Embertárs

Böjte Csaba kérése Ferenc pápához

Böjte Csaba kérése Ferenc pápához

Ferenc pápa május 8-ai általános kihallgatásán részt vett Böjte Csaba OFM és a Dévai Szent Ferenc Alapítvány otthonaiban élő gyermekekből álló kórus. A katekézis után a Szentatya köszöntötte a különféle zarándokcsoportokat. Ezután fogadta a kihallgatáson részt vevő bíborosok és püspökök személyes köszöntését, majd a kiemelt vendégek csoportjában találkozott Böjte Csaba testvérrel és azzal a kórussal, amelynek tagjai a ferences otthonokban élő gyermekek. A harminctagú gyermekkórus énekkel köszöntötte a Szentatyát, majd átadták neki ajándékukat, egy szárnyas oltárrá alakított hagyományos erdélyi ablakot, amelynek egyik szárnyán az alapítvány által gondozott gyerekek láthatók, a másik szárnyán a dévai Nagyboldogasszony ferences plébániatemplom, középen pedig a gyermek Jézus képe, amelyet az alapítvány befogadóotthonaiban gondozott kétezer gyermek fotójából raktak ki. Csaba testvér arra kérte Ferenc pápát, hogy tegye meg június 1-jét „a gyermek Jézus szép ünnepnapjává”.
A Szentatyának ajándékba adott alkotást a Csaba testvér több mint negyedszázados gyermekmentő és -nevelő tevékenysége iránti hála ihlette. Az alkotás az árva gyermekek ajándéka volt Ferenc pápának, akit hálás szívvel, szeretettel és nagy örömmel várnak Csíksomlyóra. A gyermekek ajándékát Török Brigittának és Török Lászlónak, az alapítvány önkéntes támogatóinak az ötlete alapján Török Brigitta fotográfus, Nagy Zsolt népiasztalos-mester, nevelő és munkatársai, Nagy István Gábor erdélyi népikovács-mester, Szabó Zoltán csíkszenttamási népifafaragó-mester, valamint Povázai György nyomdászművész készítette el.

Böjte Csaba testvér levele Ferenc pápának

1989 decemberében Romániában megdőlt a diktatúra. A társadalmi átalakulásokkal, a gyárak bezárásával sok ember egyik napról a másikra munkanélkülivé vált. Erdélyben, Hunyad megyében szén- és ércbányák működtek, az ásványi anyagok kitermelése, a jelentős kohászati központok rövid idő leforgása alatt ócskavastemetővé váltak. 1992-ben elöljáróim Dévára, e térség központi városába vezényeltek szerzetestársaimmal együtt, hogy az 1949-ben államosított, az 1970-es árvíz által elpusztított, elhagyottan álló ferences kolostort visszavegyük. A nehéz időkben sajnos sok család csődbe ment, a gyerekek az utcára kerültek. Szomorú volt látni a szentmise után, hogy a hívek kolduló gyerekek sorfala között hagyják el a templomot. Kezdetben ezeket a gyerekeket csak egy-egy ebédre hívtuk meg, majd szerveztünk számukra egy nyári bentlakó tábort.
A gyerekek a tábor végén arra kértek, hogy szervezzünk egy éves tábort, melyet mi Istenben bízó lélekkel, az akkor még nagyon erős kommunista ellenszéllel szemben elkezdtünk szervezni. 1993 nyarán, az Erdélyben működő Szent István Provincia engedélyével létrehoztuk a Szent Ferenc Alapítványt, egy jogi személyiséget, melynek keretei között Erdély négy egyházmegyéjének területéről elkezdtük befogadni az utcagyerekeket. Az első években az ateista, kommunista gondolkodású állami szervek nagyon megnehezítették a munkánkat. A kilakoltatás rémétől igazából II. János Pál pápa 1999-ben történt látogatása mentette meg a gyermekeinket. A Szentatya kérésére három ingatlant adtak vissza a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegyének, melyek közül az egyik a dévai ferences kolostor volt. A hatósággal való együttműködés az évek alatt sokat javult, és így egyre több bajban lévő gyereket tudtunk befogadni.
„Aki az ilyen kisgyermekek közül egyet is befogad az én nevemért, az engem fogad be” (Mk 9,37). Otthonainkban az elmúlt 25 évben több mint hatezer gyermek talált hosszabb-rövidebb időre otthonra, jó szóra, meleg ebédre, tanszerre, ruhára. Vannak bentlakó és napközi otthonaink, az igényeknek megfelelő ellátást biztosítunk a bajban lévő gyermekeinknek. Jelenleg több mint ötven központban több mint kétezer gyermeket nevelünk, oktatunk isten- és emberszeretetben. A gyerekeket hét-nyolc fős „szociális családokban” helyezzük el, egy-egy „nevelőapa”, „nevelőanya” felügyelete mellett, aki össze is költözik a gyermekekkel. Szent József nem a test és a vér kívánságából lett a kis Jézus nevelőapja, hanem a mennyei Atya akaratából! Mi is így, Szent József-i értelemben lettünk, leszünk a gyermekeink nevelőszülei. Sok gyerek kisbabaként került hozzánk, és otthonainkban eljutottak oda, hogy főiskolát, egyetemet végezzenek. Többségük 18 éves kor után munkát vállal, családot alapít. Örömmel írhatom le, hogy tudtommal egyetlen gyerekünk sem koldul, mindannyian becsületes munkából élnek. Házainkat világiakkal, köztük néhány ferences világi rendi testvérünkkel működtetjük. A tevékenységünket közadakozásból, gondviselő Istenünk jóságából tartjuk fenn, de mivel a román állam országos gyermekvédelmi hálózatának is a része vagyunk, ezért a gyerekek után állami dotációt is kapunk. Erdély földje több lakosságcserén is átesett, emiatt gyermekeink felmenői etnikai, vallási szempontból nagyon vegyesek. Többnyire magyar, roma és román szülők gyerekei kerülnek hozzánk. Aki nincs megkeresztelve, az keresztségben részesül, és szinte száz százalékban római katolikus rítusban elsőáldozók, bérmálkozók is lesznek.
Az elmúlt negyed évszázadban nemcsak azt tapasztaltuk meg, hogy Isten a mi gondviselő mennyei Atyánk, akire mindig lehet számítani, hanem azt is, hogy nagyon sok jó ember él ezen a földön. Azt is megtapasztaltuk, hogy jót tenni jó. Jó dolog jónak lenni, szép szóval, türelemmel a szeretet útjára vezetni gyermeket, felnőttet egyaránt.
Egy másik erős tapasztalatunk: Isten selejtet nem teremt! Lépésről lépésre a gyermekeket Krisztus Urunk nevelési módszereivel az öntudatos, felnőtt kereszténységre lehet vezetni, származásuktól vagy a bőrük színétől függetlenül. Krisztus sürgető szeretetétől vezetve, gyermekeinkből szervezett kórusokkal, színjátszó csoportokkal több száz missziós körutat szerveztünk, főleg a Kárpát-medencében. Az árva gyerekek előadják a műsorukat, mi, papok misézünk, elmélkedéseket tartunk, a templomok, színháztermek, stadionok megtelnek emberekkel. A visszajelzések alapján Isten áldása van a munkánkon, eredményes, sikeres a gyermekek missziója. Munkánkat Erdély érseke, Jakubinyi György felügyelete alatt végezzük, a mindenkori provinciálisnak engedelmeskedve.
Június 1-jén Csíksomlyóra, a Ferenc pápával való találkozóra ezer gyerekkel készülünk, nagy izgalommal.
Szívből remélem, hogy egy dallal és a gyermekeink által tervezett és varrt ruhába felöltöztetett gyermek Jézus-szoborral megajándékozhatjuk nagy családunk, Egyházunk fejét, Ferenc pápát.
Azt tapasztaltam, hogy nemcsak a gyermekeknek vonzó, erőt adó példakép a gyermek Jézus személye, hanem a megfáradt, sokszor koravén, játszani már nem erőst tudó felnőttek is örömmel fogadják a vidám, gyermeklelkületű ünnepeket. Jó látni és tudni, hogy Megváltónk, mielőtt komoly prédikációkkal, csodákkal ékeskedő felnőttéletét elkezdte volna, mert és tudott jókedvűen játszani Názáret poros utcáin az emberek fiaival. Milyen csodálatos lehetett egy-egy csendes vacsora a názáreti kis házban! A Mindenhatónak a mindennapi betevőt megköszönő, a gyermek Jézus köré épülő názáreti csendes élete után kiált a világ, és ezt határozottan állítom, még akkor is, ha sokan nem tudják hangosan megfogalmazni.
A Kárpát-medencében, Európában, de az egész fejlett világban az emberek sajnos elfordultak az élettől, a gyermekáldástól. Kiszáradtak a családok, egész vidékek válnak öregotthonná.
Társadalmunk ezen sebeire bátorkodom javasolni, hogy Egyházunk tegye június 1-jét a gyermek Jézus szép ünnepnapjává!
Ahogyan május 1. a munkás Szent József ünnepe lett, vagy ahogyan kegyelmes atyánk elődje, Szent II. János Pál pápa február 11-ét a betegek világnapjává tette, úgy kérjük az árva gyermekek nevében, hogy június 1-jét, a nemzetközi gyermeknapot szentelje Egyházunk legfőbb elöljárója a legcsodálatosabb gyermek tiszteletére: június 1. legyen a gyermek Jézus ünnepe az egész világon!

Isten a határ túloldalán vár

Isten a határ túloldalán vár

Fotó: Merényi Zita

 

„Egész életemre felszabadított az a tapasztalat, hogy tizenhárom éves koromban apám azt mondta nekem: bízom benned, s ha ezt akarod tenni, akkor ezt kell tenned; bízom benned.” Jean Vanier élete későbbi hetvenhét éve során számtalanszor felidézte ezt az esetet. A német betörés miatt családjának ugyan 1940-ben el kellett hagynia Franciaországot és Európát, de a fiatal fiú két évvel később Kanadából vissza akart térni Angliába, hogy a haditengerészet kötelékébe állhasson. Apja szavai azért voltak felszabadítók és meghatározó jelentőségűek számára, mert jóváhagyták lelkiismeretének szavát, megbízhatónak ítélték legbenső vágyait, és azzal az érzéssel töltötték el: szabad és felelős ember, valaki, önálló lény, akinek jogában áll azzá válni, aki lenni akar. Még Szükségünk van egymásra címmel megjelent utolsó könyvében is ezzel az esettel kezdi annak elbeszélését, hogyan találkozott Jézussal.
Mert Jean Vanier úgy vélte, csak az az ember kerülhet igazi közösségbe Jézussal, akinek van bátorsága hozzá, hogy lelkiismeretének szavát követve szembehelyezkedjen a környezetében uralkodó normalitással, azokkal az általánosan elfogadott beidegződésekkel, amelyek nem engedik, hogy lassan elkezdjen feltárulni az élet gazdagsága és szépsége. Mennyire szerette Vanier azokat, akik hajlandók az árral szemben úszni, akik nem előnyöket és hasznot keresnek, hanem fölkelnek, utat mutatnak másoknak, és közben ellenállhatatlanul vonzódnak Istenhez!
Mennyire szerette azokat, akik az élet nagy csodáját tárják elénk, az életét, amelynek mélyén a közösségre és együttlétre szólító isteni hívás rejlik! Vanier tudta, és egész életében abból a meggyőződésből táplálkozott, hogy az ember valódi rendeltetése nem más, mint a közösség megtapasztalása. A közösség viszont a legnehezebben megvalósítható emberi dolgok közé tartozik. Aki elzárkózik a közösségtől, az élet gazdagságától és szépségétől zárja el magát, mégis a közösség elutasítása számít az általános és normális magatartásnak. Így viszont az élet fuldokolni kezd az emberekben, akik ezzel párhuzamosan természetszerűleg Jézustól is egyre távolabb kerülnek. De mégis, mit ajánl Vanier ellenszer gyanánt?
Mindenekelőtt azt, hogy bontsuk le azokat a korlátokat, és lépjünk át azokon a határokon, amelyek elválasztanak, elrekesztenek minket másoktól. Mindenkinek az életében vannak olyan emberek, akiket visszataszítónak, ijesztőnek vagy felháborítóan irritálónak talál. Az ilyen emberek elől elzárkózva valójában az élet teljességétől tartja távol magát, ami azt is jelenti, hogy nincs módja eljutni Isten teljes jelenlétébe. Vanier esettanulmányok, történetek és társadalmi tablók sokaságán keresztül ecseteli, hány- és hányféle formát ölthet világunkban az elzárkózás és a határvonalszabás, s fáradhatatlanul hangsúlyozza, hogy csak a világunkat behálózó választóvonalak átlépése tesz képessé minket az élet megismerésére és Isten fölfedezésére. Könnyen lehet ugyanis, hogy Isten pontosan azon határok másik oldalán vár minket, amelyeket nagyrészt önvédelmi célból és félelemből meghúztunk magunk körül, elzárkózva a szegényektől, az elesettektől, a betegektől és a szerencsétlen sorsúaktól.
Titokzatos és határozott hangnak engedelmeskedik, aki kész újra meg újra átlépni a sokszor általánosan elfogadott, teljesen normálisnak számító határokat. Jean Vanier először a biztonságos Kanadát és a háborús Európát elválasztó határon átkelve indult el az élet fölfedezése felé. Nyolc évvel később hátrahagyta a biztos karriert ígérő haditengerészetet, s vallási igényeinek és filozófiai érdeklődésének szentelte magát. A boldogság arisztotelészi felfogásáról írt értekezésével filozófiai doktori címet szerzett, és tanítani kezdett a Torontói Egyetemen, de 1964-ben búcsút intett az akadémiai világnak, és újabb határátlépésre vállalkozott. Már a II. világháború után megrendítették a koncentrációs táborok túlélői, akikkel édesanyja foglalkozott (ismét Európában), a 60-as években pedig a szegénység és a kiszolgáltatottság más formája ragadta meg, az értelmi sérültek élete és világa. Így indult útjára a ma már közel másfél száz közösséget számláló Bárka.
Természetesen nem lázadni akart, hiszen pontosan tudta, hogy minden lázadó függő viszonyban van azzal, ami ellen lázad. A határátlépő, szamaritánusokkal, nőkkel, megvetettekkel, kitaszítottakkal és félkegyelműekkel szóba álló Jézus nyomdokaiba lépett, s a közös élet, a növekedés és a valóságismeret igényével létesített közösséget értelmi sérültekkel. Senkinek nem kellett találkoznia vele ahhoz, hogy tudja, Jean Vanier valóságos élő szent, és aki találkozott vele, azonnal megértette, miért tartozik korunk utolsó nagy keresztény tanítói és életmesterei közé. „Ne hívjatok szentnek. Nem akarom, hogy ilyen könnyen letudjatok” – ezek a Dorothy Daytől származó szavak minden további nélkül lehettek volna Vanier szavai is. Nem véletlen, hogy Dorothy az egyik legfontosabb személy volt számára, aki főként fiatal éveiben mutatott példát neki, mindenekelőtt azzal, ahogyan évtizedeken át a legszegényebbekkel foglalkozott szerte Amerikában. A két nagy laikus katolikust az életszentségnek ez a nagyon modern formája éppúgy összeköti egymással, mint az elhanyagoltak és a kitaszítottak között élt életüket kísérő végtelen alázat.
Jean Vanier nagyságához azonban az is hozzátartozik, hogy bár gyakran és szívesen mesélt saját tapasztalatairól, a Bárka keretei között átélt élményeiről, elsősorban a XX. és a XXI. század nagy határátlépőire szeretett hivatkozni, akiket mérhetetlenül tisztelt. Írásaiban rendre felbukkan a közismert Martin Luther King, a Nobel-békedíjas Ang Szán Szu Csí mianmari politikus, Malála Júszafszai pakisztáni emberi jogi aktivista, az indiai Mahátma Gandhi vagy éppen a 29 éves korában Auschwitzban életét vesztő Etty Hillesum. Meggyőződése volt, hogy a feketék és a fehérek, a szegények és a gazdagok, a kiváltságosok és a kitaszítottak között húzódó választóvonalon átlépve mindannyian a határátlépő Jézus követői, még akkor is, ha nem vallják magukat kereszténynek. „Nem baj, hogy nem vagyok keresztény?” – kérdezte egy alkalommal némi aggodalommal a hangjában unokahúga Vanier-től. „Nem baj. Az a fontos, hogy nemrég annyira kedves voltál azzal az utcátokba érkező bevándorlócsaláddal” – felelte az élete során kivételes bölcsességre szert tett nagybácsi.
Jean Vanier nem riadt vissza annak hangsúlyozásától, hogy a keresztény hit és a keresztény vallásosság maga is határok közé zárhatja az embert. Isten létének elfogadása és Jézus Krisztus megvallása még nem mentesít automatikusan attól, hogy hátat fordítsunk a rászorulóknak, és kényelmesen berendezkedjünk a magunk szabta határaink innenső oldalán. A választóvonalak mindig szenvedést okoznak, gyötrelmet a túloldalon tengődőknek, és elsivárodást az innenső oldal szorongóinak, amire rendszerint sajnos a korlátok és a falak megerősítése a válasz. A félelem és a szenvedés véget nem érő körforgása kezdődik ilyenkor, amelytől még az Isten létébe vetett hit sem feltétlenül kínál védelmet. Mennyire szerette Jean Vanier azokat, akik félelmeik táplálása helyett a falak lebontásába fogtak!
Azért szerette őket, mert a figyelem mestereinek tartotta valamennyiüket. Olyan embereknek, akik készek figyelni másokra, azokra, akik nagyon különböznek tőlük, s készek figyelmet szentelni azoknak, akik a saját világuktól nagyon eltérő világra nyitják meg a szemüket. Szerette azokat, akiknek van bátorságuk az új világok megismerésével járó kockázathoz, s nem félnek azoktól a szegényektől és rászorulóktól, akik valami nagyon fontosat tanítanak meg az élet lényegéről. Természetesen azért szerette őket, mert ő maga is a figyelem mestere volt.
Sokszor eltöprengett azon, mi történik, amikor meghalunk. „Azt hiszem, nyugovóra térünk ­­– írta egy helyütt. – Majd felébredünk, és fény vesz körül minket. Ez a fény annyira békés és annyira ragyogó, hogy felébredve hihetetlenül örülünk. Egyértelmű, hogy szívesen látnak minket, és nem vagyunk egyedül. Úgy érezzük, mintha valami csodásan meghitt és kellemes dolog venne körül minket. Mélységesen mély belső békét élünk át. Úgy érezzük, hogy jelen van valaki ebben a fényben. Hirtelen megpillantunk egy arcot. Találkozunk valakivel. Nem válunk eggyé, de kapcsolatban vagyunk. Egyszer csak ráébredünk, hogy ez a személy szeret minket.” Most, hogy átkerült a határátlépő Jézustól elválasztó utolsó határvonalon is, Jean Vanier megmarad a teljes élet egyik utolsó nagy keresztény tanítójának. Nemcsak ostobák lennénk, de Jézushoz is könnyen hűtlenné válhatnánk, ha nem hallgatnánk rá.

 

Imádság ködben

Imádság ködben

Fotó: Fábián Attila

 

A pécsi Magtár Látogatóközpontban mutattuk be május 3-án Hans Joas és Robert Spaemann Imádság ködben című kötetét. Az eseményen jelen volt Udvardy György pécsi megyéspüspök is.
Az Új Ember Kiadványok sorozatban megjelent kötetben a szerzőknek a kereszténység jelenlegi helyzetéről és jövőbeli kihívásairól folytatott beszélgetése olvasható.
A kiadó nevében Kuzmányi István, a Magyar Kurír és az Új Ember főszerkesztője köszöntötte a megjelenteket. „Ennek a könyvnek az a különös értéke, hogy rámutat: katolikusnak lenni egyúttal azt is jelenti, hogy nem egyszerűsítjük le a valóságot.” Elmondta: a kötet lapjain két katolikus gondolkodó, Hans Joas és Robert Spaemann tesz bizonyságot arról, hogy lehetséges kulturált vitát folytatni akkor is, ha sok mindenben nem értünk egyet a másikkal.
Udvardy György pécsi megyéspüspök a könyv fő témájáról, a hitről beszélt. Mit jut eszünkbe először a hitről? – tette föl a kérdést a főpásztor. – Az imádás, hiszen az ember akkor nevezhető hívőnek, ha leborul teremtője előtt. A hit jellemzője az is, hogy ajándékként éljük meg. Fontos megvizsgálni továbbá, hogy mit hiszünk és hogyan hiszünk. Külön kérdés az is, milyen összefüggésben van egymással a személyes hit és az Egyház hite. A Katolikus Egyház katekizmusa is két nagy fejezetben tárgyalja a hit összefüggéseit. Az első címe Hiszek, a másodiké pedig Hiszünk. Lehet, hogy a hit félelemből születik, de elvezethet bennünket a szemlélődésig. Az sem elhanyagolható szempont, hogy a vallásos kultúra milyen nagy mértékben segítheti, hiánya pedig mennyire megnehezítheti a hit kialakulását és megerősödését. A hit társadalmi és politikai megjelenését nem feltétlenül lehet egy síkon kezelni.
A megyéspüspök felidézte: „Érts, hogy hihess, higgy, hogy megérthess” – mondja Szent Ágoston. A hit alapja a kinyilatkoztatás, mely feltárulhat előttünk, de el is rejtőzhet. Szeretnénk ugyan megragadni, de teljes bizonyossággal és kimerítő módon ez nem sikerülhet. Hitbéli választásaink a legszemélyesebb döntéseink. Ez arra is rámutat, hogy a hitről kialakított álláspontunk valójában azt mutatja meg, mit gondolunk az életről. A könyv előszavát idézve: „a mai embert a vallásbarát istentelenség jellemzi”. Ferenc pápa írja Örüljetek és ujjongjatok (Gaudete et exsultate) kezdetű apostoli buzdításában: „Igen nagy kereslet van a Krisztus nélküli Istenre, az Egyház nélküli Krisztusra és a nép nélküli Egyházra.” „Ez a könyv arra ösztökél bennünket, hogy helyesen formáljuk a magunk hitét” – zárta gondolatait Udvardy György.
Ragadics Tamás szociológus, a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola (PPHF) tanára Hans Joasról beszélt: „Évekkel ezelőtt egy értékekről szóló konferencián a keresztény társadalmi tanítás alapjairól tartottam előadást. Valaki rákérdezett, hogy tulajdonképpen mit akarok ezzel. Éreztette velem, hogy egy értékekről szóló tudományos diskurzusban azért nincs helyem, mert engem a keresztény ideológia befolyásol.” A pécsi teológiai főiskola oktatója szerint Hans Joas úgy tudott a mai szociológiai gondolkodás egyik meghatározó alakjává válni, hogy katolikusként is hiteles maradt. Svédországtól Dél-Afrikáig nagyon sok helyen működött, de tanított a szociológia fellegvárában, Chicagóban is.
Joas elsősorban az európai problémákra fókuszál. Mindig az értékek felől közelíti meg a kérdéseket, azt vizsgálja, hogyan lehet hiteles értékrendszert felmutatni a mai ember számára. Fogalmait igyekszik pontosan, a megfelelő helyen és szinten alkalmazni. A folyamatok társadalmi beágyazottságát kiemelten fontosnak tartja, ugyanakkor – az építést és a jobb megértést szolgálva – kritikusan közelít a társadalmi kérdések és az Egyház felé is – mutatott rá Ragadics Tamás.
Görföl Tibor, a PPHF tanára, a könyv fordítója a nemrég elhunyt Robert Spaemann életéről szólt. Kiemelte: Spaemann az utolsó nagy katolikus generáció tagja volt. Kritikus szelleme nehezen tűrte maga körül az igazságtalanságot és az alakoskodást. Ezt a beállítottságát csak a legnagyobbak tudták elviselni, közéjük tartozott Szent II. János Pál és XVI. Benedek pápa is.
Spaemann számára a filozófia és a hit volt a legfontosabb. Az újkorban az emberrel kapcsolatban két felfogás alakult ki: az egyik szerint az a feladatunk, hogy megteremtsük a létfeltételeinket – ezt nevezte Spaemann polgári ontológiának –, a kereszténység viszont azt hangsúlyozza, hogy az embernek önmagát kell kibontakoztatnia. François Fénelon (1651–1715) és Jacques-Bénigne Bossuet (1627–1704) vitája – melyről Spaemann könyvet is írt – azt feszegette, hogy vajon miért kell szeretni Istent: önmagáért vagy valami jutalomért. Spaemann szerint valójában mind a ketten tévedtek, mert abból indultak ki, hogy az ember feladata az önfenntartás, és nem a kibontakozás.
Az ember lényege Spaemann szerint két cselekedetében jelenik meg a leginkább: a megbocsátásban és az ígéretben. A megbocsátásban megengedjük a másiknak, hogy ne legyen azonos azzal, amit tett. Az ígéret azt jelenti, hogy felelősséget vállalunk valami olyasmiért, ami fölött teljességgel nem rendelkezünk, ami fölött nincs hatalmunk.
A XX–XXI. század fordulójának legtekintélyesebb konzervatív filozófusa Robert Spaemann volt – mondta Görföl Tibor. – Hallatlanul komolyan vette azokat az újszövetségi kijelentéseket, melyek a kereszténység és a világ közötti feszültségre és ellenállásra utalnak. Korunkban verseny folyik a kényelemért, az nyeri meg magának ez embereket, aki a legkényelmesebb életet ajánlja. „A kereszténység arra van ítélve, hogy alulmaradjon a kényelemért folytatott harcban” – mondta Spae­mann. Szerinte az Egyháznak mindig a vesztesek mellett kell állnia. Sokat beszélt az imádságról, utolsó könyveiben a zsoltárokat kommentálta. A misztikáról az volt a véleménye, hogy aki a hit létráján feljutott, annak meg kell tartania emlékezetében mindent, ami elvezette őt a legmagasabb szintre. „E két nagy katolikus gondolkodó beszélgetését érdemes olvasni és terjeszteni” – zárta ismertetőjét Görföl Tibor.

Hans Joas és Robert Spaemann Imádság ködben – Van-e jövője a keresztény hitnek? című kötete megvásárolható az Új Ember könyvesboltban (Budapest V. kerület, Ferenciek tere 7–8.; nyitvatartás: hétfő, kedd, csütörtök, péntek 9–17 óráig; szerdán 10–18 óráig) vagy megrendelhető az Új Ember online könyváruházban.

Hit, humor, gyomor

Hit, humor, gyomor

A püspök a szentmise után Hit, humor, gyomor címmel tartott előadást a Gárdonyi Géza humoros figurájáról, Göre Gáborról elnevezett eseményen. Beszéde kezdetén a címválasztását indokolta. Egyszer egy papi találkozón megkérdezték tőle, mi szükséges ahhoz, hogy egy pap boldog legyen. Azt felelte: hit, humor és gyomor.
A főpásztor kifejtette, hogy napjainkban három nagy krízistől szenved a kereszténység: a hit, a remény és a szeretet krízisétől. A hit válságában nagy szerepe van a tudomány mindenhatóságának: kinyilatkoztatott hitigazságokat szűrünk át a tudományon, nem a hitet helyezzük a tudomány fölé. Nem vesszük komolyan, ami irracionális, ettől van válságban a hitünk. Ha meg tudjuk ezt fordítani, a hitünk is megerősödhet. A hit válsága összefügg a remény és a szeretet válságával. Mindegyiktől szenved az Egyház, de egész korunk is. Nincs igazi remény. Vannak ugyan reményeink, de az igazi remény szertefoszlott. A szeretet krízise is kíséri az életünket. Nem hiszünk Isten szeretetében, nem hisszük el, hogy ő maga a szeretet, csak a szánkkal hirdetjük ezt. Legtöbben nem is önmagáért szeretik Istent, hanem inkább saját magukért. Hasznot remélnek ettől a kapcsolattól: itt a földön egészséget, jólétet, terveik sikerét, odaát pedig a mennyországot. Úgy gondolják, megéri Istenhez tartozni. Sokan azért hagyják el hitüket, mert üzleti kapcsolatban állnak Istennel, aki esetleg nem teljesíti a kéréseiket. Pedig az evangélium egyértelműen ír arról, hogy nekünk kellene teljesítenünk Isten kéréseit.
A hitnek két nagy akadálya van – hangsúlyozta Varga László. – Az egyik a kicsinyhitűségünk, az, hogy nem bízunk Isten szeretetében. A félelem összezúzza az életünket, megbénít bennünket. A másik akadály a gőg: kikiáltjuk egy embercsoportról, hogy istentelenek, pedig lehet, hogy csak mi nem fedeztük fel közöttük Istent. Amikor előítélettel vagyunk mások iránt, nem Istenből indulunk ki, hanem „az erkölcstanunkból”, és így nem jutunk el Istenig. Ítélkezünk, és többre tartjuk magunkat másoknál. Elfelejtjük, hogy a bűnösökhöz különösen hűséges az Úr, hiszen értük, hozzájuk jött.
A kaposvári megyéspüspök a „mérgező kereszténység” fogalmáról is beszélt. Aki a fenti nézőpontból tekint másokra, az elittudatával, képmutató magatartásával és biztos erkölcsi ítéleteivel beszennyezi a kapcsolatokat, és messzire taszítja az Istent keresőket. Amíg ítélkezünk mások fölött, addig senkit sem tudunk megmenteni – mondta Varga László püspök.
A főpásztor hangsúlyozta: elsősorban szívbéli hitre van szükség. A tanult hittel nincs probléma, de lehet diplomát szerezni teológiából vagy hitoktatásból úgy is, hogy nem hiszünk abban, amit tanulunk. A szívbéli hit az önátadással kezdődik. Ehhez nem csak az Egyház tanításának megtartása szükséges; a szívbéli hit ezen is túlmutat.
Imáink 99 százalékában mi akarjuk megmondani Istennek, hogy mikor, mit és hogyan tegyen. Ha van szívbéli hitünk, akkor rá merjük bízni magunkat Istenre. Erre mindenki képes. A gond az istenképünkkel van: olyan istenben hiszünk, akitől félni kell, mert megbünteti a bűnösöket; vagy olyan Istenben, akivel üzleti kapcsolatban lehet állni, akinek misékkel, adományokkal megvásárolhatjuk a kegyelmét. A kegyelem elnyeréséhez azonban nem Istennek kell változnia, hanem nekünk. Azért kell imádkoznunk, hogy belenőjünk ebbe a szeretetbe. Ha szívbéli hitünk van, ha tudjuk a hit szemével látni a másik embert, akkor szeretni lehet egy bűzlő, hajléktalan alkoholbeteget is. Isten képmása, Isten temploma ő, akit megsebzett a bűn. Varga László említést tett az Egyház bűneiről is, amelyeket, ha a hit oldaláról közelítünk meg, máshogyan látunk. Hitünk szerint az Egyház a feltámadt Krisztus titokzatos teste, akárhogyan néz is ki. A feltámadt Krisztus teste pedig sebzett. Semmi sem akadályoz meg bennünket abban, hogy a hit szemével lássunk – hangsúlyozta Varga László.
A mi Atyánk állandóan figyel ránk, és mindig szeret minket, ezért okunk van nevetni és örülni. Az öröm forrása Isten, nem mi. Öröm, derű és humor kéz a kézben járnak. A humor segít megszabadulnunk saját fontosságunk tudatától. Ha szeretnénk megérteni önmagunkat vagy másokat, kérjünk Istentől humorérzéket – buzdította Varga László megyéspüspök a VI. Göre Gábor Humorkonferencia résztvevőit.

Forrás és fotó:Kaposvári Egyházmegye
Lejegyezte: Benke Zsuzsa

Egyeztettek a három történelmi keresztény egyház vezetői

Egyeztettek a három történelmi keresztény egyház vezetői

Az egyeztetés résztvevői fontosnak tartják a gyermekvállalási kedv ösztönzését, a családok anyagi biztonságának megerősítését és a családi élet megbecsülésére irányuló igyekezetet. A társadalom alapegysége a család; a keresztény meggyőződés szerint az emberi élet teljességét családban lehet megélni – hangsúlyozták az egyházi vezetők.
Erdő Péter bíboros, prímás beszámolt a 2020-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus szervezéséről, és meghívta a keresztény testvéregyházak képviselőit a szeptemberi rendezvényre. Az eucharisztikus évhez kapcsolódva a Magyarországi Református Egyház konferenciát szervez az úrvacsora teológiai kérdéseiről, míg a Magyarországi Evangélikus Egyház 2020-ra meghirdeti az úrvacsora évét – ez utóbbit Fabiny Tamás püspök jelentette be.
A történelmi egyházak képviselői hangsúlyozták a cigánypasztoráció fontosságát a magyar társadalomban. Megállapították, hogy az egyházi fenntartásban működő roma szakkollégiumok eredményesen működnek, az intézményekből kikerülő diákok keresettek a munkaerőpiacon.
Bogárdi Szabó István, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke meghívta az egyházak jelen lévő képviselőit a május 17-i debreceni zsinatra, amelyen nemcsak a Kárpát-medence, hanem a világ magyar reformátusságának vezetői is jelen lesznek. „Örömmel vesszük, hogy a római katolikus és az evangélikus egyházak vezetői elfogadták a meghívást, május 18-án, a magyar református egység napján is együtt ünnepelnek a reformátusokkal” – fogalmazott.
Az ülésen jelen voltak a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) Állandó Tanácsának képviselői: Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek, Veres András püspök, az MKPK elnöke, Ternyák Csaba érsek, Udvardy György püspök és Tóth Tamás, az MKPK titkára.
A Magyarországi Református Egyházat (MRE) Bogárdi Szabó István püspök, az MRE Zsinatának lelkészi elnöke, Fekete Károly és Steinbach József püspökök, Pásztor Dániel lelkészi főjegyző és Gér András zsinati tanácsos képviselte a tanácskozáson.
A Magyarországi Evangélikus Egyház képviseletében Fabiny Tamás elnök püspök, Kondor Péter és Szemerei János püspökök, valamint Krámer György országos irodaigazgató volt jelen az egyeztetésen.

Forrás és fotó: Magyarországi Református Egyház Kommunikációs Szolgálat

Mivel segíthetjük az Y generáció visszatérését a templomokba?

Mivel segíthetjük az Y generáció visszatérését a templomokba?

Fotó: Pexels.com

 

A Boston Herald című amerikai napilap cikke nemrég arra az örömteli tényre mutatott rá, hogy a fiatalok mintha kezdenének visszatérni a templomba; a huszonévesek és a harmincasok, akik már a közösségi médián nőttek fel, egyre inkább szomjaznak a személyes, közvetlen emberi kapcsolatokra. Az Aleteia munkatársa ennek hatására puhatolózni kezdett az érintett korosztálynál, így körvonalazódtak az alábbi szempontok. Ezek talán nem minden esetben esnek egybe a fiatal magyar katolikusok véleményével és a magyarországi trendekkel, ám mindenképpen megfontolásra érdemesek.
1. Ne úgy időzítsék a hétköznapi szentmisék időpontját, hogy azokon eleve csak a nyugdíjasok tudjanak részt venni. Az ezredforduló tájékán született fiatalok közül sokan úgy érzik, a plébániák csak az idősekről akarnak lelkileg gondoskodni. A reggel 8-kor vagy a délelőtt folyamán még később bemutatott misék szóba sem jöhetnek a munkába járók számára, és azt az üzenetet közvetítik feléjük: „Nem szeretnénk, hogy a dolgozó emberek is részt vegyenek a szentmiséken.” A miselátogatás húsz éve csökkenő tendenciát mutat az Amerikai Egyesült Államokban, noha a vallásos érzület napjainkban is erős. Van, aki szerint ez összefügghet a templomok miserendjével is.
Amikor egy plébánia a kora reggeli vagy a délutáni órákban kínál szentmisét, azzal azt sugallja: „Áldozatot hozunk, hogy megadhassuk, amire szükségetek van, ahelyett hogy azt követelnénk, hogy ti hozzatok áldozatot értünk.”
A megkérdezett fiatalok hangsúlyozták, mennyire fontosnak tartják, hogy a miseidőpontokat jól látható helyen feltüntessék a plébániák honlapján, illetve Facebook-oldalán, különösen az ünnepi időkben, például a nagyhéten.
2. A szolgálatra ne csak az idősebb korosztálynak legyen lehetősége – kéri az Y generáció.
Az ezredfordulón születettek is szívesen szolgálnának a plébániájukon, de máshogyan, mint az idősebbek teszik. Nem feltétlenül akarnak süteményeket árulni, és nem tudnak varrni, mégis szeretnének valamilyen módon szolgálatára lenni a közösségüknek.
A plébániához tartozás egyik előnye éppen az, hogy ellenpólust jelent az énközpontú és másoktól elszigetelő közösségi médiával szemben. A vallás nemcsak Istenhez köt, hanem mások szolgálatán keresztül egy közösséghez is.
Ha a plébániák meg akarják tartani az Y generáció tagjait, akkor felelősséget kell bízniuk rájuk, megengedni nekik, hogy olyan lehetőségeket találjanak a szolgálatra, amelyek megfelelnek a képességeiknek, és beleférnek az idejükbe.
3. Ne csak heti egy óra legyen kijelölve gyónásra.
Az amerikai fiatalok úgy nyilatkoztak, a gyónás olyan szentség, amit mintha kifejezetten nekik találtak volna ki. Lehetőséget ad, hogy a személyes élettörténetükre koncentráljanak, és arra, ahogyan az keresztezi Isten és a világ útjait. A gyónás alkalmával személyre szabott segítséget kaphatnak ahhoz, hogyan jobban helytálljanak ezen a téren.
A szombati gyónási időpont nem szerencsés, mert aki előtte öt napot végigdolgozott, annak minden egyéb ügyét szombaton kell elintéznie; a gyerekesekről nem is beszélve.
Ehelyett lehetnének esti időpontok is a szentgyónásra (Budapesten erre találták ki az Angyal kezdeményezést – a szerk.) –, ahogyan ezt több plébánián már be is vezették.
A gyónás egyértelműen népszerűvé vált Amerikában az Y generáció körében: gyakran látni hosszú sorokban várakozó fiatalokat a plébániákon.
4. Ne csak az idősebbek számára kínáljon csoportokat a plébánia.
Sokszor kizárólag az idősebb korosztályhoz tartozóknak adódik lehetőségük arra, hogy csatlakozzanak valamelyik csoporthoz. A nők számára sok helyen csak kismamaklub van, esetleg az elváltakat segítő csoport; a férfiaknak pedig be kell érniük a nyugdíjas férfiak csoportjával.
Érdemes hagyni, hogy a fiatalok létrehozzák a saját közösségeiket. Az egyik bostoni egyházközségben például a vasárnap esti hetes mise után svédasztalos vacsora várja a híveket, akik örömmel veszik a jókedvű társasági együttlétet, az új kapcsolatokat.
5. Az idősebb korosztály tagjai ne akarjanak menők lenni – legyenek egyszerűen hitelesek.
Az Egyesült Államokban például a zene terén érdekes váltás történt: a fiatalok előnyben részesítik a hagyományos, könnyen énekelhető dallamokat, míg az ötven fölöttiek a 70-es, 80-as években divatos slágerekhez ragaszkodnak: On eagle’s wings, I am the Bread of Life, Here I am, Lord.
Ha az idősebbek szeretnék elérni a fiatalokat, gyakran nem azt nézik, mi tetszik nekik igazán, hanem abból indulnak ki, hogy mit szerettek ők, amikor fiatalok voltak.
A lényeg az, hogy az idősebbek legyenek autentikusak. „Hitelességet szeretnénk – mondta az egyik megkérdezett Y generációs fiatal. – Amikor a katolikus plébániák a fiatalokat akarják megszólítani, sokszor úgy gondolkodnak, hogy legyen kevesebb a tömjén és a hókuszpókusz, viszont több a trendiség. Ez azonban általában hamisnak hat.” Ne akarj az lenni, aki nem vagy, inkább légy az, aki vagy.
Kiderült az is, hogy a fiatalok szeretik a szentségimádást – persze ezt is érdemes munkaidőn kívüli időpontra tenni – és a liturgikus élet más, hagyományos formáit. Emellett kedvelik a Robert Barron püspök révén népszerűvé vált hitmagyarázó-hitvédő irányzatot.

Forrás: Aleteia.org
Fordította: Verestói Nárcisz

Az Úr győzelme a miénk is

Az Úr győzelme a miénk is

Fotó: Németh Péter

 

A szentmisén Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke koncelebrált, valamint a megjelent nemzetiségi lelkipásztorok. Az ünnepen részt vettek a horvát nemzetiség társadalmi képviselői is, köztük Gugán Iván, az Országos Horvát Önkormányzat elnöke.
Horvát nyelvű köszöntőjében Veres András püspök örömének adott hangot, hogy a búcsúra érkezettekkel együtt újra horvát nyelven is köszöntheti a vérrel könnyezett Szűzanyát. Antun Škvorčević püspök a szentbeszé­dében a következőket mondta: Az ember nem szereti a határokat. Úgy tűnik, ezek a határok leküzdhetők, megszűnőben vannak. Mégis van egy határ, amely soha nem fog megszűnni, ez az halál határállomása, amelyhez kell útlevél. Vágyunk az örökkévalóságra, az örök életre, és ez a benső igényünk a teremtettségünkből fakad, amely Istenhez köt bennünket. Ez a vágy kapcsolta a horvát nép életét Jézus Krisztushoz, aki feltámadásával átlépte a határt, és bennünket is átsegít rajta: „Ő lett számunkra az út, az igazság és az élet.”
Isten elküldte hozzánk Fiát, s a keresztáldozatban megmutatkozott, hogy számára nem lényegtelen, mi történik az emberrel. Krisztus feltámadt, és megjelent övéinek. Megmutatkozott nekik, és feltárta a mélységeket, hogy győzelme a tanítványoké és a miénk is legyen. A Szentlélek eljövetele pedig megerősítette őket abban, hogy tanúságot tegyenek erről a feltárulkozásról. Jézus Krisztus mindnyájunknak mondja: „Ne félj!”
„Tizenhárom évszázaddal ezelőtti megkeresztelkedésünk óta Jézus horvát népünk útitársává is lett. A keresztség által mélyen hozzákapcsolódtunk. Népünk történelmének zsákutcái abból fakadtak, hogy letértünk az ő útjáról, s minden örömteli időszakunkat az tette teljessé, hogy ragaszkodtunk hozzá és Egyházához. Ne féljetek! Kapcsolódjatok Istenhez, s akkor lesztek igazán hűségesek gyökereitekhez, horvátságotokhoz. Hallgassatok az Úr szavára! Ne az emberére, hanem Istenére, s teljetek el az Isten közelségéből fakadó örömmel. Mária is így tesz, a kánai menyegzőn elhangzott szavai is ezt támasztják alá: »Tegyetek meg mindent, amit mond!« Isten akaratát mindig Mária lelkületének tüzével kell fogadnunk” – bátorította a híveket a szentmise főcelebránsa.
Benkovich Ferenc prelátus, a győri Szentlélek-templom plébánosa a délutáni Mária-köszöntő alkalmával arra kérte a híveket, emeljék tekintetüket a győri kegyképre, és elmélkedjék át annak üzenetét. Mária imára kulcsolt kézzel szemléli Fiát. Földi életében imádságos lelkülettel járta végig vele az utat, amely a Gyermek fogantatásával kezdődött, és a kereszt alatt átélt fájdalmon át vezetett húsvét öröméhez. „Ami testi létünkben a vér, az a lelki életünkben az imádság” – mondta Benkovich Ferenc. Hangsúlyozta: e kegykép szüntelen imádságra hív. Keresztáldozatakor Krisztus a vérével váltotta meg az embert, Szűz Mária pedig ezen a szent helyen véres könnyeivel mutatta meg együttérzését. Azért vagyunk ma itt, hogy Krisztus misztériumához kapcsoljuk az életünket, ahogyan az édesanyja tette. Sokszor panaszkodunk, milyen sötét és fájdalmas a mai világ helyzete, s mégsem kulcsoljuk imára a kezünket. Szenvedése előtt Jézus Krisztus az Atyjához imádkozott, és példát adott nekünk. Főpapi imája végrendelet egyben. Jó volna, ha ma is teljesítenénk ezt a végrendeletet, ahogyan Mária tette. Benkovich Ferenc egy ősi horvát búcsús énekkel zárta beszédét: „Isten veled, itt maradó Mária, Isten veled, de zarándokolj is velünk!”
Mogyorósi Ányos tihanyi bencés szerzetes, a zarándoklat szervezője köszönetet mondott a résztvevőknek, hogy a zord idő ellenére is olyan szép számban eljöttek a búcsúra a hazai egyházmegyékből és a határon túlról. Mi­után külön köszöntötte az édesanyákat és a nagymamákat, akikért anyák napján különös szeretettel imádkozunk, minden hívőnek azt kívánta: „A Szűzanya példája szerint és közbenjárására váljék az evangélium örömhíre testté és vérré a mi életünkben is.”

Forrás: Győri Egyházmegye

Ászja Bibi Kanadába érkezett

Ászja Bibi Kanadába érkezett

A pakisztáni hatóságok nem tagadták és nem is erősítették meg, hogy Ászja Bibi elutazott. A befogadó országot sem jelölték meg. Azonban Bibi ügyvédje, Szaif al-Maluk megerősítette, hogy az asszony megérkezett Kanadába, ahol két gyermeke várta.
A pakisztáni legfelsőbb bíróság január 29-én elutasította a felmentő ítélet elleni fellebbezést. Ászja Bibit védett, titkos helyen rejtették el az ítélethozatalig, illetve az ország elhagyásának pillanatáig; mindvégig vele volt férje, Asik Mászih is. A tavaly októberi tárgyaláson a legfelsőbb bíróság többek között Shakespeare Lear királyát idézte; szerintük többet vétkeztek Bibi ellen, mint amennyit ő maga vétkezett („more sinned against than sinning”), valamint rámutattak arra, hogy a tanúk vallomásai ellentmondanak egymásnak.
Januári hírek szerint a család egy kanadai kisvárosban telepedhet le. Már karácsony előtt Kanadába érkezett Ászja Bibi két tizenéves lánya és az a baráti család, amely támogatta és oltalmazta a lányokat Lahorban, amíg édesanyjuk a börtönben várta a döntéseket az újabb és újabb fellebbezésekről. Tartózkodási helyüket biztonságuk érdekében nem hozták nyilvánosságra.
1990 óta óvatos becslések szerint is legalább 65 embert végeztek ki Pakisztánban blaszfémia vádjával. Ászja Bibi volt az első ezzel megvádolt és halálbüntetésre ítélt nő.

Forrás és fotó: Catholic Herald
Fordította: Verestói Nárcisz