elfogadni, hogy a hétköznapokban használatos tárgyakkal, amelyeket az ember általában figyelemre sem méltat, itt műalkotásként szembesül.

Mednyánszky a nagy háborúban

Háborúba akkor megy az ember, ha muszáj, önként bizonyosan nem, morfondíroztam magamban, miközben Mednyánszky László (1852–1919) háborús képeit nézegettem. Ő azonban másképp gondolkodott, és hatvankét éves korában, amikor 1914-ben kitört a világháború, azonnal jelentkezett frontszolgálatra. „Menni akart ő is! Azt felelték neki, hogy köszönik szépen, de ilyen öreg legényt a csatatéren nem használhatnak. Az öreg legény – mert bizony fehér már a mi nagy művészünk szakálla –, az öreg legény jóságosan mosolygott, de szándékától nem tágított; ha katonának nem kell, fogadják hát be őt harctéri tudósítónak: legalább rajzolni, fösteni engedjék meg néki a magyar dicsőséget!… Ebben is akadékoskodtak, és azt vetették oda, hogy ott sem bírná a fáradalmakat már az ilyen öregúr!… Ő azonban, szüntelenül azzal a jóságos mosolygással nem tágított, a vége az lett, hogy Tisza István – mert ilyen erőszakos ember Tisza István – rátelefonozott a háborúskodókra: – Mednyánszkyt tessék odaereszteni a csatatérre!” Így emlékezett Malonyay Dezső a Művészet című folyóirat hasábjain 1915-ben.

Itáliai képek a Molnár-C. Pál múzeumban

Kevés olyan ismerősömmel találkoztam, akit ne ragadott volna magával Itália mediterrán hangulata, az ókori Róma romjai vagy a Vatikáni Múzeum egyedülálló gyűjteményei. A napfényes Olaszország nemcsak a turistákat vonzza évről évre, hanem a művészeket is. Új élményeket szerezni igazán csak helyváltoztatással, utazással lehet, s nem volt ez másképp az 1920-as, ’30-as években sem. Ezért aztán 1928-ban Gerevich Tibor művészettörténész kezdeményezésére, Klebelsberg Kuno támogatásával létrehozták a Római Magyar Akadémiát, amely máig fennáll.

A Ménesi úti Molnár-C. Pál Műterem és Múzeum mindig tartogat meglepetéseket a látogatók számára. Csillag Péter és Éva, a műterem tulajdonosai és fenntartói különleges kiállítást szerveztek: „Itáliában láttam” – A Római Collegium Hungaricum emlékezete, 1928-tól 1943-ig címmel.

Emlékszem, épp a közértben álltam sorban 1967 októberében, amikor mellettem ketten arról beszéltek, hogy nemrég bemondta a rádió: előző nap Bolíviában agyonlőtték Che Guevarát. Fiatal srác voltam akkoriban, mégis sokat hallottam a hírhedett gerillavezérről. A bátyám korosztályába tartozó, nálam néhány évvel idősebb barátaimat sokat foglalkoztatta Che személye. Alakja már akkor is legendaszámba ment. Hosszú, lobogó haja, távolba néző, mindenre elszánt tekintete a szabadság szimbólumaként jelent meg a fiatalok számára. Alberto Korda közismert Guevara-fotója már a hatvanas években is világhíres volt, és ha az ember körülnéz, láthatja, hogy ma is az. Jelenség, amelyet ugyan figyelmen kívül lehet hagyni, de számos formában jelen van a világban. Négy hónappal Che Guevara halála előtt egy milánói kiadó elvitte Korda két negatívját, megsejtve a kép vizuális erejét. A fotót a kiadó választotta ki és vágta meg ilyen formára, majd irdatlan példányszámú plakátot készített az új „messiás” arcképéről. Leggyakrabban pólókon tűnik fel Che képe, de látható kulcstartókon, bögréken és ki tudja, milyen más tárgyakon.

Önarcképek a Budapesti Történeti Múzeumban

Egyszerű lenne azt állítani, hogy a festők akkor festenek önarcképet, amikor épp nincs modelljük. Csak egy tükör kell, és már készülhet is a kép. A dolog azért ennél összetettebb; az ember élete során nemcsak másokat akar megismerni, hanem önmagát is. Emiatt intim műfaj az önportrékészítés, olyan tevékenység, melynek során magunkkal ismerkedünk. Másokról viszonylag könnyű felületes véleményt alkotni, hiszen kívülről látjuk és halljuk őket, de önmagunkat legfeljebb tükröződés által tapasztalhatjuk meg. A művészek képeiket végső soron a nyilvánosságnak szánják. Ki szeretne csak az „asztalfióknak” dolgozni? Sokat elárulhat valakiről az öltözködése is, a tárgyak, amelyekkel körülveszi magát. Azonban vannak önarcképek, ahol a külsőségek nem játszanak szerepet, az arc annál inkább. Különös példaként Lakner László egész alakos festményén ruhátlanul festette meg magát.

A századvég és a modern sokszorosító grafika

Groteszk, markáns karakterével, horgas orrával feltűnő jelenség a kígyóember, Valentin, aki jobb kezével a táncosnő felé mutat. A Moulin Rouge, La Goulue című óriási, színes litográfia Henri de Toulouse-Lautrec legnagyobb méretű plakátja. Csak bámultam a Szépművészeti Múzeumban a majdnem kétszáz alkotás között ezt a különleges nyomatot. La Goulue a Moulin sztárja volt az 1890-es években. A táncosnő a kép középterében kánkánt táncol, sárga színű frizurája, piros pöttyös blúza, elefántcsont fehér szoknyája csak úgy lobog a színpadon. A háttérben fekete sziluettként megjelenített közönség is csupa elevenség, dinamizmus. Kevés színnel, a japán metszetekre emlékeztető síkszerű felületekkel dolgozott a festő.

A XIX. század végén Párizs a festők, a mulatók, a szórakoztatás európai központja volt. Aki csak tehette, ebbe a nagyvárosba érkezett szerencsét próbálni, nemcsak a francia vidékről, hanem más országokból is. Bécs és München után ez volt a korabeli fiatalság célállomása. Mindenfelé nyíltak a bárok, zenés kávéházak, éjszakai kabarék. A fejlődő kapitalizmus teret engedett a tehetségeknek, az ügyesen gazdálkodó bártulajdonosoknak, de a züllés útjára lépő, egyre lejjebb csúszó rétegeknek is. Párizs nevezetes negyede, a Montmartre ebben az időben vált híressé, sokan béreltek itt műtermet, többek között Degas, Van Gogh, Gauguin, Modigliani és még sokan mások.