Embertárs

Randevú egy életen át

Randevú egy életen át

Fotó: Lambert Attila

 

Randevú egy életen át – ez az idei házasság hete jelmondata, amelyen keresztül igyekeznek eljuttatni az emberekhez a házasságról szóló üzenetüket. Ha jól sejtem, ebben a szlogenben sűrítve ott van az alapfilozófiájuk, miszerint a pároknak minden héten egy estét kettesben kell tölteniük ahhoz, hogy a kapcsolatuk megfelelően működhessen.

László: Valóban, és ez a meggyőződésünk a személyes tapasztalatunkból fakad. Amikor nagyjából tízéves házasok voltunk, mélypontra jutott a kapcsolatunk. Velünk is megesett az a sokak számára ismerős történet, amikor a feleség morogni kezd, hogy sosem vagyunk együtt, nem is kommunikálunk. „Nem beszélsz velem” – mondja a nő, amire a férfi így válaszol: „Miért mondod, hiszen most is beszélünk?!” Elmentünk a lelkive­zetőnkhöz, és elmondtuk neki, hogy a feleségemnek ez a gondja, számomra viszont ez nem jelent problémát. Akkor most mit csináljunk? – kérdeztük. Azt a tanácsot kaptuk tőle, hogy válasszunk ki egy estét, és azt minden héten tegyük szabaddá, mindig töltsük együtt.
A közösségben a jegyesek közül ma sokan randiestének hívják ezt. Mi már lassan harminc éve randevúzunk a feleségemmel.
Elterjesztettük a barátaink, ismerőseink körében, hogy azon az estén nem vagyunk elérhetők. Akkor még nem voltak éjjel-nappal nyitva tartó boltok. Az általunk kísért pároknak ma már azt is elmondjuk: az együtt töltött két-három óra ne arról szóljon, hogy egy szupermarketben vásárolnak.
Mi egyébként éveken keresztül nem is este randevúztunk: reggel uszodába mentünk, és a jakuzziban ülve beszélgettünk.
Eleinte nekünk is tanulnunk kellett, miről beszéljünk ilyenkor. Nyilván nem úgy kell elképzelni ezt, hogy egy teljes héten át gyűjtögetem a problémákat, aztán a randevún hirtelen ráöntöm az egészet a másikra. Ez a kettesben töltött idő lehetőség arra, hogyha van valami gond, akkor megbeszéljük. Ha pedig nincs semmi probléma, annál jobb, akkor a randevú tényleg a kettőnk estéje lehet, elmehetünk mondjuk sétálni vagy színházba.

Kriszta: A kamasz gyerekek miatt is fontos volt meghatározni, hogy a hét melyik estéjét töltjük kettesben. Így ők is megtanultak alkalmazkodni ehhez. Megértették, hogy ha minőségi kapcsolatot szeretnénk, akkor időt kell szánnunk egymásra. Azt is látták, hogy ez végső soron nekik is jó, mert a kettesben töltött este után kiegyensúlyozottabbak vagyunk, mosolyogva jövünk haza, másnap nyugodtan indul a nap, nem kiabálunk, nem veszítjük el a türelmünket.
L.: Nálunk az volt a rend, hogy este a vacsora, a fürdés és az ima után 8-kor már mindenki ágyban van, akkor is, ha még nem alszik, hanem, teszem azt, olvas. Mi is csak nemrégiben jöttünk rá, hogy mi is a házasságunk másik titka. Valahogy magától alakult ki, hogy a 38 év alatt mi mindig együtt mentünk lefeküdni. Szokásunkká vált, hogy minden este – még akkor is, ha nagyon későn érünk haza – leülünk ide, ahol egyébként a jegyespárokat is fogadni szoktuk, és egy kicsit elbeszélgetünk, akár egy pohár bor mellett, aztán pedig együtt megyünk lefeküdni.

Mikor fogalmazódott meg Önökben a gondolat, hogy másoknak is segítenének jó házasságban élni?

K.: Laci általános diakónussá szentelésekor tettük meg az első lépést ebbe az irányba. Azon gondolkodtunk, hogy házaspárként mit tehetnénk az Egyházért, mi az, amiben hiány mutatkozik, és amiben segíthetnénk. Arra gondoltunk: a papok nem házasok, mi pedig a krízisen jócskán túljutva boldogan éljük a házasságunkat. Úgy éreztük, szívesen segítenénk a jegyeseknek a felkészülésben, hiszen ez nekünk is nagyon hiányzott annak idején. Fiatalon találkoztunk, így csak hét év ismeretség után házasodtunk össze, de nem volt senki, aki segített volna minket a felkészülésben – pszichológiai tárgyú könyvek akkor még nemigen voltak hozzáférhetőek, és szakirodalom sem létezett még ebben a témában.

Amikor elhatározták, hogy házassági felkészítéssel foglalkoznának, volt valami támpont, ami segítette a munkájukat, vagy teljesen a saját tapasztalataik alapján indultak el?

L.: Miután fölszenteltek, szembetaláltuk magunkat azzal a helyzettel, hogy amíg én a mise fényét emelem az oltárnál, addig Kriszta az öt gyerekkel küszködik a padban. Nagyon hamar rájöttünk, hogy a Jóistennek nem az a szándéka, hogy szétválasszon bennünket a szentmise alatt. Valami közöset kellene csinálnunk, gondoltuk. Így született meg bennünk az ötlet, hogy milyen jó lenne házasságra fölkészíteni jegyeseket. Aztán nagyon érdekes dolog történt. Talán két hét sem telt el, és becsöngetett hozzánk egy fiatal pár azzal, hogy úgy tudják, diakónus is eskethet. Azt kérdezték, nem készítenénk-e fel őket a házasságra. Mi nem hirdettük sehol, hogy mire készülünk, nem vertük nagy dobra az ötletünket, maguktól találtak meg bennünket ezzel a kéréssel. Abból az ifjúsági hittancsoportból jöttek, amelyet korábban több éven át én vezettem.

Egy hagyományos jegyes­okta­tás­hoz képest miben más az Önök fel­készítése?

K.: A felkészítő anyag keresztény, katolikus alapokon nyugszik, de különböző szintű és mélységű részek vannak benne, így mindenki a magáénak érezheti. Megpróbálunk gyakorlati oldalról közelíteni a házassághoz. A célunk, hogy az élet mindennapi dolgairól beszéljünk, a szülőkkel való viszonytól kezdve a lelki életen át az ünneplésig. Szó esik az anyagiakról, az időbeosztásról, a konfliktuskezelésről, a szexualitásról, a kommunikációról és nagyon sok minden másról is.
Eleinte úgy gondoltuk, hogy a jegyesek majd rengeteg kérdéssel érkeznek, mi pedig megosztjuk velük a tapasztalatainkat. Idővel aztán rá kellett jönnünk, hogy kevésbé kérdezgetnek, mint ahogyan számítottunk rá. Ezért készítettünk egy – azóta is folyamatosan gazdagodó – anyagot, amit a jegyesek átolvashatnak, mi pedig kérdezzük őket, ha nekik nincs kérdésük. Ez jó módszernek bizonyult arra, hogy sok minden szóba kerüljön, ami foglalkoztatja őket.
A beszélgetésekben nagyon sok a tanúságtétel. Mi nem akarjuk megmondani, mit hogyan kell csinálni, csak elmeséljük, hogy a saját tapasztalataink szerint mi az, ami bevált, és mi az, ami nem. Elmondjuk, hogyan másztunk ki egy-egy nehéz helyzetből, és arra biztatjuk a jegyeseket, meséljenek a mindennapi gondjaikról, hogy aztán meg tudjuk beszélni, miként lehetne az adott helyzetet megoldani. Kezdetben természetesen senkinek nincs problémája, mindenki úgy gondolja, hogy nagyon sokat beszélgetnek, de aztán két-három alkalom után kiderül, hogy annyira mégsem. Például az esküvőszervezéssel kapcsolatos problémák vagy a szülőkkel való egyeztetés nehézségei mindig szóba kerülnek.
L.: A felkészítés, amit most már mintegy hetven házaspár végez a közösségünkből, nagyon személyes. Látszik a jegyeseken, hogy felcsillan a szemük, amikor kiderül, hogy 38 év házasság után mi is küzdünk bizonyos problémákkal, de ettől még lehet az ember boldog. Az elsődleges célunk más, mint a jegyesok­tatá­soknak általában. Ez az egész folyamat arról szól: a pár minél inkább felkészüljön rá, hogy boldog házasságban tudjon élni. Persze előfordulhat, hogy mindeközben valakinek esetleg megváltozik az istenképe vagy az Egyházhoz való viszonya, de számunkra nem ez az elsődleges. Ha a felkészítés során valaki azzal fordul hozzánk, hogy ő még nincs megbérmálva vagy akár megkeresztelve sem, és szeretne ez ügyben is tenni, akkor általában azt szoktuk mondani: „Figyeljetek, most a házasságra készülünk, ezen legyünk túl, és ha utána tényleg azt gondoljátok, hogy szeretnétek ebben a dologban is továbblépni, akkor segítünk.”

Nagyszerű dolog a jegyesek felkészítése, de később, a házasság során is fontos, hogy a pár tagjai meg tudják beszélni valakivel a mindennapok során felmerülő gondjaikat, és így fejlődhessenek a kapcsolatukban.

L.: A házasok segítésére háromféle módon is törekszünk. Egyrészt a párok bármikor visszajöhetnek hozzánk, ha úgy érzik, hogy jó lenne beszélgetni valakivel. Ehhez nem kell semmilyen nagy katasztrófának történnie, elég, ha van egy-két kérdésük. Mindig nyitva áll előttük az ajtónk, és a másik felkészítő páré is, akikkel hat-nyolc alkalommal találkoznak.
Kezdettől fogva úgy terveztük, hogy nemcsak felkészítjük a párokat a házasságra, hanem kísérjük is őket közös életük során. Ezért kezdtük el már több mint húsz évvel ezelőtt lelkigyakorlatokat tartani. Ez is a kísérés egy módja, amelyre óriási az igény: az évi három-négy lelkigyakorlatunkon összesen két-háromszáz pár vesz részt. Az idei wellness-lelkigyakorlatunkra már száz pár jelentkezett.
A kísérés harmadik formája pedig a házasok közösségében valósul meg, ahol a párok megbeszélhetik egymással a problémáikat. A Családok Jézusban közösség annyiban különbözik egy plébániai házascsoporttól, hogy mi Jean Vanier-nek, a Bárka közösség alapítójának A közösség című könyvében megfogalmazottak nyomán nagy hangsúlyt helyezünk arra, hogy ne csak belső, hanem külső célunk is legyen. A belső célunk természetesen az, hogy meg tudjuk beszélni valakivel a házasságunk során felmerülő kérdéseinket, problémáinkat. A külső cél pedig, amire a közösségi tagsággal minden házaspár ígéretet tesz, az, hogy másokért is dolgozik: házassági felkészítést végez, segít a lelkigyakorlatokon, plébániai je­gyesoktatást tart.

Wellness-lelkigyakorlat? Mit jelent ez pontosan?

K.: Wellnessközpontban tartjuk ezeket az alkalmakat. A lényeg, hogy a lelkigyakorlat során a házaspár kellemes körülmények között lazíthasson, és lelki muníciót is kapjon. A házasoknak ilyenkor rengeteg idejük van egymásra, és jó társaságban lehetnek együtt. A lelkigyakorlatnak ez a formája különösen kedvelt a kezdők körében, mert itt nem kötelező megnyilatkozni, ha úgy gondolják, nyugodtan a háttérben maradhatnak, és élvezhetik a program megkapó légkörét. Ezeken a lelkigyakorlaton a házassággal kapcsolatos könnyedebb témák kerülnek elő, csupa olyasmi, ami lendületet és reményt ad a hétköznapokhoz.

A hazai statisztikák szerint a házaspárok több mint fele elválik. Az Önök által felkészített párok esetében ez arány 5 százalék körüli. Mi a sikerük titka?

L.: Egy jegyespár könnyen találhat olyan plébániát, ahol egy rövid felkészítés után összeadják őket. Ha a fiatalok vállalják, hogy több hónapon keresztül eljárnak beszélgetni a házasságról, és elolvassák az alkalmakon kapott anyagokat, abból látszik, hogy komolyan veszik a felkészülést. A házasság sikere azon is múlik, hogy mennyi energiát hajlandó befektetni valaki a ké­születbe.
K.: A saját házasságunk sikerének is az a titka, hogy komolyan vesszük egymást. Ez persze nem azt jelenti, hogy Laci minden felvetésemre azt mondja: „Persze, drágám, én is így gondolom.” Van, hogy évekig kell várnom bizonyos dolgokra, de tudom, hogy amit mondok, arra odafigyel. Ha a másik tiszteletét, csodálatát ápolnánk magunkban, mint annak idején, amikor összeházasodtunk, és ha a hétköznapokban is azt keresnénk, hogyan tehetjük őt boldoggá, akkor sokkal több pár maradna együtt. A gyermekek ilyen szempontból nagy kihívást jelentenek. Kedvesek, aranyosak, könnyű szeretni őket, mert mosolyognak, és odaszaladnak, odabújnak hozzád: „Jaj, mama!”, „Jaj, papa!” De melyik feleség vagy férj csinálja ugyanezt?
L.: Szoktuk is mondani, hogy az első gyermek születése komoly feladat elé állítja a házastársi kapcsolatot. Nagyon kell vigyázni arra, hogy a szülők házastársként is megmaradjanak egymás számára. Akár négy-öt gyermeket is fölnevelhetnek a párok, s ha sok-sok éven át mindig a gyerekek vannak a családi élet középpontjában, akkor a kirepülésük után a szülők nem tudnak mit kezdeni egymással. Nagyon sokan ilyenkor válnak el. Vagy nem válnak el, mert már ahhoz is lusták, csak élnek tovább egymás mellett. Nemrég egy lelkigyakorlaton megfogalmaztuk, hogy sajnos a keresztény házasságok is eltolódtak a team irányába. Fölneveljük a gyerekeket, felépítünk egy házat, megházasítjuk a gyermekeinket, és nagyon jó csapatot alkotunk, de vagyunk-e egy pár? A környezetünk, a családunk, a gyerekek azt kívánják tőlünk, hogy jó csapat legyünk. Ám ha csak teamként működünk, és közben elfelejtjük, milyen is párként létezni, akkor nem tudunk mit kezdeni egymással, ha a gyerekek már nincsenek velünk. Ezért kell a folyamatos randi, hogy a párkapcsolat is megmaradjon.

Püspöki kérdezz-felelek a Panama-napon

Püspöki kérdezz-felelek a Panama-napon

Fotó: Lambert Attila

 

A január 26-án Budapesten tartott püspöki kérdezz-felelek résztvevői Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke; Kocsis Fülöp hajdúdorogi érsek metropolita és Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ifjúsági referense voltak.
A több mint ezer fiatal jelenlétével lezajlott esemény a Panama-nap egyik legnépszerűbb programja volt. A főpásztorok a kérdésekre válaszolva személyiségüknek azt az oldalát mutatták meg, amit csak a hozzájuk közel állók ismerhetnek. A fiatalok a találkozó előtt online tehették fel kérdéseiket. Ezeket Hortobágyi Tibor sportriporter gyűjtötte össze és tolmácsolta a főpásztoroknak. A közönség érdeklődése pedig egy pillanatra sem lankadt az esemény során.
Hortobágyi Tibor villámkérdésekkel indította a beszélgetést. Minthogy a találkozó helyszíne az FTC kézilabdacsarnoka volt, így elsőként a sporttal kapcsolatban érdeklődött.

Ki milyen sportágnak hódol, melyik csapatnak szurkol?

Palánki Ferenc nem sokat gondolkodott, azonnal rávágta: „Én itthon vagyok. Hajrá, Fradi!” Veres András a következőket mondta: „Gyerekkorom óta a kézilabda a kedvenc sportágam, de most szomorú vagyok a férficsapat eredménye miatt.” Kocsis Fülöp válaszában elárulta, ő minden sportágat szeret, és mindenkit, aki sportol.

Mi a kedvenc évszakuk?

Ez volt a következő kérdés, amelyre Palánki Ferenc és Kocsis Fülöp is azt válaszolta: a tavasz, mégpedig a húsvét ünnepe miatt. Veres András elmondta, ő téli születésű, talán ennek is köszönhető, hogy közel áll hozzá ez az évszak, ellentétben a forró, izzasztó nyárral, ami számára sokszor kész kínszenvedés.

Milyen tortát szeretnek a leginkább?

Mint kiderült, Palánki Ferenc számára egyszerű a választás: ő sajnos csak diabetikus édességeket ehet. Püspöktársai azonban saját bevallásuk szerint bármilyen tortát szívesen fogyasztanak, „minden mennyiségben”.

Kinek mi a hobbija?

Palánki Ferenc elárulta, hogy olvasni szeret a leginkább. Veres András örülne, ha több ideje jutna pihenésre, alvásra, Kocsis Fülöp kedvtelései között pedig a vasárnap délutáni versolvasás és a focizás szerepel az első helyen.

Hogyan alakult ki a papi hivatásuk?

A komolyabb témákat érintő kérdések közül ez volt az első, amelyre – mint kiderült – egyáltalán nem volt könnyű röviden válaszolni.
Palánki Ferenc 25 évesen, a műszaki főiskola elvégzése után jelentkezett a szemináriumba. „Vezetékes távközléstechnikát tanultam, de már a főiskolán úgy éreztem, hogy át kellene térnem a vezeték nélküli távközlésre: kitartóan építettem a Jóistennel való kapcsolatomat, és azt éreztem, Isten nemcsak van, hanem itt van. Úgy gondoltam, ennek a boldogító jelenlétnek az örömét papként tudnám a legteljesebb módon megosztani az emberekkel.”
Veres András faluhelyen nőtt fel, vallását gyakorló családban. „Amióta az eszemet tudom, mindig ministráltam. Ministrálás közben támadt fel bennem a vágy, bárcsak egyszer a plébános atya helyén állhatnék az oltárnál, és misézhetnék!” Bencés diákként rácsodálkozott a szerzetesi életformára, és vonzotta az orvosi hivatás is, de végül a papság mellett döntött. „Az emberek lelkével, pontosabban az egész emberrel akartam foglalkozni” – mondta.
Kocsis Fülöp kalandos és hosszú úton jutott el a görögkatolikus szemináriumba. „Csak az izgalmas részét mesélem el” – nyugtatta meg a hallgatóságot. Elmondta, hogy római katolikus papnak készült, s már tervezte, hogy elkezdi Szegeden a szemináriumot. Azután beleszeretett egy lányba, és válaszút elé került: papság vagy házasság? Amikor felhívták a figyelmét arra, hogy a gö­rög­katolikus lelkipásztorok házasodhatnak, jelentkezett a nyíregyházi szemináriumba. „Így a kecske is jóllakott, és a káposzta is megmaradt” – utalt arra, micsoda örömet jelentett számára, amikor megoldást talált a megoldhatatlannak látszó dilemmára. Elkezdte tehát a szemináriumot, és a szerelem is megmaradt, mindketten nagyon komolyan vették a kapcsolatot. „Idővel azonban úgy éreztem, másra hív az Isten. Az ötödév végén aztán nagy vívódások után kimondtam a szakítást. Nehéz volt. Hosszú imádságban jutottam arra az elhatározásra, hogy cölebsz pap leszek.” Máig úgy érzi, a szívében szerzetes maradt.

Voltak-e szerelmesek?

Hangzott a főpásztorokhoz intézett következő kérdés. „Nagy örömmel mondhatom, hogy annak idején voltam szerelmes, nagyon is – kezdte a válaszadást Veres András, majd hozzátette: – De erősebb volt bennem a vágy, hogy pap legyek, és az Egyházat szolgáljam.”
Palánki Ferenc először óvodáskorában volt szerelmes, és felnövekedve sok szép tiszta kapcsolatot élt meg. „Amikor úgy éreztem, pappá kell szentelődnöm, elmondtam ezt a barátnőmnek. Mire azt válaszolta: ő mindig is érezte ezt. Szép dolog a szerelem. A Jóisten ezáltal is építi az embert” – fogalmazott a debrecen-nyíregyházi püspök.
Kocsis Fülöp az előző kérdésre adott válaszához hozzátette: „Én nagyon szerelmes voltam, és hálás vagyok, hogy átélhettem ezt az érzést. Szikrázott a levegő, amikor egymás szemébe néztünk. S ha ma az Isten szemébe nézek, ugyanaz a szikrázó erőtér alakul ki körülöttem. Isten szeretetét nem szabad véka alá rejteni. Azt mondják, nem érzelemmel szeretjük Istent – dehogynem!”

Mi a jó párkapcsolat receptje?

Így hangzott a következő kérdés, amely szinte minden fiatalt foglalkoztat. Kocsis Fülöp szerint a boldog házasság titka, ha az ember azért házasodik, hogy boldoggá tegye a másikat; hogy körülvegye a szeretetével. És meglátása szerint ez a testi szerelemre is érvényes.
Veres András szolgálatának kedves területe a család­pasz­toráció. Akkor kezdett foglalkozni ezzel a témával, amikor Nyugat-Európában már látszott a család és a házasság válsága. Rómában tanult ekkoriban, és a család témájában írta licenciátusi dolgozatát. Papként fontos volt számára a családpasztoráció, rendszeresen kísért há­zas­cso­por­to­kat, sok házasságba belelátott. Így tapasztalatai alapján sok igazság megfogalmazódott benne az évek során, melyek közül egyet a Panama-nap hallgatóságával is megosztott: „Ha Isten jelen van a párkapcsolatban, a házasság nem fog csődöt mondani.”
Palánki Ferenc szerint a jó házasság ugyanarra a szeretetre épül, ami a Szentháromság három személyét is összetartja. E szeretet legfőbb jellemzője, hogy feltétel nélküli: pusztán abból az örömből fakad, hogy a másik létezik, és arra törekszik, hogy a másikat boldoggá tegye.

Milyen viszonyban állnak egymással az életükben az ünnepek és a hétköznapok?

Kocsis Fülöp az ünnepek közül a karácsonyról beszélt. Elmesélte, hogy amióta Palánki Ferenccel egy városban élnek, szokásukká vált, hogy az egyik évben a görög­ka­tolikus kispapokkal mennek kántálni a római katolikusokhoz, a másik évben pedig a római katolikusok viszonozzák a látogatást. Az érsek met­ropolita úgy fogalmazott: számára leginkább a szertartások jelenítik meg a karácsonyt. „A templomban élem meg az ünnepet, egyrészt a szertartásokban, másrészt az egyedüllét csendjében. Szeretem a csendet.”
Veres András arról mesélt, hogy életének egy jelentős része utazással telik. Éppen ezért szigorú a napirendje. 5-kor kel; a reggel számára az ima, az elmélkedés és a szentmise ideje, csak ezután lát neki a többi teendőnek. Így bármilyen intenzív és hosszú is a napja, az ima és a munka mindig egyensúlyban marad.
Palánki Ferenc a túlterheltségéről beszélt: „Rengetegen kapaszkodnak belém, és akik hozzám fordulnak, mindannyian úgy érzik, az ügyük nagyon fontos. Ennek a sok feladatnak csak úgy tudok megfelelni, ha az imában én is belekapaszkodom Jézusba. Istenkapcsolatunk segít, hogy naprakészek legyünk, hogy ne essünk szét.”
Az ifjúsággal foglalkozó szinódusról szóló kérdésekre válaszul Palánki Ferenc elmondta: a fiatalokkal kapcsolatban a szemléletformálás a legfontosabb. A mai világban elsősorban azt kérdezik maguktól az emberek: „Ki vagyok én?” Holott a legfontosabb kérdések ezek: „Kiért vagyok? Ki a főszereplő az életemben?” Filmes hasonlattal élve így világíthatnánk meg ezt: Mi a jobb: ha jó a film – jó az életem –, én pedig mellékszereplő vagyok benne, vagy ha egy rossz filmben én játszom a főszerepet?
Kocsis Fülöp úgy fogalmazott: „Nagyobb hangsúlyt kell helyeznünk a hivatáspasztorációra, meg kell értetnünk a fiatalokkal, milyen fontos ez a kérdés. Mire szól a meghívásod? Mi a feladatod? Mit kell elérned az életben? Ezek a kérdések mindenki számára érvényesek, és elvezetnek oda, hogy az ember rákérdezzen az élete értelmére. Ha pedig eljutunk idáig, akkor már ott van Isten.”
A csíksomlyói pápalátogatáshoz kapcsolódóan Veres András saját élményét osztotta meg a fiatalokkal 2017-ből, amikor ő volt a csíksomlyói búcsúi szentmise szónoka. A következőket mondta: „450 ezer ember vett részt a misén. Egyszer csak megszólalt a mellettem ülő romániai nuncius: »Olyan sokan vannak itt, mint a pápai misén.« »Igen – feleltem –, de ezek az emberek itt mind magyarok!«” Gyertek Csíksomlyóra! – biztatta a fiatalokat a főpásztor.

Mit tegyen valaki, ha nagy döntés előtt áll, és nem hallja Isten hangját?

A beszélgetés végén elhangzó hitéleti kérdések közül az elsőre Veres András adott választ: „Mi evidenciákat várunk Istentől, de nem vezérelhetjük őt. Csupán bízhatunk abban, hogy meghallgat minket, hogy van türelme foglalkozni a kéréseinkkel. Ugyanakkor nekünk kell megteremtenünk a feltételeket ahhoz, hogy szólni tudjon hozzánk. Csendesedjünk el, gyakran csendesedjünk el, és érezni fogjuk, merre van az igazság” – mondta a püspök.

Gyónás nélkül is megbocsát Isten, ha az irgalmát kérjük?

Palánki Ferenc püspök így felelt erre a kérdésre: „Bocsánat arra van, amit az ember őszintén megbán. A bűnös ragaszkodásra nincs bocsánat. Megadatott számunkra az a lehetőség, hogy van, akinek elmondhatjuk a vétkeinket, aki előtt letehetjük a terheinket, akitől feloldozást kaphatunk. A pszichiáter nem kevés pénz ellenében vállalja, hogy meghallgat minket, és feloldozást sem adhat. Mi azért juthatunk hozzá ehhez ingyen, mert valakinek egyszer nagyon sokba került. Ne azt keressük, hogyan lehet kibújni a gyónás alól. Tudjuk, hogy a pap közvetíti a Jóisten irgalmas szeretetét, s ha ezzel találkozunk, az megtisztít minket.”

Hortobágyi Tibor végül arra kérte a főpásztorokat, hogy osszák meg a hallgatósággal egy-egy élményüket, amit valamelyik korábbi ifjúsági világtalálkozón éltek át.
Kocsis Fülöp elmondta, hogy számára a legnagyobb élményt a 2011-es madridi találkozó jelentette, a repülőtéren, az elcsendesedő tömegben elmondott ima. Veres András elérzékenyülve emlékezett vissza az 1984-ben Rómában megrendezett első ifjúsági világtalálkozóra, arra, ahogyan Szent II. János Pál pápa elindította e találkozók sorát. Palánki Ferenc pedig úgy fogalmazott: számára e találkozókon a legnagyobb örömet annak megtapasztalása jelenti, hogy Krisztus közöttünk van.
A főpásztorok a beszélgetésre rendelkezésre álló idő alatt nem tudtak választ adni valamennyi kérdésre, ezért arra kérték a szervezőket, találjanak módot arra, hogy feleleteiket eljuttathassák a fiatalokhoz.
Riesz Domonkos negyedéves papnövendék és Schotti Ágota moderátor kezdeményezésére a beszélgetés végén szelfi készült a három főpásztorról és a Panama-napon részt vevő fiatalokról. Ezt a képet küldték el üdvözletképpen a panamai ifjúsági világtalálkozóra, a magyar zarándokcsoport tagjainak.

Az év önkéntese

Az év önkéntese

Idén is több ezer szavazat érkezett a Jó­szol­gálat díj önkénteskategóriáinak jelöltjeire január 21. és 31. között. Az év önkéntese ezúttal Elekné Román Katalin lett, aki a kerecsendi római katolikus egyházközségben két évtizede segíti a cigányok beilleszkedését. A közösségi kategóriában a legtöbb szavazatot a Völgyzugolyház Alapítvány a Kacifántoso­kért kapta.
Az önkéntesen végzett szociális munka egyéni jelöltjei közül Elekné Román Katalin, a Magyar Katolikus Rádió szerkesztője – a kulturális szerkesztőség korábbi vezetője – vehette át az elismerést. A kerecsendi római katolikus egyházközség világi elnöke csaknem húsz éve működtet egyesületet közösségében. Célja, hogy a szegénysorban élő roma családok számára olyan
élményeket nyújtsanak, amelyek segítik összetartozásukat és társadalmi beilleszkedésüket. Elekné Román Katalin számos tábort, hétvégi programot, önkéntes tanodát, koncertet és vetítést szervezett már mélyszegénységben élő gyerekeknek. Fáradhatatlanul munkálkodik a társadalmi szakadékok áthidalásán, és életének természetes része a segítségnyújtás, a nevelés, a közösségépítés, legfőképpen pedig a remény felmutatása. Neve mára fogalommá vált a kétezres lakosságú Kerecsend településen.
A szavazásra felterjesztett közösségek közül idén a Budapest XVII. kerületében működő Völgyzugolyház Alapítvány a Kacifán­tosokért nyerte el a Jószolgálat díjat. A szervezetet halmozottan sérült gyermekek szülei hozták létre 2016-ban. Céljuk az volt, hogy életre hívjanak egy hiánypótló intézményt, amely a fogyatékossággal élő fiatalok fejlődését, kiteljesedését és társadalmi beilleszkedését segíti. Az intézmény annak idején egy gyerekszobával indult, 2018 decemberében pedig beköltözhetett a XVII. kerületi önkormányzattól kapott közösségi házba, amelyet az alapítvány tagjai felújítottak, és Völgyzugolyháznak neveztek el. A fejlesztőház sok áldozat árán, példaértékű kitartással és összefogással valósult meg úgy, hogy az önkéntes munkát végzők közül sokaknak a nap 24 órájában ápolásra szoruló gyermekük van.
A szekszárdi Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány által 2016-ban létrehozott Jószol­gálat díjat immár harmadik alkalommal adták át. A kitüntetés célja a szociális területen hivatásszerűen, illetve önkéntesen tevékenykedő segítők elismerése, akik áldozatos és példaértékű munkájukkal sokat tesznek hátrányos helyzetű embertársaikért. Az egyéni díjazott minden évben félmillió forint pénzjutalomban részesül, a nyertes önkéntesközösség jutalma pedig egymillió forint.
A díjátadásra idén február 10-én, a Magyar Tudományos Akadémián kerül sor, a díjat létrehozó Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány névadója, Zichy Mária Terézia grófnő születésének emléknapján.

Forrás és fotó: Jószolgálatdíj.hu

Ászja Bibi Kanadában kap menedéket

Ászja Bibi Kanadában kap menedéket

Fotó: CNS/Punjab Governor House

 

Ászja Bibit, aki Pakisztánban kilenc évet töltött a halálsoron, örömmel látják egy kanadai kisvárosban, ahol újra találkozhat két tizenéves lányával és annak a családnak a tagjaival, amely Lahorban támogatást és védelmet nyújtott a lányoknak, amíg az édesanyjuk a börtönben várta az újabb és újabb fellebbezésekről szóló döntéseket.
Egyelőre semmiképpen nem hozzák nyilvánosságra a lányok és a segítő baráti család tartózkodási helyét – mondta egy, az ügyben közreműködő kanadai püspök a The Catholic Register című kanadai katolikus lapnak. „Ez tényleg élet-halál kérdése. Fennáll a veszélye annak, hogy itt is felkutatja őket valamelyik iszlám fegyveres csoport.”
A pakisztáni legfelsőbb bíróság január 29-én elutasította a felmentő ítélet elleni fellebbezést, ezért a káromlásért halálra ítélt keresztény édesanya végre elhagyhatja az országot, ahol az iszlamista csoportok fenyegetése miatt nincs biztonságban az élete. 2018. október 31-én a bíróság fölmentette a vád alól Ászja Bibit. A szélsőségesek fellebbeztek a határozat ellen, de ezt a legfelsőbb bíróság most elutasította: Aszíf Szájíd Khosza bíró 2019. január 29-én reggel hozta meg a végső ítéletet. Ászja Bibit a börtönből való szabadulása után egy titkos, védett helyen rejtették el. Nem volt biztonságban, hiszen az iszlamista csoportok halállal fenyegették, ha elhagyná az országot. Ezekben a nehéz hónapokban mindvégig vele volt a férje, Asik Mászih.
A pakisztáni legfelsőbb bíróság döntésével szinte egy időben Justin Trudeau kanadai miniszterelnök bejelentette, országa menedékjogot ajánlott Bibinek és férjének, amit a házaspár el is fogadott. Tizennyolc, illetve tizenkilenc éves lányaik már karácsony előtt Kanadába érkeztek – mondta a család jó barátja, Nadím Bhátti a The Catholic Registernek.
Bhátti segített abban, hogy a lányok és az őket nevelő, támogató hattagú család Lahor­ból eljusson Kanadába. A baráti család is veszélybe került az októberi bírósági döntés kihirdetése után.
Az Egyház minden támogatást megad Ászja Bibinek és családjának. A kanadai püspök felhívta a figyelmet arra, hogy ha az asszony és családja új identitást szeretne, és nem kívánják fölfedni a nyilvánosság előtt új lakhelyüket, azt a sajtónak meg kell értenie. A főpásztor maga is a neve elhallgatását kérte, nehogy esetleg bérgyilkosok kezdjék keresni egyházmegyéje területén Ászja Bibit és családját.
A bíróság októberi ítélethozatala után a házaspár lányai és a baráti család háromszor váltott lakhelyet Pakisztánon belül, mert a radikális iszlamisták vezetője, Khádim Husszain Rizvi hívei házról házra jártak, hogy megtalálják és megöljék őket. A pakisztáni rendőrség és a biztonsági erők mintegy háromezer embert tartóztattak le, hogy meg tudják védeni Bibit. Az országban a hangulat olyannyira vészterhes volt, hogy decemberben azonnal menedéket kellett keresniük – tájékoztatta a The Catholic Registert Nadím Bhátti.

Forrás: The Tablet
Fordította: Verestói Nárcisz

Brenner János nevét viseli a Győri Hittudományi Főiskola

Brenner János nevét viseli a Győri Hittudományi Főiskola

Gyürki László négy évtizeddel ezelőtt, az 1970-es években járt először Szent Pál nyomában. Azóta számtalan csoportos és egyéni utazás alkalmával kereste fel az apostol életének helyszíneit.
Martos Levente Balázs a kötettel kapcsolatban arra bátorította a könyvbemutatón megjelenteket, hogy legyen meg bennük a zarándokokra jellemző bátorság az útra keléshez, és legyenek kíváncsiak, hogy megismerhessenek más kultúrákat. „Nemcsak Pál apostol élettörténetét látjuk kibontakozni ebben a könyvben, hanem olyan kitérőket is találunk, amelyek az ókori világ kulturális hagyományaiba engednek bepillantást” – fogalmazott. Hozzátette: a kötet jó lehetőséget kínál arra, hogy a keresztény kultúra értékeit, kincseit megismertessük a mai világgal.
„1973-ban jártam első alkalommal a Szentföldön, egy évre rá pedig Szent Pál nyomdokaiba eredtem, Nápolyból kiindulva” – idézte fel emlékeit a könyvbemutatón a szerző. Aztán újabb utak követték egymást, és Gyürki atyának sikerült megismernie Pál apostol életének további állomásait. Vonattal, busszal, hajóval utazott.
Gyürki László elmondta: Pál apostol volt az, aki kiemelte a zsidó környezetből az evangéliumot, hogy a birodalom pogány népeihez is eljuthasson Krisztus tanítása. Szent Pál mint­egy 15 ezer kilométert tett meg, általában nagyvárosokban végezte missziós munkáját – például Korinthoszban, ahol százezer ember élt az ókorban –, és remélte, hogy a megtért hívek továbbadják az örömhírt.
Gyürki atya utalt Szent Pálnak Athénban, az Areioszpagoszon elmondott beszédére (ApCsel 17,22–34). Emlékeztetett arra, hogy korábban az apostol beszédeinek hallgatói kereskedők, nők, iparosok és rabszolgák voltak, Athénban azonban Epikurosz követői vagy a sztoikusok is hallgatták, akik megütköztek a tanításán, hiszen úgy mutatta be „az ismeretlen istent”, mint a világ teremtőjét. Pál az egész emberi nem egységét hangoztatta, de a görögök ezt sem fogadták el. Az apostol Krisztus nevét nem ejtette ki, de beszélt kereszthaláláról és feltámadásáról. Miután a görögök kigúnyolták, elhatározta, hogy többé nem az embereknek akar tetszeni, hanem egyedül Istennek, és ezentúl csak Krisztusról beszél, semmi másról.

A könyvbemutatón Martos Levente Balázs bejelentette: február 1-jétől a hittudományi főiskola felveszi Brenner János nevét. Így a jövőben hivatalosan a Brenner János Hittudományi Főiskola nevet viseli majd az intézmény, amelyet eddig Győri Hittudományi Főiskola néven ismertünk. A szombathelyi központ új elnevezése pedig ez lesz: Brenner János Hittudományi Főiskola Szombathelyi Képzési Központ.

Forrás és fotó: Szombathelyi Egyházmegye

Új aula épült a Tomori Pál gimnáziumban Kiskunmajsán

Új aula épült a Tomori Pál gimnáziumban Kiskunmajsán

Az ünnepi eseményen megjelenteket Farkas Zoltán igazgató köszöntötte. A kiskunmajsai katolikus gimnázium diákjai színvonalas műsort adtak, melyben zongoradarabok, versek és énekek hangzottak el, és a néphagyományok ápolása is helyet kapott. Az aula építéséről szóló képes beszámoló megtekintése után Bábel Balázs megáldotta az új épületrészt.
Beszédében a főpásztor hangsúlyozta: az aula nem az üres szavak helye, hanem a tudásé, a szervezésé és az emberi kapcsolatok ápolásáé. A társadalmi élet színtere az ókorban a piactér volt, rossz idő esetén pedig az aula, amely a magasztos gondolatoké. Hiszen hagyományosan a püspöki hivatalokat is aulának nevezik – emlékeztetett a kalocsa-kecskeméti érsek.
Az új épületrész megáldása után leleplezték az aulában elhelyezett, Tomori Pált ábrázoló festményt, amelyet Kondákor Ferenc művésztanár, a kiskunmajsai iskola pedagógusa készített. A képen a hadba vonuló Tomori alakja látható.

Forrás és fotó: Fülöp Ernő/Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye

Az emberszolgálat ünnepe

Az emberszolgálat ünnepe

Fotó: Lambert Attila

 

A délben kezdődő misére buszokkal és személyautókkal érkeztek az emberek az ország minden tájáról. A tájékozatlan érdeklődő azt gondolhatta, talán országos búcsúba igyekeznek ennyien. Munkatársak, egykori és jelenlegi önkéntesek igyekeztek a templom felé, amely már a szentmise kezdete előtt zsúfolásig megtelt. Akik régóta ezen a környéken élnek, azok számára talán nem volt meglepő a sokadalom. Láthattak már ilyet, hiszen 1989-ben, alig fél évvel a megalakulása után a szervezet az országos és a nemzetközi figyelem középpontjába került a keletnémet menekültek befogadásával, akik százával, ezrével találtak élelemre és átmeneti lakhatásra a plébánia kertjében, illetve a templom falai között.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Egyesület harminc évvel ezelőtt, 1989. február 4-én jött létre, harmincegy alapító közreműködésével. A keresztény szellemiségű civil szervezet alapító elnöke, Kozma Imre atya a jubileumi szentmise elején arról beszélt, hogy egy eszme addig él, amíg kapcsolatban marad a titokkal, amely létrehozta. Hangsúlyozta: nem véletlenül tartják az ünnepi szentmisét Zugligetben. A máltai eszmeiség – akárcsak maga az Egyház – a II. világháború után évtizedeken át búvópatakként létezett hazánkban. Zugligetben azonban létrejött egy olyan keresztény közösség, amely minden vasárnap összegyűlt istendicséretre, és elkötelezte magát az emberek szolgálata mellett. Kozma Imre úgy fogalmazott: bátrak voltak a közösség tagjai, mertek kockáztatni, és áldozatos lelkiséggel vállalták küldetésüket, annak ellenére, hogy tudták, a hatalom megfigyeli a templomba érkezőket.
Szentbeszédében Imre atya azt is elmondta, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat a világ 104 országában tevékenykedő, több mint 900 éves múltra visszatekintő Szuverén Máltai Lovagrend magyarországi segélyszervezete. A keletnémet menekültek befogadásán túl a szervezet a romániai forradalom idején az Európából érkező segélyszállítmányokat juttatta célba, a délszláv háború éveiben pedig a harcok elől menekülő családok ezreinek nyújtott menedéket. Az alapító elnök kiemelte Csilla Freifrau von Boeselagernek, a nyugat-németországi magyar máltai szervezet elnökének szerepét, aki nem feledkezett meg magyar gyökereiről, s látva a 80-as években az ország helyzetét, az akkori NSZK gazdasági erejét kihasználva Kozma Imréékkel együtt segélyakcióba kezdett. Imre atya meghatódva mesélt Csilla asszonyról, aki súlyos, gyógyíthatatlan betegsége ellenére haláláig segítette a magyar szeretetszolgálat munkáját. S beszélt arról a sok névtelen hősről is, aki a három évtized során szabadidejét feláldozva segített és segít ma is a rászorulóknak. Az ő munkájuk is hozzájárul ahhoz, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat 234 intézménye naponta
13 ezer rászoruló, fogyatékossággal élő, idős vagy beteg embernek nyújthat ellátást. A szervezet iskoláiban és óvodáiban nehéz sorsú családok gyermekei kapnak esélyt a felzárkózásra, a százharminc önkéntes­cso-portban pedig háromezer segítő támogatja a szükséget szenvedő családokat.
Kozma Imre irgalmasrendi szerzetes, az MMSZ alapító elnöke szentbeszéde végén arra kérte munkatársait és minden önkéntest, hogy továbbra is legyenek Isten munkatársai, mutassák meg munkájukkal a szolgáló szeretetet, amely már eddig is sok dicsőséget szerzett az országnak.
A záróáldás előtt Kozma Imre atya külön is említést tett két munkatársáról, Hanzséros Teréziáról és Tamásy Lászlónéról, akik kezdetektől fogva rengeteg áldozatot vállaltak a szervezetért. Mint mondta, annak idején talán ők tették a legtöbbet, sokszoros terheket viselve az emberek szolgálatának hatalmas munkájában.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat megalakulásáról egykor az Új Ember is beszámolt. Többek között a következőket írtuk akkor: „1987 októberében indult el az első teherautónyi segélyszállítmány Magyarországra. Azóta több mint 35 kamionnyi kórházi és egészségügyi felszerelés, orvosi műszer, ruhanemű, használati tárgy jutott összesen mintegy 6-7 millió nyugatnémet márka értékben a hazai egészségügyi és szociális intézményeknek és a rászoruló magánszemélyeknek. Sok ember áldozatos munkája nyomán kaphattuk meg ezt a pénzben sokszor igazán ki sem fejezhető, hatalmas segítséget. Egyvalakit mégis ki kell emelnünk: Csilla Freifrau von Boese­lagert, aki magyar származású. Jelenleg az NSZK-beli Arns­bergben él. Értékes adományokat sikerült összegyűjtenie országunknak. Most sem jött üres kézzel. A nyugatnémet Malteser Hilfsdienst, ahol önkéntesként dolgozott, egy Volkswagen típusú mentőautót küldött ajándékba a most megalakult magyar testvérszervezetnek.”

Tartományi tanácsost választottak

Tartományi tanácsost választottak

A tizennégy fős testület a leköszönő Bencze M. Regina nővér helyére Csermely M. Irén nővért választotta meg tartományi tanácsosnak; szolgálata két és fél évre szól. A tanácsosok segítik munkájában a tartományfőnöknőt és együtt alkotják a tartományi tanácsot – fogalmaz a Boldogasszony Iskolanővérek szabályzata. A választási folyamatot Roxanne Schares nővér, általános főnöknő és Ines Camiran nővér, általános tanácsos kísérték.

Forrás és fotó: Boldogasszony Iskolanővérek Magyar Tartománya