Embertárs

Győztes csapat vagyunk

Győztes csapat vagyunk

Fotó: Merényi Zita

 

Egy gimnazistákból álló csapat szállt le a MOM Parknál a villamosról. Nem különböztek azoktól, akik ezen a szép szeptemberi délutánon a vásárlásnak hódoltak a közeli plázában. Öröm fogott el, amikor megláttam őket. Arra gondoltam: ugyanoda megyünk, meghallották a hívó szót, és ők is ott lesznek, a Forráspont – Egy nap Jézussal elnevezésű rendezvényen. Ám amikor átértek a zebrán, hirtelen jobbra fordultak. Akkor mégsem hozzánk jönnek – lett rajtam úrrá a csalódás, de alig néhány perc elteltével megláttam őket a középső kijáratnál. Egy pillanatra benéztek a bevásárlóközpont csillogásába, de most már egyenesen az ifjúsági eucharisztikus nap helyszíne felé vették az irányt.
Önkéntesek hada fogadta a sok-sok érkezőt, karszalag és egy-egy finger lights (ujjakra helyezhető színes LED-lámpa) került a kezekre. A hívogató énekszó jelezte, merre kell továbbmenni. „Szentlélek, úgy kérünk, szállj le ránk, töltsd el a szívünk, életünk, hogy béke és áldás szálljon ránk” – hangzott a rendezvényteremből. Bent sötét volt, szentjánosbogarakként világítottak az apró lámpácskák, a tömeg lelkesülten énekelt. A színpadon fényjáték jelenítette meg a találkozó hívószavát, hol zöld, hol narancs fény rajzolta elénk a rendezvény címét: Forráspont – Egy nap Jézussal.
A két kivetítőn a kamerák által ellesett meghitt pillanatok képei tűntek fel, közel hozva a dicsőítő énekben elmélyült tekinteteket.
A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus titkársága nagyot alkotott. Örömteli ünnepet rendezett annak a több mint kétezer fiatalnak, akik szeptember 15-én eljöttek a MOM Sportközpontba. A programban dicsőítés, tanúságtétel, pódiumbeszélgetés, Erdő Péter bíboros celebrálásával szentmise, majd szentségimádás szerepelt. A tanúságtételt Gersei Csenge, egy csaknem nyolcszáz követőt vonzó Instagram-oldal szerzője, a Bella Girl Magazin bloggere tartotta. A tizenkilenc éves lány néhány évvel ezelőtt még anorexiával küzdött. Ma már azt tekinti a feladatának, hogy segítséget nyújtson a hasonló élethelyzetben lévő fiataloknak. Nagycsaládban, vallásos közegben nevelkedett, így jutott el az Élet Szava táborba, amely meghatározó élménnyé vált számára. „Megtértem, és elfogadtam Jézust személyes megváltómnak.” Jézushoz fordulása segítette őt abban, hogy helyes képet alakítson ki magáról. Leírta, mit élnek át az anorexiában szenvedők, akiknek alapérzése az önutálat és a tehetetlenség. Megtérésének története a gyógyulás útja is volt számára. Megtapasztalta, mekkora ereje van annak, ha Isten hívja az embert. Felismerte, hogy a jézusi út mindennapos döntést kíván. Egész lényét átformálta a Jézusban megtapasztalt személyes, elfogadó szeretet, és ma igyekszik tanúságot tenni erről. Eszköze a közösségi média – a posztok, a blogja. Célja, hogy „esztétikus, hiteles és őszinte” oldalt vezessen. Bloggerként közreműködik az idén júliusban piacra került Bella Girl magazinban, Magyarország egyetlen olyan, tinilányoknak szóló magazinjában, amely nem „bulvártartalmakkal és diétatippekkel van tele, hanem az értékről, a szépségről és az igazságról” is szól – fogalmaznak szerkesztői.
A rendezvényen Fábry Kornél atya, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus főtitkára olyan történeteket mesélt a saját életéből és barátaiéból, amelyek azt mutatták be, mit jelent az ember életében a hit, Isten szeretetének megtapasztalása. Beszélt arról is, hogyan válaszolt Isten egy-egy kérő fohászra. Így buzdította a fiatalokat: „Győztes csapatban játszol, légy bátor megvallani a hited. Tégy egy szelfit az Instára, hogy itt voltál, az már tanúságtétel.”
„Miért félnénk, miért élnénk, ha nem egy álomért” – énekelte a közönség A Pál utcai fiúk slágerré vált dalát Vecsei H. Miklóst várva a színpadra. A fiatal színész sokak érzését fogalmazta meg őszinte megnyilvánulásában. „Kereső ember vagyok, tele kétségekkel. Folyamatosan botladozom, és sokszor elrontom.” Elmondta, számára az volt a döntő felismerés, hogy keresztényként állandó önvizsgálatra van szüksége az embernek, csendre ahhoz, hogy megértse a világ másik oldalát. „Elutasítom a díványkereszténységet. Amíg nem tudok lehajolni egy hajléktalanhoz, és segíteni neki, hogy talpra álljon, addig nem ítélhetek meg másokat” – próbálta meghatározni, mit jelent számára, hogy a katolicizmus a tettek vallása. A népszerű színész szerint az a gond, hogy a mai világban mindenre választ akarnak adni. Ezzel szemben a jó művészet inkább kérdez, mert így a nézőnek újra kell fogalmaznia a választ. Ehhez segíti hozzá az átélés. A színházban megáll az idő, az ember ki tud lépni a mindennapok valóságából, és megérzi: itt vagyok, jelen vagyok, veled vagyok, közösségben vagyok.
Hodász András atya, aki maga is blogot ír, tanításában egy örökzöld témát vett elő: Hogyan lehetünk boldogok? Leszögezte: a katolikus vallást sokan kötelező szabályok gyűjteményeként élik meg. A Szentírásból idézett: „Boldog, aki az Úr törvénye szerint él”, és igyekezett más perspektívából láttatni ezt a kérdést. Arra hívta fel a figyelmet, hogy mi vagyunk azok, akiknek Isten elárulta a titkot, akiknek megmutatta, melyik az élet útja. A fiatalok figyelmét a nyolc boldogság kijelentéseire irányította, szembeállítva azokat a korunk kínálta tévutakkal. A humort sem nélkülöző előadása a világ és az evangélium logikáját ütköztette egymással. A világ az élmények intenzitásában, a kellemes érzések maximalizálásában véli megtalálni a boldogságot, az evangélium ezzel szemben a felebaráti szeretetben. A világ azt mondja: valósítsd meg önmagad, az evangélium pedig azt: add oda magad másoknak. A világ arra buzdít: egyszer élünk, engedd hát szabadjára a vágyaidat, míg az evangélium arra kér: urald a vágyaidat.
A boldogságmondások a világ szemével nézve őrültségek, András atya megközelítésében azonban egészen más értelmük tárult fel. „Boldogok a lélekben szegények” – boldogok azok, akik képesek egy dologra koncentrálni, míg a világ afelé visz, hogy szétaprózódjunk, szétfolyjunk a mindennapokban. Hogyan lehet boldog az, aki szomorú? – tette fel a kérdést, és arról beszélt, hogy boldog csak az lehet, aki nem fél a fájdalomtól, mert tudja, hogy az is az élet része. Cserkészélete megtanította arra, hogy az igazi, maradandó élmény az, amiért az embernek meg kell küzdenie, keresztet hordoznia. Boldogok az irgalmasok – idézte, és arról beszélt, ma már a pszichológia is igazolja, hogy a megbocsátásra az embernek magának éppen úgy szüksége van, mint annak, aki megbántotta őt. Boldogok, akik éhezik az igazságot – de mi az igazság? A világ azt hirdeti, annyi igazság van, amennyit akarsz, mindenkinek megvan a maga igaz­sága. Az evangélium azonban azt tanítja: a mi igazságunk Jézus Krisztus, és ő az út, amely az Atyához vezet. Hodász András a tisztaság fontosságát is hangsúlyozta, s tanúságtételnek nevezte, ha valaki képes megtartani. „Ez azt mutatja, hogy az egész életedet felteszed arra, amit hiszel. Korunknak pedig tanúságtevőkre van szüksége, nem tanítókra – utalt VI. Pál pápa szavaira. – Olyan emberekre, akiknek a hite átformálja az életüket.”
A szentmisére kigyúltak a csarnokban a fények, megváltozott a színpadkép. Hosszú sorban vonult be az asszisztenciától kísért papság. A főcelebráns és szónok Erdő Péter bíboros, prímás volt, s mások mellett Palánki Ferenc püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Ifjúsági Bizottságának elnöke is koncelebrált. Szentbeszédében a bíboros felvázolta a nap ívét a zenés dicsőítéstől a tanúságtételen és a szentmisén át egészen a szentségimádásig. Világossá vált számunkra, hogy ezek mindegyike találkozás, Jézussal és egymással is. A szentmisében Jézus keresztáldozata válik jelenvalóvá, ő maga van köztünk a kenyér és a bor színe alatt, őt vesszük magunkhoz. Az Eucharisztia nem varázsszer, nem pusztán csodás hatású étel, hanem a Jézussal való személyes kapcsolat megélése, amely akkor teljesedik ki, ha beszélünk Jézushoz, ha megköszönjük, hogy eljött hozzánk, ha hallgatjuk, kérjük és kérdezzük őt.” A szentségimádás „beszélgetés vele, aki Urunk és Mesterünk”.
Így élhetjük meg valóban a találkozást, és ismerhetjük meg egyre jobban Jézust, eljutva odáig, hogy átérezzük, „ő a mindenség Ura, a történelemé, a fizika törvényszerűségeié, az egészségé és a betegségé, az életé és a halálé. Ő képes értelmet adni a szenvedésünknek, kiemelni minket gyöngeségünkből, kétségbeesett helyzeteinkből, megváltani bűneinktől.” Felismerhetjük, hogy Jézus a mesterünk, ő az, aki tanít, útba igazít. Az Oltáriszentség hit, élet és kegyelem forrásává válik számunkra, és életet teremt maga körül, a lelkünkben, a közösségeinkben.
„Öröm volt együtt ünnepelni. Úgy éreztem, győztes csapathoz tartozni jó” – mondta Erdő Péter, és Szent Pált idézve búcsúzott az ünneplőktől a szentmise végén. Nem a befolyásos emberek, a világ szerinti bölcsesség, a hatalom teszi győztessé az embert, hanem az, hogy Krisztus velünk van. „Tartsunk ki mellette, és akkor biztos, hogy magához vezet bennünket” – hangsúlyozta a főpásztor.
A zenével, énekkel, dicsőítéssel kísért, hosszabb csendeket tartó szentségimádás során a résztvevők papírra jegyezték imakéréseiket, és elhelyezték az oltár előtt. A szertartás végén Fábry Kornél esztergomi papnövendékek által kísérve körbehordozta a teremben az Oltáriszentséget, és megáldotta a fiatalokat.
Jákfalvy Kata, a Bonum TV műsorvezetője és Fábry Kornél, a rendezvény házigazdája búcsúzóul számos rendezvényre hívta a fiatalokat. Többek között az október 6-ai nagymarosi ifjúsági találkozóra, az október 11. és 14. között tartandó 72 óra kompromisszumok nélkül rendezvényre, valamint az egy év múlva újra sorra kerülő Forráspont eucharisztikus napra.

„Az evangélium él, én ennek tanúja vagyok”

„Az evangélium él, én ennek tanúja vagyok”

Fotó: Merényi Zita

 

„Hirdetem, hogy sokunknak öröm költözött a szívébe” – ezekkel a szavakkal kezdte az ünnepi szentmise végén a hirdetéseket Török Péter, a találkozó szervezője. Egész nap ezt az örömet sugározták az arcok. Már érkezésünkkor is az volt a benyomásom, hogy itt az örömé a főszerep, a vidáman játszadozó kisgyerekek, a kedves és komoly fiatalok és szüleik ünnepre gyűltek össze. Kézzelfogható, amit a szervező elmond: új életet kell fakasztani, az új generációk átveszik a karizmát, a felelősséget. Van élet a Schönstattban, van ok az ünneplésre. „Nagy ajándék, hogy itt lehetek, ajándékot kaptam ezzel” – Varga Laci atya, a rendezvény meghívott püspöke is így fogalmazott, amikor arról kérdeztük, milyen érzésekkel van jelen az évfordulón.
A szép Óbudavár méltó keretet ad a keresztény családok szépségét tükröző találkozónak. A központi ház gyönyörű kilátást nyújtó teraszán kávézó várja a vendégeket, az erdőben installációk mutatják be Kentenich atya és szent életű követői életét, akik megvalósították az alapító álmát: „Korunknak mindenekelőtt új szentekre van szüksége, nagy, meggyőző, magával ragadó szentekre. Vagy leg­alábbis új emberekre, egész emberekre, új keresztényekre, igaz, bensőséges, tökéletes keresztényekre.” Fújja a szél a képeket, tekintetünket igyekszünk a mozgásban lévő papírokon tartani, elolvasni a gondosan kiválasztott mondatokat, Kentenich atya gondolatait. Ugyanígy a hétközna­pok sodró forgatagában is erőfeszítést kell tennünk azért, hogy szívünket arra fordítsuk, ami igazán fontos, megragadjuk azt, amin keresztül az Úr szól hozzánk.
„Kentenich atya mennyei születésnapját ünnepeljük, azt a pillanatot, amelyért megszületett, és amelyért mindannyian megszülettünk” – mondja a püspök a szentmisében, amelyet az előtt a kápolna előtt mutat be, amely egy másik mennyei születésnap helyszíne volt: Ozsvári Csaba ötvösművész egy szentmise után innen indult a mennyei hazába.
„Jelentem, az evangélium él, én ennek tanúja vagyok” – köszöntötte az egybegyűlteket Varga László püspök, tovább erősítve a hívek örömét. Kentenich atya nagyon szerette az Egyházat, Varga László püspök rá emlékezve ezt a témát emelte ki szentbeszédében, három kérdést állítva a hívek elé. Miért nem szeretik az emberek az Egyházat? A fiatalok gyakran úgy gondolják, nem vagyunk hitelesek, nem jel számukra az életünk. Mások zárt, elit csoportnak látnak minket, ítélkezéssel, előítéletekkel találkoznak, nem befogadással. Egy írországi esetet említett, amit maga tapasztalt: egy hatalmas templom szinte kongott az ürességtől, majd kiderült, a papi visszaélések miatti botrányok kitörése előtt zsúfolásig tele volt hívekkel.
Miért szeretem az Egyházat? Itt vannak a barátaim, köztük elsőként Jézus Krisztus. Milyen megtisztelő dolog az ő barátjának lenni! És a szentekének, közösségben lenni a kortárs szentekkel! Az evangélium ott él, ahol barátságok vannak – hangsúlyozta a püspök. Nem mindegy, milyen egyházkép él bennünk: statikus, amelyben felfelé mutogatunk, és nem vállaljuk a felelősséget, vagy Krisztus titokzatos testeként éljük meg az Egyházat, Isten népeként, amelynek minden tagja felelősséget hordoz.
Hogyan tehetjük vonzóvá az Egyházat? Varga László gyakran hiányolja a katolikusokból az örömöt, pedig sok okunk van örülni. Nem reklámörömmel, hanem mert Krisztusban élünk, és ő bennünk él, hiszen megígérte, hogy velünk marad a világ végéig. Jézus soha nem mondja, hogy elég, nem bírlak elviselni. Sőt, amikor én nem bírom elviselni magam, még közelebb jön, szorosabb barátságra lép velem – osztotta meg élményét a jelenlévőkkel a püspök. – A hit az istengyermeki szabadság távlatába vezet. Ha a hit oldaláról közelítünk hozzá, a bűnösben is megláthatjuk a szentet, a megváltottat. Ha nem a hit felől közelítünk, akkor viszont csak a panasz, a vád marad, és nem tudunk szeretni. Varga László felhívta a figyelmet a felelősségünkre: vonzóvá kell tennünk az Egyházat a hitelességünk által, élő közösségeinkkel, amelyek a hit és a szeretetcselekedetek útján járnak. Az Egyház még nem ismerte fel azt a kegyelmi tőkét, amely a szegényekkel, a kirekesztettekkel való közösség vállalásából ered. Elmegyünk az éhező, a szomjazó, a börtönben lévő Krisztus mellett, megvetjük, mert idegen. Nem ismertük fel Krisztus jelenlétét bennük, ezért nem vonzó az Egyházunk. A jövő Egyháza nem a gazdag, az erős Egyház, hanem a világgal, a szenvedőkkel szeretetközösséget vállaló – figyelmeztetett, és hozzátette: ez vonzó a kívülállók számára is, magyarázni sem kell az irgalom szó jelentését, mert látják, mit takar.
A szentmisén Barkó Ágoston bencés szerzetes és Csermák Péter, a közösség tagja és első papja koncelebrált. A könyörgésekből kiderült, hogy a közösség kedves, lelkes fiataljai közül öten készülnek papi, szerzetesi hivatásra. Egy újabb örömteli tény ez, amely bizonyítja: az Egyház él. „Eljöttem, hogy áldjam, csodáljam, imádjam őt, ki értem adta önmagát” – énekelte a fiatalok kórusa, és sugárzott belőlük a csodálat és a hála. Meg is kérdeztük őket örömük okáról.
Sári elmondta, hogy nagy lelkesedés él a közösségben, ahol hangsúlyt helyeznek a szabadságra. Amikor a zenéléshez kereste a társakat, szinte azonnal összeállt a csapat. Zoli úgy fogalmazott: a Schönstatt hatalmas energiaforrás, ami erőt ad, itt szinte minden más megszűnik létezni, csak a közösség, az öröm van jelen. Mindketten boldogok, hogy ebbe születtek bele. Gertrúd nővértől később megtudjuk, hogy a jelen lévő fiatalok nagy része a családban ismerte meg a közösséget. Sokan vannak, a nyári táborokban százan-százötvenen vesznek részt, a hétvégi ifjúsági találkozón is százötvenen voltak. Sárinak Budapesten ott van az ifjúsági közösség, ami segít megőrizni a lelkesedését. Zoli Győrben a bencés gimnáziumban fog össze másokkal együtt egy Schönstatt-fiúcsoportot, hetente találkoznak. „Annyi mindent kaptam a Schönstatt-tól, hogy úgy érzem, muszáj továbbadnom, megmutatnom a fiataloknak, ez mennyire jó” – mondja Sári.
A német származású Gertrúd-Mária nővér a Schönstatt közösség szerzetesi ágának tagja, Bécs és Budapest között ingázva éli az életét. A közösséghez körülbelül kétezer nővér tartozik az egész világon, Magyarországon ő az egyetlen, egy fiatal lány pedig Németországban készül a hivatására. Gertrúd nővér nagyon szereti a magyar családokat, a jövő egyházának képét látja bennük: „Dolgozom a jövőért, és a jövő itt, ezzel a különleges csapattal már elkezdődött. Mindig örömmel jövök ide, a magyarok szívemberek, és egyből ellopták a szívemet.” Mindannyian az alapítót ünneplik ma, akinek életnagyságú papírképe ott áll a kávézóban, a gyerekek nagy örömére lehet vele fotózkodni. És jó tudni, hogy ez nem csupán egy a gyerekek sok öröme közül – szüleik és közösségük segítségével megismerik majd a szent életű alapító valóban példaértékű életét. Török Péter és felesége, Orsi mesélnek az ünnepeltről, Kentenich atyáról és a közösségükről. Kiderül, hogy otthonaikban házi szentély is van, ahol esténként imádkoznak. A Krisztussal való kapcsolat, az Egyházhoz tartozás egy más dimenzió, a belső öröm megélése számukra. Kentenich atya koncentrációs táborban volt Dachauban, de ott a külső körülmények ellenére meghatározó volt számára a Szűzanyában való bizalom, az az érzés, hogy a legnagyobb bajban is gondot visel rá Isten. Másoknak is támaszt tudott nyújtani, a rabságban a legnagyobb szabadságot élte meg. Azt mondta: ha sok küzdelmet élünk meg, az olyan, mint egy láger kényszerhelyzete, és ebben tudnunk kell, kihez tartozunk, mire szól a hivatásunk. Kentenich atya egyházi száműzetésben is volt: „fájdalmas üldözést szenvedni az Egyházért, és fájdalmas üldözést szenvedni az Egyháztól is. Ő elfogadta ezt, csak levelekben küzdött az igazáért, és bízott abban, hogy ha Isten akarja, kinyilvánítja akaratát. Tizennégy év után térhetett vissza a közösségébe. Mindenben Isten kezét látjuk – tanította nekünk. Ha Isten vezetését keressük, a nehéz dolgokban is észrevesszük az iránymutatását. A gyereket is boldoggá teszi a tudat, hogy gondot viselnek rá, ezt próbáljuk megélni a közösségben” – vallja a házaspár.

Az emberiséget fenyegető veszélyek

Az emberiséget fenyegető veszélyek

Fotó: Lambert Attila

 

Ha minden így marad, és az emberiség nem változtat alapvető tevékenységi formáin, akkor véleménye szerint nagyon hamar összeomolhat az emberi civilizáció. Mire alapozza ezt a riasztó prognózist?

– Először is tisztázzuk, nekem nincs véleményem. Furcsán hangozhat, de így van. A természettudományok eredményei nem vélemények. Itt számok vannak, amelyek azt mutatják, hogy az elmúlt kétszáz évben – amióta mérik a hőmérsékletet – durván egy fokkal emelkedett a földön az átlaghőmérséklet. A társadalom több okból is rendkívül sérülékeny, nem csak az éghajlatváltozás miatt. Számos kedvezőtlen folyamat zajlik napjainkban a világban. A kutatások szerint ha tízezer évvel ezelőtt megmérték volna a szárazföldön élő gerincesek össztömegét – ebben a békától kezdve a mamutig minden benne van, az ember is –, akkor az 250-300 millió tonna lett volna. Ma ugyanez a szám 1800 millió tonna, tehát a növekedés hatszoros. Ennek négyötöd részét az ember és háziállatai teszik ki. Nagymacskából például – párduc, tigris, oroszlán – lehet úgy 120-200 ezer. Tehát a Kipling által leírt hatalmas afrikai és ázsiai dzsungel már régen a múlté. Ugyanakkor a házimacskák száma mintegy 600 millió. Hatalmas különbségek vannak tehát, ami azt mutatja, hogy az ember a hátsókertjévé tette az egész bolygót, mindenütt a saját keze nyoma látszik, és ezzel megváltoztatta a Föld természetes élővilágát, erőteljesen és kedvezőtlen irányban.
Az éghajlatváltozás egy másik riasztó folyamat. Az év elején Fokvárosból kaptunk olyan híreket, hogy akadozik a vízellátás, most pedig Izraelből és Kaliforniából jelezték, nagyon közel állnak ahhoz, hogy feléljék a vésztartalékaikat. Ha kimerülnek a vízkészletek, akkor a civilizáció megszűnik létezni. Természetesen nem arról van szó, hogy a Földön sehol nem lesz víz, de egyes területeken előállhat ez a helyzet. Akkor pedig megrendülnek a társadalom alapjai. Ezt nem csak én mondom, hanem tudósok sokasága.

Másokkal együtt vallja: különösen veszélyessé válik a helyzet, ha a felmelegedés következtében felszabadulnak a metántelepek. Miért olyan nagy baj ez?

– A Föld légkörében három fő üvegházhatású gáz van. Az egyik a vízpára, amely két hét alatt kicserélődik a légkörben, ezt sem az ember, sem természetes folyamat nem tudja feldúsítani. Ha túl sok van belőle, kicsapódik eső formájában. A vízpára adja a földi üvegházhatás körülbelül hatvan százalékát. A maradékért a szén-dioxid és a rendkívül fontos metán a felelős. Az utóbbinak a légköri sűrűségéhez képest sokkal jelentősebb a hatása, egységnyi térfogatra nézve huszonháromszor erősebb a szén-dioxidénál. Pillanatnyilag a Föld légkörében durván ötmillió tonna metán lehet. A szibériai fagyott altalajban, illetve az Északi-sarkkörnél a Barents-tenger, a Jeges-tenger kontinentális talapzatain a magas víznyomás és az alacsony hőmérséklet miatt néhány száz méter mélységben vannak metán-hidrát-telepek, tömegük a földi légkörben lévő metánénál akár százszorta több is lehet, kötött állapotban. Ha melegszik a levegő, akkor az óceánok is melegebbek lesznek, a metán-hidrát stabilitását veszti, azaz metánra és vízre esik szét, a víz ott marad az óceánban, a metán pedig kibuborékol. Ha a földi légkörben megkétszerezzük a metán mennyiségét, akkor olyan szélsőséges időjárás-változás történik, amelynek következtében a társadalom is radikálisan átalakul.
Ennek veszélyeiről Magyarországon talán én írtam először, még 2007-ben, de ma már sarkkutatók, geológusok egybehangzó kórusa figyelmeztet: nem lenne szabad megengedni, hogy az emberi tevékenység következtében a metán-hidrát-telepek disszociáljanak, mert ha a kötött állapotban lévő metán felszabadul, az rendkívül gyorsan bekövetkező és a jelenleginél sokszorosan nagyobb üvegházhatást fog kiváltani, amire képtelen lesz válaszolni az emberiség. A szakma ezt úgy mondja: hirtelen megszaladó éghajlatváltozás. Néhány évtized, mondjuk ötven év alatt annyira felmelegszik a föld, hogy gyakorlatilag lakhatatlanná válik a magasabb rendű élőlények, az ember és az emlősállatok számára, s a változás gyorsasága miatt csak a legjobb alkalmazkodóképességű fajoknak – egyes rovarfajoknak, ellenálló növényeknek – van esélyük a túlélésre. Egy biztos, ha ez bekövetkezik, azt életünk minden percében érezni fogjuk. Amikor a metán legutóbb felszabadult a telepekből – ez a késő paleocén kor végén volt –, akkor a tengeri fajok nagy része kihalt. Mi a tápláléklánc csúcsán lévő élőlények vagyunk. Teljesen világos: ha a földön bekövetkezik egy nagy tápláléklánc-összeomlás, abba az emberiség hal bele legelőször. Az orosz akadémia vizsgálata alapján, ha nem változtatunk a jelenlegi életmódunkon, kilencven százalék a valószínűsége annak, hogy még ebben az évszázadban jelentős mennyiségű metán szabadul fel. Vagyis erre már nyugodtan fogadhatunk nagyobb összegben is, mert szinte bizonyos, hogy bekövetkezik.

Vajon miért nem veszi figyelembe a politikai-gazdasági elit ezeket a vészjelzéseket? És mintha az emberiség egészét sem érdekelnék ezek a prognózisok.

– Ehhez én nem értek. Mint magánembert természetesen foglalkoztat a kérdés. A világ jelenleg a rövid ideig tartó örömökre van berendezkedve, az erkölcsi rendszer csúcsáról letaszított minden természetfölöttit, és még a humanizmust is. Mindennek az értékmérője az anyag, a pénz. Amíg ez így van, amíg a pillanatnyi érdekeket részesítjük előnyben, addig egyszerűen képtelenek vagyunk felfogni húsz-harminc éven át tartó folyamatokat, aminek a vége az lehet, hogy meghalunk. Olyan ez, mint amikor valaki nem tudja letenni a cigarettát, vagy képtelen leszokni az alkoholról, a kábítószerről. Itt most lehet, hogy erről van szó. Az egész világon kifinomult érzékű szakemberek dolgoznak például a reklámokon, azon, hogy mesterségesen gerjesszenek olyan igényt, ami nincs: hogy minél több, teljesen fölösleges dolgot vásároljunk. Az emberiség egy része – a vezető réteg mindenképpen – elhitte, hogy pénzzel mindent meg lehet oldani, és ezt a szemléletet adja tovább a média segítségével. Pedig ez nem így van. Ha az emberi mohóság tönkreteszi a természetet, könnyen előfordulhat, hogy nincs az a pénz, amivel helyre lehetne hozni a rombolást. Amíg van a földön tiszta víz és van pénzem, megvehetem, de ha sehol nem lesz iható víz, lehetek akármilyen gazdag. Hozzáteszem: már ma is vannak a földön olyan területek, ahol nincs tiszta ivóvíz, emberek tízezrei halnak meg a fertőzött víztől. Afrikában ez súlyos probléma. Vagy Indiában, amelynek népessége hatvan év alatt 250 millióról több mint egymilliárdra növekedett. A kutak kiszáradnak, a sivatag terjedésével fogynak az ivóvízkészletek, így egyre több ember nem jut tiszta vízhez. Vagy elvándorol, vagy belenyugszik a sorsába, ami ritka.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának a közelmúltban kiadott jelentése szerint a nem túl távoli jövőben évente 25 millióan kényszerülnek majd elmenekülni otthonukból az éghajlat változása miatt. Ebbe nyilván beletartozik a tiszta ivóvíz hiánya is.

– Pillanatnyilag a földön a legnagyobb népességrobbanás a Száhel-övezetben van, a sivatagot a szavannától elválasztó sávban, Észak- és Közép-Afrika határán. Az itt élőknek már most sincsenek meg az alapvető létfeltételeik, innen jön a menekültek egy része. A vízkészletek és a termőföldek egyre nagyobb mértékben kimerülnek, és ez súlyos konfliktusforrás. Ráadásul a mobiltelefonok, az internet révén az ott lakó emberek naponta szembesülhetnek azzal, hogy míg ők az élelemért, az ivóví­zért küzdenek, addig a fejlett nyugati világban egészen más az élet. Valószínűleg ez is motiváló tényező, amikor útnak indulnak. Mindebben óriási a felelősségük az egykori gyarmattartóknak: a nyugati hatalmak exportálták Afrikába a gondolkodásmódjukat, és ma már az ottaniak is jól akarnak élni, függetlenül attól, hogy ennek mennyi a realitása. Ezért vállalják az Európába vezető út minden kockázatát.

A Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport imént említett, 2007-es tanulmánya szerint az 1960 után született generáció tagjai, ha sokáig élnek, jó eséllyel tapasztalhatnak meg éhínséget, járványokat, ami – teszem hozzá – polgárháborús helyzetet idézhet elő a világ több pontján. Mire alapozták ezt a rémisztő előrejelzést?

– Emeljünk ki csupán egyetlen példát. Nyugat-Európa egyes nagyvárosaiban valós veszély lett a terrorfenyegetettség. A világ gabonatartaléka ma 2007-hez képest a harmadára esett vissza, miközben egymilliárddal több ember él a Földön. A legfrissebb jelentés szerint huszonhat napra elegendő a gabona a Földön, tíz évvel ezelőtt ez még nyolcvan-kilencven nap volt. Ez valóban rémisztő. Ott állunk az éhínség küszöbén, és a harmadik világban népességrobbanásnak vagyunk tanúi. Egyébként nem én írtam először ezekről a kérdésekről, hanem James Hansen klímakutató, én csak lefordítottam magyarra a munkáit. Az ön által idézett prognózist ő fogalmazta meg. Dél-Olaszországban például reális veszély bizonyos afrikai betegségek felbukkanása. A kórokozók képesek áttelepülni. A migráció a kultúrák keveredését indította el, tömegek jönnek Európába. A viselkedésük nem kontrollálható, és ebben nyilván hibás az európai értékrend is, mert a „mindent megengedünk” szemlélet előbb-utóbb oda vezet, hogy a hullámok összecsapnak a fejünk fölött, és máris ott vagyunk a terrorfenyegetettség, a polgárháború küszöbén. Puskaporos hordón ülünk, és ez akkor is így van, ha erről egyesek nem hajlandók tudomást venni. Ha pedig Afrikára tekintünk vagy Ázsia egyes részeire, akkor azt láthatjuk, hogy ott már most is gyakoriak az éhínségek, a polgárháborúk, a törzsi villongások.

Véleménye szerint a jövő az olyan közösségeké, amelyek kölcsönösen segítik egymást, ehhez pedig a legnagyobb lelki erőforrással a Katolikus Egyház rendelkezik. Kérem, fejtse ki ezt kicsit bővebben.

– Magára a kereszténységre gondolok. Az viszont tény, hogy Magyar­országon a legnagyobb keresztény szervezet a Katolikus Egyház. Az olyan közösségekben, amelyeket valóban megtért, Krisztust a mindennapi életben is követő emberek alkotnak, könnyebb a helyzet. Régebben például Magyarországon a falvakban mindenütt a kölcsönös nagylelkűség, az egymásra utaltság rendszere működött. Ez tartotta életben a közösséget. Kalákában kaszáltak, arattak, együtt építették a házakat. Ha valaki kihúzta magát mindebből, magára maradt, kiközösítették. Több száz éven keresztül működött ez, az ember nem zsigerelte ki a földet, a föld pedig megadta az embernek az alapvető életfeltételeket. Amikor azonban – a folyószabályozással, a mezőgazdaság gépesítésével, a nagybirtokrendszer elterjedésével – beleavatkoztunk ebbe az egyensúlyba, a vidék megrokkant, és ennek most aratjuk le az utolsó, keserű gyümölcseit. A vidék szenved az ürességtől, a reménytelenségtől, a munkanélküliségtől. Egy közösségnek mindig szakrális alapja van. Magyarországon ez a kereszténységre alapozott Szent István-i közösséget jelenti. Ha nem lesz közös erkölcsi nevező, amelyen ezek a közösségek létezhetnek és működhetnek, akkor egyének izolált csoportjai alkotják majd a társadalmat a maguk vélt érdekeinek megfelelően, iszonyú káoszt hozva létre, ami végül összeomláshoz vezet.

Az Ön által említett súlyos problémák azonban világméretűek. Ha jól értem, ahhoz, hogy a kedvezőtlen folyamatok jó irányba forduljanak, egy, az egész emberiségre kiterjedő megtérésre, lelki megújulásra lenne szükség. Lát erre reális esélyt?

– Jáki Szaniszló bencés szerzetes, teológus, fizikus, Templeton-díjas természettudós írta az egyik tanulmányában, hogy Krisztus születése, az, hogy Isten Fia megtestesült, abból a szempontból is fontos, hogy a megváltásunk ennek a folyamatnak a része. Attól kezdve, hogy ez megtörtént, a világot nem kell isteni imádatban részesíteni. A kereszténység mutatja meg a mintát ahhoz, hogyan viszonyuljunk egymáshoz mi, emberek. Az aranyszabály, hogy ne tegyél olyat másokkal, amit nem szeretnél, hogy veled tegyenek. Ez az ember-Isten kapcsolatban is ott van, mert Isten emberré lett értünk, hogy mi, bűnösök igazzá váljunk. Ahogyan a II. korintusi levél 5. fejezetében olvashatjuk: Isten Krisztust, „aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazságossága legyünk őáltala”. Ez alapvető kérdés. Az én személyes megváltásomnak és a világhoz való viszonyomnak egyaránt Krisztusban kell gyökereznie. Addig, amíg nem állítjuk talpra ezt a megfordított értékrendet, amelynek csúcsán ma a pénz, az anyag áll, és nem kerül vissza az első helyre az Istenhez fűződő helyes kapcsolat, addig tehetünk bármit, zseniális találmányokat fedezhetnek fel kutatók, az egész emberiségre kiható kedvezőtlen folyamatok nem fognak helyes irányba fordulni.

Szeptember 1-jén volt a teremtésvédelmi imanap. Részt vett ebben?

– Nem utaztam el sehová, de az ember az imáiban mindennap megemlékezhet arról, mennyire rossz úton járunk, és kérheti Istent, hogy világosodjanak meg azok a döntéshozók (és mi mind), akiknek lehetőségük van tenni azért, hogy visszafordítsák az emberiséget a katasztrófába vezető útról.

 

Elhunyt Rónay László

Elhunyt Rónay László

Rónay László 1937. augusztus 16-án született Budapesten, édesanyja Radnóti Kornélia tanár, édesapja Rónay György író volt. Gimnáziumi tanulmányait a budapesti Piarista Gimnáziumban végezte. Bölcsészkarra jelentkezett, de nem nyert felvételt. 1955-től 1956-ig az Új Ember kiadóhivatalában dolgozott anyagmozgatóként, majd gépmesterként.
1956-ban az egyetem magyar–pedagógia szakára került. A forradalom néhány napja alatt a Demokrata Néppárt lapjába, az újrainduló Hazánkba írt cikkeket. A forradalom leverése után a pedagógia szakot a latinra cserélte. 1957-től jelentek meg írásai a Vigiliában. Síki Géza néven Zenei jegyzetek címmel kapott rendszeres publikálási lehetőséget.
Az egyetem után 1962-től 1970-ig Bicskén általános iskolai tanárként dolgozott. Első könyve 1967-ben jelent meg Az Ezüstkor nemzedéke címmel. 1970-től 1973-ig a Petőfi Irodalmi Múzeumban részt vett a Nyugat-kiállítás rendezésében, feldolgozta Gellért Oszkár és Füst Milán hagyatékát (az utóbbit Parancs Jánossal közösen).
1973-ban az MTA Irodalomtudományi Intézete (akkor Irodalomtörténeti Intézet) modern magyar irodalommal foglalkozó osztályára került. Fő feladata A magyar irodalom története 1945–1975 című kötet segédszerkesztése, majd – Béládi Mikós halála után – szerkesztése volt. Emellett a nyugati és a tengerentúli magyar irodalmak történetét dolgozták fel.
Folytatta a Nyugat harmadik nemzedékének szerzőivel foglalkozó írásait és könyveit, édesapja nyomában a XX. század katolikus szellemű írói életműveinek feldolgozásával párhuzamosan. Számos monográfiája jelent meg mások mellett Kosztolányiról, Sík Sándorról, Mécs Lászlóról, Márai Sándornak pedig ő volt az egyik legjelentősebb kutatója.
1990-től az idei év nyaráig az ELTE Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszékén oktatott, előbb egyetemi tanárként, nyugdíjazását követően professor emeritusként. 1990-ben az Új Ember főszerkesztője lett, ezt a megbízatását 1998-ig töltötte be.
Számos kitüntetést kapott: Bölöni-díj (1985), Az Év Könyve jutalom (1990), Kosztolányi-plakett, József Attila-díj (1992), Arany János-díj (1997), Pro Ecclesia Hungariae díj (1997), a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje (1997), Komlós Aladár-díj (2000), Toldy Ferenc-díj (2001), Stephanus-díj (2008), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2008), Prima-díj (2016).
Rónay Lászlóról a következő lapszámunkban emlékezünk meg.

Forrás: MTI, fotó: Magvető/YouTube

Új pályát avatott a gördeszkás pap Rédicsen

Új pályát avatott a gördeszkás pap Rédicsen

Az átadóünnepség a plébánia közelében található felújított útszéli kereszt megáldásával kezdődött, majd az új gördeszkapályán folytatódott.
Székely János szombathelyi megyéspüspök úgy fogalmazott, egy iszlám imám vagy egy buddhista szerzetes csodálkozna azon, hogy a Katolikus Egyház jelen van egy ilyen eseményen. De a kereszténységnek az a meggyőződése, hogy „Isten emberré lett, átölelte a világot, egy lett velünk, ezért semmi sem idegen tőle, ami hitelesen emberi”. A kereszténységnek nem csupán a vallás a lényege, hiszen a hit átjárja a tudományt, a sportot, a játékot, az együtt töltött időt, a családjainkat. Ebből a titokból született Európa, és ettől ilyen szép és élhető ez a világ – mondta a katolikus püspök.
A fiatalok mellett állunk, igyekszünk biztonságos környezetet teremteni számukra, és megtanulni a nyelvüket, hogy szót értsünk egymással – hangoztatta az ünnepségen az Emberi Erőforrások Minisztériumának család- és ifjúságügyért felelős államtitkára.
Novák Katalin az Emmi által 2,2 millió forinttal támogatott, felújított gördeszkapálya avatásán arról beszélt, hogy az ezernél is kevesebb lakosú zalai településen egy olyan létesítményt alakítottak ki, amely Budapesten és a nagyvárosokban is ritkaságnak számít. A gördeszkás papként ismert Lendvai Zoltán kezdeményezésével kapcsolatban kifejtette: itt jelen van egy élő közösség, amely összefog annak érdekében, hogy biztonságos és élhető jelent és jövőt nyújtson a fiataloknak.
Az államtitkár szerint a pályának az az üzenete, hogy itt „meg lehet tanulni, mit jelent hibázni, elbukni és újra felállni”. Főleg, ha vannak körülöttünk olyan emberek, akik segítenek ebben, és figyelnek ránk. Lendvai Zoltán szerint a gördeszka megnyitja a gyerekek szívét és lelkét, s általa közel kerülhetnek egymáshoz.
A gördeszkapálya a Rédicshez közeli szlovéniai Lendván működő Varis Group cég által ingyenesen felajánlott elemekből épült. A létesítményt Novák Katalin és Lendvai Zoltán rendhagyó módon avatta fel. Az Emmi államtitkára görkorcsolyát húzott, a katolikus plébános pedig gördeszkára áll, és többször is körbegurultak az új pályán.

Forrás és fotó: Szombathelyi Egyházmegye; Kormány.hu

Gazdagodó hitélet Balatonban és Borsodszentgyörgyön

Gazdagodó hitélet Balatonban és Borsodszentgyörgyön

A balatoni székhelyű Gárdonyi Géza Katolikus Általános Iskola és Óvoda így két tagintézménnyel kibővülve kezdte meg a 2018/2019-es tanévet. A két új tagintézményt szeptember 2-án megáldotta Ternyák Csaba egri érsek. A borsodszentgyörgyi és a balatoni intézmény, valamint ez utóbbinak mikófalvi telephelye már öt éve egyházi iskolaként működik. Azóta nő a tanulói létszám, gazdagodik a gyermekek és az itt dolgozó pedagógusok hitélete.
A szeptember 2-i átadóünnepségen az iskolalelkészek és a vezető óvónők arra kérték az érseket, hogy áldja meg a tagintézményeket, majd az óvodások műsorral köszöntötték az új fenntartó képviselőit. Udzeliné Murányi Enikő és Németh Gyula polgármesterek az óvodák korábbi fenntartóinak képviseletében elmondták: nyugodt szívvel adják át intézményeiket az Egyháznak, mert öt éven át mindkét iskolának jó gazdája volt a főegyházmegye, a szülők, a gyermekek és az ott dolgozó pedagógusok megelégedésére látta el vállalt feladatát.
Ternyák Csaba egri érsek megáldotta az óvodákat, valamint az átvételi ünnepségen jelen lévő óvodás gyermekeket és szüleiket.

Forrás és fotó: Egri Főegyházmegye

Fesztivál a tevékeny életért

Fesztivál a tevékeny életért

Fotó: Bókay László

 

A népfőiskola Kölcsey Ház elnevezésű épületében tizenhárom intézmény lakói negyvenegy produkcióban mutatták meg, hogy örömmel énekelnek, zenélnek, táncolnak, és szívesen mondanak verset, mutatnak be színpadi jelenetet. A fesztivál moderátora Pesti Ágota bencés nővér volt, aki a találkozó elején emlékeztette a jelenlévőket arra, hogy épp Szűz Mária neve napján gyűltek össze, ezért köszöntötték a jelen lévő Máriákat, s énekkel Jézus édesanyját is.
A tiszaalpári plébános, Kéri Vencel megáldotta a résztvevőket, és hálát adott a szervezők, a vendéglátók áldozatos munkájáért.
Ezt követően a házigazda, Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke köszöntötte vendégeit. Minden emberben van tehetség, valami különös képesség – mondta, majd arról beszélt, hogy az ember élete kész regény: fordulatokkal, sikerekkel, kudarcokkal teli. Ahogy haladunk előre az életben, megélt történeteinket, megszerzett tapasztalatainkat szeretnénk átadni gyermekeinknek, unokáinknak, ám ez nem mindig könnyű, hiszen nemegyszer elmondhatatlan mindaz, amit az idősebbek átéltek. Sokszor fotók segítségével szeretnénk visszaidézni a sok szépet és jót, örömet, bánatot és kudarcot, amelyben részünk volt, de történeteink – szüleink, fiatalságunk emlékei – gyakran csak bennünk élnek. Nem ritka az sem, hogy az idősebb ember elcsodálkozik, mennyivel jobban emlékszik a régmúltra, mint esetleg arra, hova tette pár perccel korábban a szemüvegét.
Ezek a találkozók alkalmat adnak arra, hogy versekkel, énekekkel, színpadi jelenetekkel megmutassuk a bennünk rejlő kincsek egy részét. Készülni kell a produkcióra, tanulni, régi emlékeket föleleveníteni, s aztán sikerélményt ad mindezt a barátaink elé tárni. Ilyenkor gyakran hangzik el a közönség soraiban: milyen gyönyörű átéléssel mondtál verset, milyen jó a hangod, még mindig milyen szép a mozgásod… Amikor adhatunk magunkból valamit másoknak, azzal magunknak is örömöt szerzünk – zárta köszöntőjét Lezsák Sándor.
Radnainé Egervári Ágnes, a Katolikus Szeretetszolgálat főigazgatója a résztvevőket üdvözölve hangsúlyozta: varázsa van a népfőiskolának, ahol évről évre találkozhatnak az intézmények gondozottjai és dolgozói. Jó idejönni. Egyre személytelenebb világunkban óriási dolog, hogy az intézmények lakói a fizikai nehézségek ellenére évente találkozhatnak Lakitelken. Az eseményt a fellépők és a dolgozók részéről is hosszú készülődés előzi meg. Egervári Ágnes főigazgató is hangsúlyozta: az idősek tapasztalataira az őket követő generációknak nagy szükségük van, s ebben a fesztivál is segít, egymás jobb megismerése által.
Baranyi Éva, a tiszaalpári Pax Otthon vezetője néhány mondatban ismertette az elmúlt tizenöt év statisztikáját. Megtudhattuk, hogy közel négyszázötven produkcióban ezernégyszáz fellépő szerepelt már a fesztiválokon. Szólt arról is, hogy ezeken a rendezvényeken igazi csodát élhetnek át a résztvevők: az emberek megfiatalodnak, kivirulnak, látszik, hogy mindenki számára öröm közösségben lenni. A fellépők megmutatják az egyéniségüket, megosztják társaikkal a legrejtettebb értékeiket, a bennük rejlő tehetséget, amely másokat is gazdagít.
A tizenhárom idősotthon negyvenegy produkciója előtt az intézmények vezetői, illetve képviselői egy hatalmas napraforgó képét formálták meg a színpadon – a sárga szirmokra írták az intézmények neveit, ezzel is szimbolizálva a sokszínűségben az összetartozást.
Ezt követően megkezdődött a fesztivál – a megmérettetés, amelyen mindenki nyert, bár a zsűri külön is jutalmazta a legjobb produkciókat. Pesti Ágota bencés nővér szólította színpadra a szereplőket. Összekötő mondatai a szeretet és a megértés mellett azt a vágyat is felébresztették a hallgatóban, milyen jó volna, ha a rádióban, a televízióban legalább néha lehetne hallani, látni hasonló programot, hiszen profikat megszégyenítő volt egyik-másik előadás, és a műsorvezető teljesítménye is.
Verset mondott a kilencvenkét éves Szűcs Imréné. A szavalat elhangzása után némi figyelmeztetést is kaptunk: vegyük észre, ha szép kék az ég, adjunk hálát, ha süt a nap, s örüljünk, ha valaki megfogja a kezünket, kifejezve ezzel a szeretetét. Fellépett a kilencvennyolc éves Rozi néni is, és persze nála fiatalabbak is, akik mind-mind arról tanúskodtak, hogy az öregség nem feltétlenül szomorú és reménytelen – az ember a korának megfelelően boldogan élhet, fesztiválozhat, leküzdve minden nehéz­séget. A széksorokban ülő nézők élvezték az előadást, a közös ebédet, és az azt megelőző kis tornaórát is, amelyen megmozgatták a hosszú üléstől elgémberedett tagjaikat.
Aki szeptember 12-én a Kölcsey Ház épületében járt, bepillanthatott egy csodába. Láthatta az idősek csillogó szemét, a készülődés izgalmát, és azt is, milyen türelemmel, szeretettel, hozzáértéssel segítették a rájuk bízottakat a gondozók. Az eseményről tudósító külső szemlélő azt is megtudhatta, hogy a Pax Otthon munkatársai minden évben produkcióval készülnek a fesztiválra: rövid táncbemutatójuk ezúttal sem maradt el. Az idei jubileumi esztendőben – ez volt a tizenötödik fesztivál – az elmúlt évek előadásait elevenítették fel. Mosolyogva, vidáman táncoltak a népzene, a tánczene, a rock, a country dallamaira.
Hosszú időn át készülhettek hát erre a napra az intézmények lakói, de a gondozók is. Az utóbbiak a szabadidejüket is feláldozták a rendezvény kedvéért. A Pax Otthon lakóinak ugyanis csupán egy része tudott eljönni a fesztiválra. Akik otthon maradtak, azokat a szolgálatban lévő dolgozók látták el. Táncolni, ünnepelni, az arcokra mosolyt csalni, a rájuk bízottaknak segíteni csak azok tudtak, akik a szabadidejüket ajánlották fel erre a célra. Egész évi munkájuk, áldozatuk, szeretetük és szakértelmük minden elismerést megérdemel. Ennek egyik apró jelét lehetett felfedezni a nézőtéren ülők szemében.

„…hogy elnyelje szívünk minden haragját”

„…hogy elnyelje szívünk minden haragját”

Fotó: CatholicNews.org.uk

 

Szimpóziummal, kongresszussal és szentségi körmenettel tisztelegtek az Egyesült Királyság katolikus hívei az Oltáriszentség előtt szeptember 7. és 9. között Liverpoolban. Az Adoremus elnevezésű rendezvényen – amely 110 év után az első ilyen jellegű esemény Angliában – több ezer hívő vett részt.
A háromnapos eseményre a szigetország valamennyi részéből érkeztek hívek. A pénteki szimpóziumon, amelyet a liverpooli ACE ­Echo Arenában rendeztek, 2500-an, a szombati kongresszuson közel 6000-en vettek részt, vasárnap pedig teljesen megtöltötték a hívők a liverpooli Krisztus Király-székesegyházat. A katedrálisban, amely 2300 férőhelyével az Egyesült Királyság legnagyobb katolikus temploma, szeptember 9-én két szentmisét is celebráltak a zarándokoknak. Az Adoremust lezáró szentmise után kezdődő félórás szentségi körmenetben szintén hatezer ember vonult.
A szeptember 8-án este tartott szentségimádáson Vincent Nichols bíboros, westminsteri érsek, az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának (CCEE) alelnöke mondott beszédet az Echo Arenában. Az Eucharisztia jelenlétében Ni­chols bíboros kifejtette: Jézus a testét, önmagát áldozta azért, hogy nekünk életünk legyen. Ő az élet kenyere. A halálban odaadta magát, hogy elnyelje szívünk minden haragját, ahogyan a szivacs szívja magába a vizet.
„Hibáink tudatában térdelünk Jézus elé. Érezzük sok szív haragját; ismerjük a gonosz arcát – folytatta a főpásztor. – Mélyen megérint, és szomorúan tapasztalom püspöktársaim vétkeit. Mi, püspökök kötődünk egymáshoz, ezért én, egy közülük, most az Úr elé járulok azzal a kevéssel, amit felajánlhatok: csak azt kérem tőle, hogy osztozhassunk az ő új életében. Koldusként térdelek az Úr elé, bocsánatért esedezve, hogy letegyem a kereszt alá a sok sértést, kárt és bizalmatlanságot, amit okoztunk. Arra kérlek benneteket – fordult Nichols bíboros a paptársaihoz és a hívekhez –, csatlakozzatok hozzám az imában értem, az Egyházért, és saját magatokért is.”
Az eucharisztikus rendezvényt Ferenc pápa is köszöntötte Nichols bíboroshoz írt levelében, amelyet az apostoli nuncius, Edward Adams érsek ismertetett. Üzenetében a Szentatya az angol vértanúk példájára hívta fel a figyelmet.
Az eseményt a liverpooli Krisztus Király-székesegyházban tartott ünnepi szentmise zárta, amelyet Vincent Nichols bíboros mutatott be az Adoremuson részt vevő számos főpásztorral együtt. A homíliát Malcolm McMahon liverpooli érsek mondta, aki szintén bűnbánatra szólított fel az Egyházban történt visszaélések miatt. A szentmisét körmenet zárta. Száztíz év után ez volt az első szentségi körmenet az Egyesült Királyságban.
Egy olyan országban szervezett sokakat megmozgató nyilvános eseményt a Katolikus Egyház, ahol korábban ötszáz éven keresztül üldözték. A katolikusoknak nem volt választójoguk, nem voltak választhatók, nem lehetett tulajdonuk, és nem köthettek egyházi házasságot. Vincent Nichols így idézte fel a száztíz évvel korábbi eseményt: „A távoli 1908-ban, az előző nemzeti eu­charisztikus kongresszus idején Herbert Asquith miniszterelnök azt akarta, hogy mondják le a körmenetet. A katolikusok azonban keményen kitartottak, és kimentek a körmenetre az Oltáriszentség nélkül is. A papok és a püspökök liturgikus öltözetüket a karjukon vitték, mert megtiltották nekik, hogy viseljék… Ma már egészen más korban élünk. Az utóbbi ötven évben a brit társadalom elismerte, hogy a Katolikus Egyház fontos szerepet tölt be ebben az országban. Ma nincs antikatolicizmus, inkább a valamennyi vallással szembeni ellenszenv a jellemző. A körmenet megmutatta hitünk szépségét, nem győzelmi mámorban, hanem a maga egyszerűségében.”
A körmenet jele volt annak is, hogy az utóbbi években megerősödött az ökumené. Erről tanúskodott, hogy a katolikus egyházi vezetők mellett a körmenet élén ott volt a liverpooli anglikán püspök, Paul Bayes, a metodista főpásztor, Sheryl Anderson, illetve más felekezetek vezetői is. Bayes püspök így nyilatkozott: „Az egységünk valóban megmutathatja, hogy van más út is a világban. Ezt igazolja Liverpool története, ahol a felekezetek közötti erőszakos ellenségeskedésnek a 70-es években David Sheppard katolikus érsek és elődöm, Derek Worlock barátsága vetett véget.”
„Amit szerettünk volna elérni az eucharisztikus kongresszussal, az nem más, mint hogy a hívek újra megtanuljanak imádkozni az Oltáriszentség előtt, új formában, a szentségimádással” – mondta el Malcolm McMahon liverpooli érsek. Ennek igényét támasztották alá a fiatalok tanúságtételei is.

Benke Zsuzsa, Thullner Zsuzsanna