Nagyboldogasszony trónusa alatt

Az előszóban hiányolt „tisztázás” folyamata pedig idén június óta folytatódik: év végéig teljes gőzzel, nagy és látványos felfordulással zajlanak kutatások a templom barokk boltozatos hajójának feltört kőpadlója alatt. Közel három méter mély, széles kutatóárkokban, immár az egykori római járószinten dolgozik a középkorász Kovács Eszter vezette régészcsoport. Többek között évszázadok egymásra rétegződő temetkezései kerültek napvilágra; nem egy esetben bizarr módon roncsolt, félbevágott sírhelyekkel, szétszóródott csontokkal, maradványokkal. Az elkerülhetetlen és szükséges bolygatás, leletfaggatás után, rendezett körülmények között nyernek majd végső nyugalmat a régi templom alá és köré hantoltak.

 

Kovács Esztert előbb a plébániatemplom egyetlen csendesebb zugában, a sekrestyében kérdeztem a nagyszabású projektről, majd a főhajóban, a „krátereket” összekötő pallókról mutatta meg, hogy mi mindenre terjed ki a feltárás. A munkálatok az épület legkorábbi, római rétegét is érintik, sőt szondázásként még itt-ott az altalajba is belebontottak. Főképp azonban annak a legkorábbi ismert – XII. századi, román stílusú – templomnak az alapfalait és szerkezeti elemeit kutatják, amelynek nyolc-kilenc méter magasan megmaradt toronyrészletét a jelenlegi déli torony foglalja magában. Lux Kálmán kutatásainak köszönhetően az 1930-as évek óta azt is tudjuk, hol volt e templom főszentélyének félköríves apszisa. Az oldalhajók végét azonban keresni kellett. A román templomot a XV. század végén kibővítették; a felmenő gótikus oldalfalak a XVIII. századi, barokk átépítés után is nagyrészt láthatók maradtak.


„Az a cél – mondja a feltárásvezető régész –, hogy a mostani járófelülethez viszonyítva közel három méterrel lejjebb elhelyezkedő barokk kripták szintjén, az utólagosan beépített falak, helyiségek, folyosók elbontásával kialakítsunk egy – történelmi bemutatóhelyként is szolgáló – nagy liturgikus és közösségi teret. A leendő altemplomot az egykori háromhajós román kori, illetve a gótikus templom masszív pilléralapjai fogják tagolni. Oldalt, az északi és déli zárófalak mentén pedig megmutatjuk a különböző építési rétegeket. Egyéb szerkezeti elem nem is kerülne ide, az említett pilléralapok elbírják majd a visszaállított födémet. A látogatónak, aki lemegy, olyan érzése lesz majd, mintha egy román kori templomban járna.”

 

Érdeklődésemre, hogy az eddigi feltárások milyen eredményeket hoztak, illetve milyen meglepetéseket tartogattak, Kovács Eszter nemcsak az őt közvetlenül érintő középkori vonatkozásokat említi: „Korábban sokan szkeptikusak voltak azzal kapcsolatban, hogy a XII. századi templom északi zárófala valóban ott futott-e, ahol végül nemrég megtaláltuk. Minden eddig kiszerkesztett alaprajzon fikció volt az oldalhajók szentélyzáródásának ábrázolása. Mostanra előkerült mindkét – félköríves – záródás, nagyjából a mai diadalív vonalában. A pillérkiosztás, a boltozati rendszer ismeretével bebizonyosodott, hogy az átépítésekkel – de még a barokk boltozattal is – igazodtak a román kori templomhoz. E XII. század végi épületet tehát egyre jobban ismerjük, az viszont nagyon nagy kérdés, hogy valóban itt állt-e Pest legősibb temploma. Az bizonyos, hogy ide a korábbi időszakokban is temetkeztek. A sírmező arra utal, hogy már a XI. században templom állhatott itt, de annak az alapjait még nem ismerjük. A római tábor, a Contra-Aquincum belső épületeiből viszont számtalan részlet kerül elő: padlószintek; falak, többször megújított vakolással, egyszínű festéssel… A római korral foglalkozó kollégák nagyon örülnek, hogy egyre tisztul az erről az időszakról alkotott képük.”

Nagyboldogasszony templomát stabilan tartják a pannóniai limes egykori fontos állomásának IV. századi erődfalai. Bizonyára Contra-Aquincum kiszabadított „csücske”, a „hordozó alap” is sok új információval gazdagítja még a főváros kivételesen izgalmas kultúr- és helytörténetét.

Fotó: Kissimon István