A nagy utazás

A Via Giulián működő intézet számos magyar festőnek adott szállást a XX. század elején: Molnár C.-én kívül huzamosabb ideig itt dolgozhatott többek között Aba-Novák Vilmos, Patkó Károly, Pátzay Pál, Búza Barna, Jeges Ernő, rövidebb ideig volt ott családjával együtt Szőnyi István és még sokan mások. A mára méltatlanul elfeledett Gerevich támogatta a fiatal magyar tehetségeket, a Római Magyar Intézet ösztöndíjasainak művészi fejlődését. A Rómában alkotó festőkre egyszerre hatott a régi Róma emelkedett légköre és a modern város frissessége, valamint az olasz művészet újjászületése.

 

Amint beléptem a műterembe, és körülnéztem, a bejárattal szemben rögtön megfogott egy tájkép. Hamisítatlan, lankás olasz vidéken egy szekeres ember battyog előre komótosan a ciprusokkal és olajfákkal szegélyezett, napsütötte tájban. A kocsis piros nadrágjában, hosszúkás, keskeny kalappal a fején, hosszú fülű szamarával mókás látványt nyújt. Igazi idill; talán mindannyian ilyen végtelen nyugalomra vágyunk, ahol látszólag minden olyan szép és problémamentes. Autók persze sehol, hiszen ne felejtsük: a harmincas években járunk. Molnár-C. Pál jól érezte, hogy nem elég csak a tájat ábrázolni, kell bele egy figura is, az teszi igazán élővé a képet. Különben csak „holdbéli táj” marad, ahogy ezt Endrődi István, az egykori Ludas Matyi nagyszerű karikaturistája és grafikusa sokszor megjegyezte.

Patkó Károly nagyméretű olajképe a Római Magyar Akadémián egy közismert olasz napilap, két hölgy és egy férfi társaságában mutatja be az ösztöndíjasok szobáját a Via Giulián. Molnár-C. karakteres feje jól felismerhető a képen, amint chiantit tölt egy üvegpohárba. A kép emlékeztet Réti István Bohémek karácsonya idegenben című művére, azzal a különbséggel, hogy Patkó képén kevésbé szomorú társaságot láthatunk.


A ma már kevéssé ismert művészek közül Jeges Ernő monumentális munkája, a Bakócz Tamás bevonulása Rómába című kép vázlata is látható a kiállításon. 1933–34-ben készült olajfestménye elnyerte a Székesfőváros Ferenc József festészeti nagydíját. Ezt a hatméteres, óriási méretű alkotást csak ritkán lehet látni. Jeges a magyar történeti festészet megújítását tűzte ki céljául. Számos más történeti képet is festett, főleg katolikus templomok számára. Sok megrendelést kapott egyéb egyházművészeti alkotásokra is; például a Központi Papnevelő Intézetben a refektórium és a folyosók faliképei szintén az ő művei.

 

A kiállítás képeinek nagy részét a művészek leszármazottai, családtagjai kölcsönözték a Molnár-C. Pál Múzeumnak. Nem ez az első ilyen képzőművészeti bemutató itt, a Tavasz Teremben. A múzeum tulajdonosai rendszeresen szerveznek kiállításokat, ilyen volt például tavaly a Rudnay-tárlat is. Vinkler László, Szabadkán született festő és grafikus tussal rajzolt önarcképe látható az egykori római ösztöndíjasok művei közül. „Mindent tudott, amit manuálisan egy festőnek tudnia kell, és mindent ismert, amit egy modern embernek és gondolkodónak ismernie kell. Ismerte és őrizte a hagyományt, de nyitott volt az újítás iránt is. A hagyományőrzés és a szüntelen megújulás között kereste az egyensúlyt” – jellemezte a művészt Németh László.

A szobrászok alkotásai közül kiemelkedik Matzon Frigyes Áhítat című terrakottája. Matzon Sidló Ferenc tanítványa volt a Képzőművészeti Főiskolán. Alkotásait kubisztikus, síkokra redukált egyéni formakezelés jellemzi. 1953 és 1974 között a Képzőművészeti Gimnázium tanára volt. Jelentős és elismert egyházművészeti tevékenysége. 1986-ban életművét Várpalotának adományozta, ahol mintegy százharminc műve látható, állandó kiállításon.

„Ebéd után felkerekedik az egész társaság, hogy a rendes napi program szerint a feketét Jeges Ernő műtermében fogyassza el, és pihenjen egy fél órát. Míg a kis eszpresszóra a vizet öntik, az egész nemzetközi társaság apró kis műteremszékeken helyezkedik el csöndes beszélgetésben. A műterem főfalát széltől szélig takarja Jeges munkában lévő nagy kompozíciója: Bakócz Tamás bevonulása Rómába. Sétálva nézem végig a kép figuráit, majd leülök én is a többiek közé, hogy hallgassam problémáikat, gondjaikat és örömeiket. Átveszi mindenki a soros piktorinától a kis csészékbe kiöntött feketét, amelyhez a kávét és cukrot minden héten más és más művész veszi, úgy, mint ahogy a fekete megfőzését és a csészék kimosását is mindennap más és más festő vagy szobrásznő vállalja. Közeledik a május, a kollégiumi év vége, számba veszik munkáikat és azokat az eredményeket, amiket nekik Róma hozott” – olvasható A római magyar kollégium művészei című cikkből, amely egy korabeli újságban jelent meg.

A harmincas években Rómában munkálkodó ösztöndíjas magyar művészeti csoportosulást gyakran nevezik Római iskolának is. Az olasz neoklasszicizmus, a novecento magyar változatának tartják. Ha azonban a képeket jól megnézzük, látható, hogy igazi iskoláról nem nagyon beszélhetünk. Az ott dolgozó magyar művészek, ha hatottak is egymásra, végső soron a maguk útját járták, és ez már az itt kiállított képeken is jól megfigyelhető. Gerevich elképzelése az volt, hogy a francia és a német hatások helyett inkább az aktuális olasz törekvéseket megismerve teremtsenek új stílust. Egységes stílus természetesen nem született, a Rómában töltött évek azonban nem múltak el nyomtalanul. Az olasz kultúra és szellem, Itália varázsa jótékonyan hatott az itt járt magyar ösztöndíjasok számára. A neoklasszicizmuson alapuló stílus olaszosságával, modernségével és katolicizmusával kiválóan alkalmas volt mind egyházi, mind történelmi témájú művészeti munkák megalkotására. Molnár-C. Pál azt írta: „A művészet sajátos igehirdetés. A jó művészet mindig áhítatot kelt, s a jó egyházművészet kifejezetten. Ilyen értelemben igazán elmondhatom, hogy segítek paptestvéreimnek.”

Fotó: Mészáros Ákos

 

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .