„Megmutatni az igazat, a Szépet”

„Kint ültünk Judittal már a műteremben, csend volt, nem beszéltünk. Iszonyatos volt a várakozás. Vártuk, hogy mikor szólal meg. Szobája felől jött a hang. Csombe, Kondor kedvenc cicája játszott a gazdája készítette citerával. – Egyébként is, a cicák élték az életüket, ott kergetőztek körülöttünk. Mi ültünk és vártunk. Fél tízkor élesen felberregett a csengő. Ijedten néztünk össze Judittal. Hát megjöttek! Amikor felöltöztették, én félelmemben egészen a műterem sarkába húzódtam, ott készítettem el életem egyik legkeservesebb képsorát, ahogy a halottszállítók vállukra emelték Kondor Béla tetemét, és képei között kivitték műterméből a halott festőt. Gépiesen kattogtattam. Szinte elvonatkoztattam magamat Kondortól és az ifjúságomtól, egykor volt énemtől. Mindattól, amit ő jelentett egy egész nemzedék életében. De lelkem mélyén éreztem, hogy valami bevégződött, s ami ezután következik, az már más lesz” – emlékezett egyik írásában a fotográfusnő Kondor Bélára, akinek barátsága oly fontos volt számára.

Molnár Edit egykori MTI-s fotóriporter főként művész- és íróportréival vált ismertté már az 1960-as években. Lencsevégre kapta Hatvany Lajost, Füst Milánt, Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Déry Tibort, Nagy Lászlót, Sütő Andrást, Barcsay Jenőt, Kodály Zoltánt, Fischer Annie-t, Szvjatoszlav Richtert, Kocsis Zoltánt és még sok más közismert alkotót. Legtöbbjükkel jó baráti kapcsolatba került, és időről időre vissza is járt hozzájuk. Molnár a legfontosabbnak az emberi kapcsolatokat tartotta. A Magyar Nemzetnek adott egyik interjújában azt mondta: „Dokumentarista fotós, fotóriporter vagyok. De a fotóriportázs akkor válik igazán ember-keressük, hanem az élet igazi drámáit, a sorsok változásának mozgatórugóit, ki is – vagy ki is volt – az az ember, akit lát a kép nézője. Manapság könnyebb a devianciát fényképezni, mint az életet a maga valóságában, esendőségében.”


Gyepsori emberek tegnap és ma címmel nyílt legújabb kiállítása Molnár Editnek a Vigadó Galériában. Veres Péter mára talán elfeledett szegényparaszti származású autodidakta népi író az 1940-ben megjelent Gyepsor című novellás- és verseskötete szülőföldjéről, Balmazújváros és környéke szegényeinek életéről szól. Írásaival és politikai programjával a társadalom jobbításáért dolgozott. Az 1930-as évektől jelentek meg publicisztikai és szépirodalmi művei. Témája és ihletője a szegényparasztság sorsa volt. Molnár Edit 1970-ben azért látogatta meg az írót Balmazújvárosban, hogy portréfotókat készíthessen róla.

„A »Gyepsor« nem egy sorház, mint gondolni lehetne, mert lassan-lassan kijjebb nőtt. Eredetileg vályoggödrök voltak itt, amelyekbe libák fürödtek és gyerekek fulladtak bele. Időnként az így hasznavehetetlenné vált területeket eladogatták olyan embereknek, akik megunták a szüleikkel, anyósukkal vagy testvéreikkel való veszekedést és építettek ide maguknak egy kis viskót. Ki milyet tudott. A nyomorúságnak is megvannak a változatai. Az itt lakók persze földmunkások, illetve hivatalosan napszámosak voltak” – írja Veres Péter szűkebb pátriájáról.

A fotótárlat a Pesti Vigadó gyönyörűen felújított épületében, a könyvtár melletti földszinti kiállítóteremben kapott helyet. Ahogy címe is elárulja, az említett novelláskötet ihlette meg a Balázs Béla-díjas fotóriportert. Nagyjából hatvan fekete-fehér nagyításon egy letűnt generáció képviselői láthatók. Főleg férfiak kalapban vagy kucsmában, egy olyan környezetben, amely már nem létezik. Molnár Edit alaposan körülnézett a városban és környékén. Az emberek közé ment, és fényképezni kezdte őket. Az 1970-es, ’80-as években rendszeresen visszajárt a környékre. Fantasztikus fehér bajszos, barátságos arcú emberek néznek szembe a kamerával, láthatóan minden „lámpaláz” nélkül. Ácsorognak, beszélgetnek, jókedvűen trécselnek a falusiak. Megelevenednek az utcák, gyerekek játszanak az árokparton. „Akkor is tudtam, hogy olyan embereket, amilyenekkel ott még találkozhattam, többé nem láthatunk Magyarországon. Az a paraszt típus, amit én ott fényképeztem, az utolsó öt percben lett megörökítve 1974–75-ben. Azzal a fehér inggel, kalapban, olyan tartással, amely azóta sincs. Pedig azok az emberek, szegények éppen elég sokat szenvedtek. … Tudtam, hogy velük el fog tűnni egy emberi magatartás, egyfajta viselkedés, eltűnik mindaz, amit ők képviselnek. … A képeken is látható, hogy rendkívül természetesen viselkedtek, nem volt bennük semmilyen elfogódottság és póz. …nagyon nehéz életük volt, de a lelkük nem volt szanaszéjjel. Úgy szoktam mondani, hogy ismerték a tízparancsolatot. Könnyű volt velük.”

(Részlet Szarka Klára Molnár Edittel készült interjújából, a Fotográfia nőnemben című kötetből.)

Fotó: Mészáros Ákos