Mai valóságok és örök igazságok

Visszatekintve nemcsak a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremre szabott eredeti produkciókat és a vezető Wagner-énekesek magyarországi bemutatkozását köszönhettük a forró hangulatú júniusi előadásoknak, hanem afféle izgalmas átmenetként a XX. századból áthajló fénykorvég néhány olyan emblematikus alakjának itthoni feltűnését is, mint Waltraud Meier, Hanna Schwarz, Linda Watson, Günter von Kannen, Hartmut Welker, Alan Titus, Matti Salminen, Jan-Hendrik Rootering, Kurt Rydl vagy Eric Halfvarson.

A vetésforgó idén A nibelung gyűrűje négy estéjét és a Tannhäusert hozta… – és a szokásos zenei színvonalat. Merthogy a nívó változatlanul magas, még ha a nemzetközi élvonalhoz szoktatott közönség véleménye megoszlik is egyes közreműködőkről. Ez viszont annak a jele, hogy immár van igényes összehasonlítási alap. Az egyórás, piknikezős szünetekben például arról a jó kedélyű countrys farmer-Siegfriedről, Jay Hunter Morrisról vitázhattak a wagneriánusok, aki nemrég tűnt fel a New York-i Metropolitan Ringjének HD-közvetítésében…


A lényeg, a minőségi zene adott, az élményt pedig az sem befolyásolja, hogy Hartmut Schörghofer minimalista – ugyanakkor szimbólumokkal, plusz jelentéstartalmakkal agyonrétegzett – rendezése némileg veszített frissességéből, újszerűségéből. Jól ismerjük már fordulatait, filmes-animációs világát, koreográfiáját, humorát – erősségeit és gyengéit. Schörghofer Ringjében ezúttal az új Sieglinde, Anja Kampe és Iréne Theorin sajátos Brünnhildéje jelentette a „kuriózumot”. Korábbi sérülése miatt Theorin botra támaszkodó dámaként jelenítette meg a harcos amazont; korlátozottságát is javára fordítva, elképesztő szellemi-lelki-hangi energiával. Gerhard Siegel minden rezdülésében kidolgozott, komikus-szánandó Miméje felülmúlhatatlan. Erőteljes, nyitott tenorjával Siegel akár Wagner-hős is lehetne, ám ő remek érzékkel, kellő önkritikával az egyéniségéhez jobban illő karakterszerepekre vál-tott. (Mimeként és a Salome Heródeseként ma már a világ legjelentősebb operaszínpadain lép fel.) Egils Silins idén debütált a Wagner-napokon. A bécsi Staatsoperből indult, megbízható – beugrásokra is mindig kész – lett basszus beérett. Arisztokratikus, elegáns Wotanja a fesztivál egyik igazi meglepetése volt.

 

Míg a Ring a(z el)várt színvonalat hozta, addig a Tannhäuser beillett szerény koronának. Matthias Oldag továbbgondolta, árnyalta két évvel ezelőtti rendezését. Hamisítatlan kortárs olvasat ez bekamerázott való világgal, tévés énekversennyel, fényre sötétedő celebekkel, tudatmódosító szerrel kábulatba menekülő, reményvesztett tévelygővel és áldozathozó emberbarátokkal. Minden mai, mégsem darabellenes. Persze maga az ágostoni dilemmát taglaló zenedráma is aktuális. Az előadás közben pedig csupa jó dolog történik: Szabóki Tünde „hétköznapi” Erzsébetével egyszer és mindenkorra beírja nevét a Wagner-énekesek aranykönyvébe, Julia Gertseva Vénusza tényleg vénuszi, Lauri Vasar főszereplővé lépteti elő Wolframot, Bretz Gábor élettel, sőt iróniával tölti meg Hermann őrgróf szürke figuráját… – Stephen Gould pedig nem tesz mást, mint hogy baritonális tenorjával (a fáradás jeleit csak néha mutatva) egyszerűen elfújja az operairodalom egyik legnehezebb-legkényelmetlenebb (cím)szerepét. Jóllehet Gould nem a lélekábrázolás, az árnyalás és a cizelláltság nagymestere, eddig még nem hallottam nála megindítóbban elbeszélni Tannhäuser római zarándokútját, a látszólag hiábavaló vezeklés fájdalmát. Egy pillanatra mintha egy hatalmas templom falai visszhangoznák a pápa felidézett, lesújtó dörgedelmét: „Ha néked üdvöd volt a kéj, / Ízlelted poklok mámorát, / Ha éltél ott, hol Vénusz él, / Úgy sújtson szörnyű átkom rád! / Úgy, mint e bot kezemben itt / Friss zöldre nem virul ki már, / Úgy el nem múlnak bűneid, / Megváltás téged már nem vár!”

A pásztorbot mégis kizöldül; Erzsébet, a szent közbenjáró kiesdi az elbukott üdvét. A zenében pedig ott az a vakító, vibráló, megtisztító fényözön. És ismét csak igazolódik, hogy a (lényeg)látók által már itt a miénk lehet a teljesség.

Fotó: Posztós János, Kotschy Gábor (Müpa)