Embertárs

Negyven katolikus misszionáriust öltek meg 2018-ban

Negyven katolikus misszionáriust öltek meg 2018-ban

Fotó: Vatican News

 

Tavaly csaknem kétszer annyian vesztették életüket, mint 2017-ben, amikor 23 misszionárius halt meg erőszakos körülmények között. A misszionárius szót a Fides hírügynökség valamennyi megkereszteltre érti, mindazokra, akik a keresztség jegyében Isten népének tagjaivá és ezáltal misszionárius tanítványokká váltak. Minden megkeresztelt – bármi legyen is funkciója az Egyházban és felkészültsége a hitben – az evangelizáció tevékeny szereplője. A Fides hírügynökség éves jelentése ezért egy ideje már nem csupán a szűk értelemben vett ad gentes misszionáriusokra vonatkozik, hanem az Egyház missziós szolgálatában elkötelezett minden megkereszteltre, aki erőszak áldozata lett, és nem feltétlenül a hit elleni gyűlöletből eredően. A jelentésben nem használják a vértanú kifejezést, nem kívánnak ítéletet alkotni a vértanúságról, amelyről a jövőben egyes esetekben az Egyház hoz majd döntést.
Afrikában – Nigériában, a Közép-afrikai Köztársaságban, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Elefántcsontparton, Kamerunban, Dél-Szudánban, Kenyában és Malawiban – 19 papot, egy szeminaristát és egy világi misszionáriust öltek meg. Az amerikai kontinensen – Mexikóban, Kolumbiában, Nicaraguában, Venezuelában, Ecua­dorban, El Salvadorban és Peruban – 12 pap és három világi hívő halt erőszakos halált. Ázsiában – a Fülöp-szigeteken és Indiában – három papot gyilkoltak meg. Európában – Németországban – egy pap vesztette életét erőszakos körülmények között. Alain-Florent Gandou­lou kongói papot, a berlini francia nyelvű katolikus közösség káplánját egy vitát követően ölték meg az irodájában, február 22-én.
Számos alkalommal emberrablás vagy betörési kísérlet során gyilkolják meg az áldozatokat. Ezeket a bűncselekményeket általában szegény társadalmi közegben követik el, ahol az erőszak szabályozza az életet, a hatóságok nincsenek jelen vagy a korrupció és a kompromisszumok miatt nagyon gyengék, illetve ott, ahol a vallást eszközként használják fel politikai, hatalmi célok érdekében. A papok, a szerzetesek és a világi hívek osztoznak az emberek mindennapjaiban, a remény és a béke jeleként elviszik nekik az evangélium örömhírét a szeretetről. Igyekeznek enyhíteni a leggyengébbek szenvedéseit, és felemelni szavukat megtiport jogaik védelmében, elítélve a rosszat és az igazságtalanságot. Ezek a misszionáriusok a személyes biztonságukat veszélyeztető helyzetekben is a szolgálati helyükön maradnak, sokszor a polgári hatóságok vagy elöljáróik figyelmeztetései ellenére is, s bár tudatában vannak az ezzel járó kockázatoknak, kitartanak felvállalt elkötelezettségük mellett.
Egyes misszionáriusokat elraboltak, és máig nincs hír felőlük. Közéjük tartozik Paolo Dall’Oglio olasz jezsuita, akit 2013-ban hurcoltak el a szíriai Rakkában. Elrablását egyetlen csoport sem vállalta magára. Egy ideje nem érkezik hír Gabriel Oyaka szerzetesről sem, akit 2015-ben raboltak el a nigériai Kogi államban. Nincsenek biztos hírek a kolumbiai Gloria Cecilia Narváez Argoty nővérről, akit 2017-ben rabolt el az al-Kaida terrorszervezet Maliban. Továbbra is fog­vatartói kezében van Pierluigi Maccalli, az Afrikai Missziós Társaság (Societas Missionum ad Afros) tagja, akit szeptemberben raboltak el Nigerben.
A Fides missziós hírügynökség adatai szerint 1980 és 1989 között 115 misszionárius vesztette életét erőszakos körülmények között. Ez a szám valószínűleg nem teljes, mert az adott időszakban csak azokat az eseteket vették számba, amelyekkel kapcsolatban biztos információval rendelkeztek. 1990 és 2000 között 604 misszionáriust öltek meg, jóval többet, mint az előző évtizedben. Az adat értékelésénél azonban figyelembe kell venni a következő tényezőket: az 1994-ben végrehajtott ruandai népirtás leg­alább 248 egyházi áldozatot követelt; a tömegtájékoztatásban ekkoriban felgyorsult az információk terjesztése, így a legfélreesőbb helyekről is több hír érkezett; továbbá ebben az időszakban már nem csak a szűk értelemben vett ad gentes misszionáriusokat vették figyelembe, hanem minden olyan egyházi munkatársat, akik erőszakos módon haltak meg, életüket áldozták, illetve tudatában voltak a kockázatnak, amellyel szembe kellett nézniük, de nem akarták magukra hagyni a rájuk bízott embereket. 2001 és 2017 között összesen 416 pasztorális munkatársat gyilkoltak meg világszerte.

Ti vagytok Jézus jelenléte!

Ti vagytok Jézus jelenléte!

Fotó: Vatican News

 

Ferenc pápa megbízásából Pietro Parolin bíboros, vatikáni államtitkár december 24. és 29. között hivatalos látogatást tett Irakban, melynek során találkozott az ország állami vezetőivel és a különböző rítusú keresztény közösségekkel.
Bagdadba érkezve a Béke Palotában találkozott az Iraki Köztársaság október elején hivatalba lépett elnökével, a kurd származású Barham Szalihhal. December 27-én az ország északkeleti részébe, Iraki Kur­disz­tánba utazott a vatikáni államtitkár. Itt először Maszúd Barzani, a kurdisztáni demokratikus párt elnöke fogadta, majd meglátogatta Erbíl káld katolikus érsekségét, a Szent Péter és Pál-templomot, a Ferenc pápa nevét viselő idősek otthonát és az erbíli katolikus egyetemet. December 28-án az Iszlám Állam által szétdúlt Ninivei-fennsíkra látogatott el, ahol Karakosban, a szír katolikus székesegyházban szentmisét mutatott be aprószentek, a Jézusért megölt ártatlan vértanú kisdedek tiszteletére. Vele együtt misézett III. József Ignác antiochiai szír katolikus pátriárka és Yohanna Petros Mouché moszuli szír katolikus érsek.
„A Szentatya arra kért, hogy hozzam el nektek üdvözletét és apostoli áldását, továbbá biztosítsalak benneteket arról, hogy mindig a szívében hordoz benneteket, és mindennap megemlékezik rólatok az imádságában” – mondta homíliájában a vatikáni államtitkár. Hozzátette, nagy öröm számára, hogy az Eucharisztiát azon az oltáron ünnepelheti, amely az iraki keresztények szenvedésének jelképe lett. Ez a szenvedés Krisztus áldozatával egyesült, és most a béke és az üdvösség forrása a világ számára.
Olyan városban vagyunk, ahol a keresztény közösség ősidőktől fogva mindig mélységesen megélte a hitét, ezernyi baj és szenvedés közepette. Az üldöztetés, az igazságtalanság, az árulás, a pusztítás benneteket sem kímélt, még a legszentebbet, ezt a székesegyházat sem – folytatta Parolin bíboros. Felidézte, hogy az Egyház és az egész világ döbbenettel tekintett azokra az eseményekre, amelyek 2014 nyarán kezdődtek, amikor az itt lakók egyik napról a másikra arra kényszerültek, hogy mindent maguk mögött hagyva elhagyják otthonaikat. „Ti azonban nagy példamutatást tanúsítva nem tagadtátok meg a hiteteket. A názáreti Szent Családhoz hasonlóan útra keltetek, hogy oltalmazzátok gyermekeitek életét, egy jobb jövő reményében.”
Isten üdvözítő tervében az áldozatok nem maradnak gyümölcs nélkül, ahogyan nem maradt gyümölcstelen azoknak a mártíroknak a tanúságtétele sem, akik a kereszténység kezdetétől fogva saját vérükkel áztatták ezt a földet – fogalmazott Pietro Parolin a vértanú elődök bátorító példájára utalva, amelynek emlékét a liturgia ápolja. A bíboros külön megemlítette a helyi Szent Behnám és Szent Szára nagyszerű tanúságtételét. – Ezekre a szenvedésekre a keresztény ember mindig a hite révén igyekszik választ adni. Ma, miként tegnap, újból feltűnnek az életet elutasító sötét erők, de mindennél jobban ragyog a szeretet fénye, amely legyőzi a gyűlöletet, és egy új világ beköszöntét jelzi.
A keresztény ember válasza az istengyermekségre mindig a megbocsátás. Mégis fel kell tennünk a kérdést: miért kell megbocsátanunk, miért kell eltörölnünk mások adósságait? A válasz nagyon egyszerű: mert Isten is így tesz! A bűnbocsánat közelebb viszi az embert Istenhez. A megbocsátásban a jóval győzzük le a rosszat, szeretetté alakítjuk a gyűlöletet, s ezáltal tisztább lesz a világ. Ti a megbocsátás tapasztalt emberei vagytok! – szólt elismerőleg a bíboros államtitkár. – Megindító tudni, hogy sokan megbocsátottak azoknak, akik rosszat tettek velük.
A hitben való növekedés mindenekelőtt magában foglalja Isten bocsánatát. Valahányszor megbocsátunk, a szívünk újjászületik. Miután nekünk is megbocsátották vétkeinket, mi is képesek vagyunk a megbocsátásra és a szeretetre, jóllehet Ferenc pápa gyakran hangsúlyozza, hogy megbocsátani nem könnyű. Mindenekelőtt az imádsággal kell kezdeni, ahogyan István diakónus tette. Először szívünk neheztelésével kell szembesülnünk, és Istenre kell bíznunk azt, aki rosszat tett Isten irgalmassága ellen: „Uram, érte könyörgök hozzád, hozzád könyörgök érte!” Ismételjük ezt gyakran! S közben megfigyelhetjük, hogy ez a belső harc megtisztítja a szívet a rossztól, az imádság és a szeretet megszabadít bennünket a bosszú benső láncaitól. Az elszenvedett fájdalom és erőszak soha ne váljon bosszúvá és a gyűlölet nehéz igájává! – kérte Parolin bíboros.
A megbocsátás ugyanis a kiengesztelődés alapja. Isten megadja nekünk az erőt ehhez! – idézte az államtitkár ismét Ferenc pápa szavait. – A megbocsátás és az irgalom társadalmi hatása rendkívül erős. Éppen ezért hivatásotok arra szól, hogy hozzájárulásotok ne csak az Egyház javát szolgálja, hanem az egész társadalomét. A megbocsátást otthon kell elkezdeni, a saját közösségben, s az, mint a keresztény lét tapintható jele, élő tanúságtétellé válik a megosztottságtól és erőszaktól szenvedő mai világ számára.
Parolin bíboros ezt követően ismét a Szent Családra utalt, amely a próbatételek után visszatért Názáretbe. „Örvendetes, hogy Karakos városa és az egész Ninivei-fennsík az újjáépítés útjára lépett; ez nagy reménység az egyetemes Egyház és az egész ország számára. Persze nemcsak fizikai értelemben vett újjáépítésről van szó, hanem a bizalom újjáteremtéséről, a társadalom szövetének újraszövéséről is, és éppen ebben áll a ti nagyszerű missziótok.”
Pietro Parolin végezetül ismételten leszögezte, mennyire fontos a keresztények jelenléte a Közel-Keleten. „Ti vagytok Jézus jelenléte. Küldetésetek semmi mással nem helyettesíthető, éppen ezért arra kérlek benneteket, hogy továbbra is éljétek a hiteteket és küldetéseteket nagylelkűen, bizalommal és reménységgel. A Szent Család erősítsen meg benneteket a hitben, tartsa fenn reményeteket, és növelje bennetek a szeretetet!” – fohászkodott Parolin bíboros az iraki Karakosban bemutatott szentmisén.

 

Kiút az öncsalás és az illuzórikus vágykielégítés útvesztőiből

Kiút az öncsalás és az illuzórikus vágykielégítés útvesztőiből

„Tegnap este elköltöttem egy remek magyar vacsorát, bár azt hiszem, az étteremben jól becsaptak a számlával” – kereken ötven éve, 1968 decemberében ezeket a szavakat jegyezte fel naplójában egy amerikai trappista szerzetes. Nemcsak a szerző személye különleges, de a helyszín is: Bangkok, Thaiföld fővárosa. Ráadásul A hegy másik oldala címmel kiadott naplónak ez az utolsó előtti bejegyzése, az ötvenhárom éves trappista ugyanis két nappal később egészen váratlanul meghalt (nyugalom, nem a magyar vacsora következtében).
Hogyan került Thomas Merton (hiszen róla van szó) Bangkokba, és miért hunyt el megdöbbentő váratlansággal? Merton ekkor már az egész katolikus világ egyik legismertebb írója volt, a lelkiség és az imádság nagy tanítója, akinek műveit ma már elképzelhetetlenül hatalmas példányszámban vásárolták meg, s néhány éve új belső kalandra vállalkozott, amikor kapcsolatot keresett a távol-keleti vallások, főként a buddhizmus szemlélődő hagyományaival. Bár stabilitási fogadalmat tett, vagyis megígérte, hogy egész életét egyetlen monostorban fogja eltölteni, eljuthatott Bangkokba, hogy részt vegyen egy olyan konferencián, amelyen különböző kontemplatív vallási hagyományok szerzetesi képviselői próbálták átgondolni, milyen jelentősége és esélyei lehetnek a XX. században a szemlélődő életstílusnak. Merton hosszú előadást tartott a marxizmus és a monasztikus élet lehetséges kapcsolódási pontjairól (jól látszik, hogy a 60-as években vagyunk), majd így szólt: „Én most eltűnök a színről, és addig mindenki ihat valamit.” Nem sokkal később holtan találták a szobájában: minden jel arra mutatott, hogy zuhanyzás után megcsúszva egy ventilátorba kapaszkodott, és áramütés végzett vele.
Aki ily módon valóban eltűnt a színről, előtte talán mindenki másnál nagyobb súllyal volt jelen a katolikus kultúra porondján. Az 1948-ban Hétlépcsős hegy címmel kiadott (magyarul Lukács László tökéletesen szép fordításában olvasható) megtéréstörténete egy csapásra ismert, sőt népszerű íróvá tette, s nemcsak hogy egy sor fiatal férfi kezdett kopogtatni a Getszemáni-monostor kapuján, hóna alatt a kötettel, hogy elmerüljön abban a világban, amelyet Merton oly szenvedélyesen szembeállított a XX. század hajszolt, üres és hamis színekben pompázó polgári életével, de szerzetesek és laikusok figyelme is világszerte ismét arra irányult, amiről századok óta sokan, túlságosan is sokan megfeledkeztek: a keresztény szemlélődésre és a kontemplatív életformára. Thomas Merton egész életműve ennek megvilágítását célozta, és aki veszi a fáradságot az egymást hosszú sorban követő kötetek áttanulmányozására, annak számára kiderül, hogy ehhez képest minden unalmas, száraz és színtelen az emberi életben.
Merton nagy és mindent meghatározó felismerése, hogy az ember, akár tetszik, akár nem, különböző illúziók foglya: nem ismeri önmagát, nincs tisztában a saját szándékaival, nem tudja, milyen késztetések és törekvések irányítják a magatartását, csak homályos és zavaros gondolatai vannak Istenről, bár hajlamos arra, hogy szegényes vallási ismereteit és szegényes istenszeretetét pöffeszkedve hamis biztonságot adó fészekké tegye. A nagy trappista imádkozó arra biztat mindenkit, hogy merje végre kiszolgáltatni magát Istennek, s ezen az úton fokozatosan fedezze fel önmagát, önmaga igazi, valódi lényegét, amivel párhuzamosan fokozatosan felfedezheti Istent, az igazi és valódi Istent is. Az egyéni és közösségi öncsalás, önérvényesítés, uralomvágy és illuzórikus vágykielégítés útvesztői egy életre leköthetik azokat, akik készek elhinni, hogy azonosak azzal az árnyékkal, amelynek önmaguk és mások szemében tűnnek. Van kiút az árnyékok és illúziók világából, és be lehet lépni a valóságba, kötik a lelkünkre határozottan a mertoni írások, amelyek a belső függetlenség és a szabadság nagy világát kínálják fel az egyéni és a közösségi szemfényvesztés szűkös folyosói helyett.
Miközben egymást követték az életmű felejthetetlen alkotásai, Lajos testvér életében is állomások követték egymást. A monostorban ugyanis a legtöbben csak Lajos testvérként ismerték a művészi hajlamú, nyugtalan intellektusú és időnként metszően kritikus szerzetest, akinek írásait olykor étkezések közben is felolvasták, csak éppen rendtársai közül a legtöbben nem is sejtették, hogy a népszerű Thomas Merton ott ül velük egy étkezőteremben. Először is sok változást hozott magával, hogy az évek folyamán Lajos testvér a katolikus világ legtekintélyesebb szellemeivel váltott leveleket az Egyház és a kor égető kérdéseiről, s így teljesen kiszélesedett előtte a látótér. Majd a növendékek nevelője, a novíciusok magisztere lett, és máig legendásnak számító előadássorozatok keretében vezette be őket a lelkiség rejtelmeibe. A hangfelvételek Magyarországon is elterjedtek, Merton jellegzetesen gyors beszédével és a hallgatóság rendszeresen felcsattanó hahotáival. Legkésőbb a 60-as évek elejétől aztán a remeteség eszméje kerítette hatalmába a fiatal trappistát, aki mindent megtett azért, hogy magányosan élhessen. Élete utolsó éveit így is töltötte: hajnali 2 órakor kelt a monostor területén fekvő remeteségében, majd három-négy órát csendes imával és zsolozsmával töltött, reggel 7 körül szentmisét mondott a közös templomban, s a nap hátralévő részében könyvein dolgozott, vendégeket fogadott, fizikai munkát végzett és leveleket írt.
Thomas Mertonnak sem az élete, sem a munkássága nem volt egyenes vonalú. Gyötrelmek, tévedések, bizonytalanságok, kétségbeesett tájékozódási próbálkozások kísérték mindvégig, de pontosan ezért érezheti a mai napig mindenki, hogy igazi társa és barátja a fiatal trappista: nem ígéri, hogy minden könnyebb lesz a szemlélődő élet nagyszerű vonzásának engedő ember sorsában, és nem akarja elhitetni, hogy a kereszténység csak azoké, akik folyamatosan kényszeredetten mosolyognak, mert azt hallották, hogy a keresztény embernek örülnie kell. Azt is meggyőzően tanúsítja, hogy aki mélyre hatol belső világában, a külvilág és a történelem eseményeire is érzékennyé válik, s minél mélyebb a belső élete, annál kevésbé szigetelődik el a kor folyamataitól, amelyeket nem akar pusztán tehetetlen és rémült megfigyelőként nyomon követni.
A belső nyomorúságaival, hiúságaival, hamisságaival, tévedéseivel és öntetszelgéseivel szünet nélkül viaskodó Merton a XXI. századi embernek is megbízható kísérője. És művei olvasása közben ki ne hinné el neki, hogy vannak olyanok, „akik lemondtak az egész világról, s ezért birtokul kapták az egészet”, „akik utánunk nyúlnak, hogy átöleljék nyomorúságunkat, és elmerítsék ártatlanságuk hatalmas tengerében, amely fényben fürdeti meg az egész világot”? Ki ne hinné el, hogy magában Mertonban is minden nyomorúságot valamilyen csodálatos ártatlanság tengere fogadott magába, s csak azért segíthet feldolgozni a mi nyomorúságunkat, mert az ártatlanság mozdulatával nyúl felénk a monasztikus szellemiség évszázadaival a háta mögött?

Borszentelés Miskolcon

Borszentelés Miskolcon

A lillafüredi István Nádor Borlovagrend évekkel ezelőtt indította el ezt a tradíciót: a János névnaphoz kötődően minden esztendőben hálát adnak Istennek az elmúlt év szőlőterméséért és az abból készült italért, amely az emberi munka gyümölcse.
A borszentelésre a hivatásos borászokon kívül ezúttal is bárki elhozhatta a szentelésre szánt borait. Az idei eseményen többek között ott voltak a lillafüredi István Nádor Borlovagrend, az Európai Borlovagrend, a bogácsi Szent Márton Borlovagrend, valamint a Miskolczi Pincék Asztaltársasága tagjai.
A borszenteléssel egybekötött vasárnapi szentmisét Szalkai Zoltán József, a minorita templom plébánosa mutatta be, aki a liturgia végén megáldotta az oltár elé helyezett borokat. Ezt követően Czupper András, az István Nádor Borlovagrend elnök nagymestere néhány gondolattal megemlékezett a templom egykori plébánosáról, Kartal Ernőről, aki jelentős szerepet vállalt a lillafüredi borlovagrend létrehozásában.
A szentmise zárásaként Kolozsi Balázs és Vihula Mihajlo az alkalomhoz illő szép dallamokkal köszöntötték a jelenlévőket, majd a kijáratnál a borlovagok a megáldott borokból megkínálták az ünnepi esemény résztvevőit.

Szöveg és kép: Fojtán László/Egri Főegyházmegye

Könyv jelent meg a márianosztrai pálos kolostorról

Könyv jelent meg a márianosztrai pálos kolostorról

Fotó: Merényi Zita

 

A kötetet Vadász Judit Mária Magdolna nővér, fogadalmas remete állította össze. A kiadó részéről Török Csaba, az Ecclesia Szövetkezet elnöke köszöntötte a résztvevőket. Mint elmondta, a könyv tulajdonképpen hazaérkezett, hiszen a bemutató helyszíne egykor a pálos rend nemzetközi központja volt.
„Sok szálon kötődöm a pálos rendhez, magam is pálos konfráter vagyok” – kezdte beszédét Beer Miklós váci megyéspüspök, majd elmondta, az egykori pálos, a mai belvárosi Kisboldog­asszony-templom­ban (Egyetemi templom) szentelték alszerpappá 1965-ben. Első önálló lelkipásztori szolgálatát a márianosztrai kegytemplomban töltötte. Itt ismerte meg az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend szellemiségét, lelkületét. A zarándokokat fogadva sokszor eszébe jutott, milyen jó volna egy olyan kötet, amelynek alapján részletesen is mesélhetne a kolostor történetéről. Most végre megszületett egy olyan mű, amely rendkívüli alapossággal mutatja be a pálos rend múltjának egy fontos szeletét.
Beer Miklós püspök kiemelte, hogy Borsos János József emeritus tartományfőnök – akinek 80. születésnapjára született meg a könyv – követte őt a márianosztrai plébánia élén. A váci főpásztor külön megköszönte, hogy Mária Magdolna nővér a pálosok története mellett kitért Migazzi Kristóf (1714–1803) bíboros, váci püspök életének azon eseményeire is, amelyek a márianosztrai kolostorhoz köthetők.
A kötetet Völgyesi Levente diakónus, egyetemi docens, a könyv szakmai lektora ismertette. A szerző hét éven át dolgozott művén. A könyv tudományos alapossággal készült, ezt jelzi az is, hogy mintegy háromezer lábjegyzet található benne. „Ez a kötet olyan, mintha egy oknyomozó riporter munkája lenne.” Mária Magdolna nővér egészen apró kis mozaikdarabokat illesztett egymás mellé úgy, hogy azok végül egy teljes képpé alakultak. A mű három nagy részre tagolódik. A középkori időszakot bemutató fejezetekben megelevenedik előttünk a kolostor, láthatjuk, hogy ebben az időben milyen életet éltek itt a szerzetesek. A mű gerincét a barokk kor adja – Márianosztra a török kiűzését követően újraéledt –, ezekben a fejezetekben a kolostort műszaki, bölcsészettudományi és művészettörténeti oldalról is bemutatják. Igen érdekes a Szent Borbála-kápolna történetének rekonstruálása, de ugyanígy izgalmas kérdéseket vet fel a kegykép keletkezésének története is.
A kolostor egykori könyvtára már nem létezik, de a szerző a leltárok alapján beazonosította annak köteteit, méghozzá úgy, hogy ezek a dokumentumok tartalmazzák a könyvek adatait. A szerző a márianosztrai képzést is rendkívül részletesen és érdekesen mutatja be. A könyvben nem a nagy történelmi eseményekkel, politikusokkal vagy hadvezérekkel, hanem a hétköznapi szerzetesi élet mindennapjaival találkozhatunk – az ételadagok beosztásán és az imarenden keresztül a ruházaton és a studensek vakációrendjén át a betegellátásig mindenről olvashatunk.
A modern kor ismertetésénél láthatjuk, hogy abban az időben, amikor a pálos rend nem működhetett, a világi papok is fenntartották a pálos lelkiség folyamatosságát. A XX–XXI. század történeténél érdekes, hogy sok esetben kevésbé dokumentált, mint a megelőző korszakok. A kötet végén a szakirodalom ismertetése és a függelékek adatai mellett színes fotók hozzák közelebb az olvasóhoz a kolostor történetét. Völgyesi Levente leginkább azoknak ajánlotta ezt a könyvet, akik „szeretik az Egyházat és a történelmet”.
A bemutató végén Vadász Judit Mária Magdolna nővér és Borsos János József emeritus tartományfőnök tiszteletpéldányt adott át azoknak, akik segítették a mű létrejöttét. Az eseményen közreműködött Nagy Réka csellóművész.

 

Pio atya a karjában tartotta a Kisjézust karácsonykor

Pio atya a karjában tartotta a Kisjézust karácsonykor

Fotó: Capuchins.org

 

Joseph Mary Elder kapucinus szerzetes azt írta, hogy pietrelcinai otthonában Pio atya maga készítette a jászolt; gyakran már októberben dolgozni kezdett rajta. Miközben a család birkáit legeltette barátaival, agyagot is keresett, amiből elkészíthette a pásztorok, az állatok és a háromkirályok alakját. Különös gonddal formálta meg a Kisjézust, újra és újra nekilátott, míg azt nem érezte, hogy tökéletes lett.
A gyermek Jézus iránti tisztelet egész életében elkísérte. Egy lelki gyermekéhez írott levelében így fogalmazott: „Amikor a szent kilenced elkezdődik a Kisjézus tiszteletére, úgy érzem, mintha a lelkem újjászületne. Úgy érzem, mintha túl kicsi volna a szívem ahhoz, hogy befogadja mindezt a mennyei áldást.”
Az éjféli mise mindig örömteli ünnepet jelentett Pio atya számára, soha ki nem hagyta volna. Lelkét az égbe, Istenhez emelte a hatalmas öröm.
Többen is tanúskodtak arról, hogy látták a kisded Jézust Pio atya karjaiban.
Renzo Allegri így írja le ezt az esetet: „Rózsafüzért imádkoztunk a misére várva. Pio atya is velünk imádkozott. Egyszer csak valami dicsfényt láttam, és a Kisjézus jelent meg Pio atya karjaiban. Pio atya egészen átszellemült, tekintete a karjaiban fekvő Gyermeken nyugodott, arcát beragyogta a meglepett mosoly. Amikor a látomás eltűnt, abból, ahogyan néztem rá, nyilvánvaló volt számára, hogy mindent láttam. Odahajolt, és arra kért, ne beszéljek erről senkinek.”
Egy hasonló történetet mesélt el Raffaele da Sant’Elia atya is, aki évekig Pio atya szomszédja volt.
„1924 karácsonyán, amikor elindultam a templomba az éjféli misére, a hatalmas és sötét folyosót csak egy kis olajmécses világította meg. A sok árny között ki tudtam venni Pio atya alakját, aki szintén a templomba igyekezett. A szobájából jött, és lassan ballagott a folyosón. Észrevettem, hogy egy fénysugár vonja körbe őt. Amikor jobban megnéztem, láttam, hogy a gyermek Jézust tartja a karjaiban. A földhöz szegezve megálltam a szobám ajtajában, és térdre hullottam. Pio atya továbbment, a ragyogástól övezve. Észre sem vette, hogy ott vagyok.”
Ezek a természetfölötti jelenségek is azt mutatják, milyen mélységes volt Pio atya szeretete Isten iránt; milyen egyszerűség és alázat élt benne, és milyen nyitott szívvel fogadott minden mennyei áldást, amit Isten tervezett számára.
Mi is nyissuk meg szívünket a gyermek Jézus előtt karácsonykor, és engedjük, hogy Isten szeretete eltöltsön bennünket örömmel!

Forrás: Aleteia.org
Fordította: Verestói Nárcisz

A szépség napszámosa

A szépség napszámosa

Fotó: Lambert Attila

 

A múzeum válogatott Prokop-anyagából létrehozott állandó kiállítást bejáró tárlatvezetés előtt Vörös Márta az Astriceum előcsarnokában tartott vetített képes előadást a pap festő nagyszabású templomi munkáiról. De egészen a kezdetekig visszatekintett, ugyanis a sokféle -izmust, stílust és festészeti technikát felvonultató életmű áttekintésének kiindulópontja az a két – Máriát, illetve Krisztust ábrázoló – grafika volt, amelyet Prokop Péter 1942. március 25-ére („Újmisém emlékére”) készített. A művész Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegyében található grandiózusabb alkotásainak szemlézése Nagykékes megmentésre váró, felújításra szoruló Szent Gellért-kápolnájának szenteket ábrázoló sorozatával kezdődött. A sükösdi Mindenszentek-templomban a lecserélt főoltárkép helyére került a barokk közegben feszülő, teljes falat kitöltő, hatalmas freskó, amelynek erőteljes kifejezőeszközei, különös (például a pokolba tartók csoportját ábrázoló) részletei ma is meglepik a nézőt. Prokop-munkák találhatók Dunatetétlen Krisztus Király-templomában és a keceli, újfalusi iskola kápolnájában is. Bácsbokod barokk kori, a XX. század 10-es éveiben alaposan kibővített templomában egy szuggesztív Utolsó vacsora őrzi a művész emlékét. Bácsszőlősön Szent Orbánt örökítette meg, a mélykúti – szárnyas­ol­tár-­sze­rűen osztott, háromrészes – főoltárképen pedig Árpád-házi Szent Erzsébetet ábrázolta. Vörös Márta Prokop Péter egyik legszebb alkotásaként emlegette ezt az utóbbi alkotást. A múzeumvezető röviden kitért a bajai belvárosi templom torony alatti terében látható, Szent Rita sorsát feldolgozó ciklusra, valamint a kaskantyúi és a hajósi képsorozatokra is.
Az Astriceum Akit szeretett Jézus című álladó tárlata Az angyali üdvözlet és a Golgota, a hit tanúságtételeinek nagy gondolati-lelki ívei alá gyűjtve térben, időben és stíluskísérletek szempontjából is átfogó képet ad Prokop Péter munkásságáról. Szent Család-ábrázolások és passiójelenetek, csendéletek és tájképek, portrék és expresszionista látomások tükrözik sokoldalúságát.
A száz éve született pap festőért felajánlott szentmise bevezetőjében Bábel Balázs külön köszöntötte a szertartáson koncelebráló Pénzes János szabadkai püspököt, aki személyesen is ismerte Prokop Pétert. Homíliájában az érsek a január 6-án született, minden szépben az Istent kereső lelkipásztor művész pályafutását a számára programot adó vízkereszt, az Úr megjelenését és a napkeleti bölcsek hódolatát kifejező ünnep fényében láttatta.
A főpásztor által kiemelt, Prokop Pétertől vett idézet lényegi, sokat eláruló ars poetica: „A boldogságot hajszolom egész életemben, de soha el nem érem. Jelentkezzék, kinek más a véleménye. Nem lehet ilyen kegyetlen, aki teremtett, hogy amire születtem, el ne érjem. Légszomjat oltott volna belém, hogy soha ne lélegezzek? Ekkora csalónak hogy tételezed föl a célratörő bölcsességet? Kielégíthetetlen a földi hajszánk, hogy el ne feledjük, nála lesz a beteljesülés, ha hozzá eljutunk. Sikertelenségeink a legmegbízhatóbb remény jelei. Éhségünk csak a vele betelés által oszlik szét. Onnét még nem jött vissza senki, mégis nyugodt vagyok. A végtelenre és örökké-levésre sóvárgom. A legfőbb argumentumom. E tudat nélkül a mindennapi tyúkkapargatás kétségbeejtő volna. Mikor én mondom, s majd nekem kívánják, az örök világosság fényeskedjék neki, a halálban találok olthatatlan szerelemre. Ölelem véget nem érő célom. Atyám, te leszel otthonom, ki adja az örök megnyugvást mindannyiunknak.”
Prokop Péter sok szálon kötődött szülővárosához és a főszékesegyházhoz: 1942-ben itt szentelték pappá, 2003-ban bekövetkezett halála után e templomban búcsúztatták. Több ezer képet hagyott hátra. Évtizedekig Rómában élt és alkotott, a 60-as évek első felében díszletfestőként, a Sixtus-kápolna Utolsó ítélet freskójának egyik megidézőjeként vett részt a Michelangelóról szóló nagyszabású játékfilm előkészületeiben.
Jól ismerte a kortárs festőket, a különböző művészeti irányzatokat, de kedvence két régi nagy mester maradt. Az említett Michelangelo mellett a boldoggá avatott Fra Angelicóhoz – egy másik Péterhez, polgári nevén Guido di Pietróhoz – fűzte különleges lelki rokonság. Vele együtt vallotta: „Aki meg akarja festeni Krisztust, együtt kell élnie vele.” Kortársa, a svájci teológus, Hans Urs von Balthasar színházi terminológiával élve a drámán, a hatalmas Isten-drámán keresztül közelítette meg a misztériumot. Az érsek szerint az örökösen Isten látására vágyakozó, a szépséget folyamatosan újrafogalmazó Prokop Péter a szakrális művészetével betlehemi csillag módjára akarta Krisztushoz vezetni a munkáit szemlélőket. Miközben kitartóan kereste az legfőbb igazat, jót és szépet, ahogyan ezt annak idején a napkeleti bölcsek tették.

Emberi igyekezetből, a gondviselés erejével

Emberi igyekezetből, a gondviselés erejével

Fotó: Thaler Tamás

 

Közel négy évtizedet várt Budapest-Újpalota lakossága az 1970-es évek elején létrejött mintalakótelep templomának megépítésére. A terület egyházilag Pestújhelyhez tartozott. Márton Mihály plébános a hívek igényét felismerve szorgalmazta a templomépítést. Az emberek már rég­óta gyűjtöttek arra, hogy templomuk épülhessen. 1993-ben született meg az elhatározás, de még jó tíz évet kellett várni a megvalósulásra. Az itt élők, az egyházmegye és az önkormányzat összefogásával 2006-ban kezdődött meg az építkezés.
Az alapkőletételt Erdő Péter bíborossal ünnepelte a közösség, még ugyanebben az évben. 2008. december 19-én szólaltak meg a templom harangjai, és december 27-én a bíboros Urunk színeváltozása és Boldog Salkaházi Sára tiszteletére felszentelte az elkészült épületet. A szertartáson Bábel Balázs érsek, Udvardy György és Székely János – akkor még esztergom-budapesti segédpüspökök – koncelebrált.
Az újpalotai toronyházak és sávházak, valamint a kisvárosi kertes házak ölelésében épült fel a Kruppa Gábor tervezte templom és közösségi ház. A tízemeletesek között szerénynek tűnhet a templom hat emelet magas épülete, de a kisvárosi és a panelházas övezet határán monumentálisnak hat.
Repcsik Gyula plébános a felszenteléskor így fogalmazott: A templom és a plébánia hivatása a közösségformálás. A mintegy 40 ezres lélekszámú lakótelepen, ahol az elszegényedés, az elöregedés és az atomizálódás kiáltó gondot jelent, közösségi teret kell teremteni, ez a missziónk.
Az építész több, különböző méretű, egybenyitható termet és tágas udvart alakított ki a tervezés során, s emellett igyekezett hangsúlyozni Isten házának nyitottságát, fénnyel telítettségét, befogadókészségét.
A tizedik évfordulóra megtelt a templom nagy belső tere. Ünnepelni jött a közösség. Erdő Péter mellett Repcsik Gyula plébános és számos pap testvér koncelebrált.
Szentbeszédében a bíboros a következőket mondta: Öröm látni, hogy a hívő közösség magáénak érzi ezt a szent helyet. Öröm megtapasztalni, hogy ez az épület valóban az imádság háza lett. Amikor katolikus templomot szentelünk, s amikor ellátogatunk ide, mindig eszünkbe jut az utolsó vacsora helye, az a bizonyos emeleti terem, ahol Jézus először mondta a megtört kenyérről: „vegyétek és egyétek, ez az én testem”. Ám tudjuk, hogy templomaink nem csak egy tucat emberből álló asztaltársaság befogadására szolgálnak, hanem arra, hogy a nyilvános, hivatalos istentiszteletek helyszínei legyenek. A keresztény templom ugyanis utóda a jeruzsálemi templomnak, ahol áldozatokat mutattak be az egész népért. Jézus kereszthalála pedig valódi engesztelő- áldozat volt. Ha az utolsó vacsora jelenvalóvá válik a szentmisében, akkor súlyuk van azoknak a jézusi szavaknak is, amelyek a kenyér és a bor felett hangzanak el: „Ez az én testem, mely értetek adatik”; „Ez az én vérem, amely kiontatik a bűnök bocsánatára”. Jézus nem egyszerűen a testét és a vérét adja nekünk, hanem áldozatul bemutatott testét és vérét. Ez az az egyetlen és végtelen értékű áldozat minden más áldozat helyébe lép.
Erdő Péter bíboros a beszédében rámutatott, hogy az Újszövetség Krisztus testének nevezi az Egyházat, s egyúttal lelki háznak is, vagyis Isten templomának. Templomainknak tehát titokzatos értékük van, amely nem csupán a falakban, hanem a közöttük egybegyűlő közösségben is rejlik. Diocletianus császár uralkodása idején, az egész Római Birodalomra kiterjedő keresztényüldözés során elkobozták, lerombolták a keresztény templomokat. Így akarták kitörölni a köztudatból a kereszténység jelenlétét, és megakadályozni, hogy egybegyűljön az egyházi közösség.
A Boldog Salkaházi Sára-templom tíz évvel ezelőtt egy, az önkormányzattól kapott területen épülhetett fel az emberi igyekezetnek és a Mindenható segítségének köszönhetően. A gondviselés teremtette meg a lehetőségeket az építkezéshez, és Isten oltotta az itt élők szívébe a vágyat a saját templom után.
A gondviselés ma is megmutatja feladatainkat. Amikor Boldog Salka­házi Sára Krisztusnak ajánlotta az életét, hamarosan az üldözöttekben kellett meglátnia az Üdvözítő arcát. „Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, nekem teszitek” – mondta Jézus. És Sára testvér megtette, ami tőle telt. Szállást, élelmet, búvóhelyet adott a rászorulóknak. A nagy szembesítés pillanatában pedig tudatosan vállalt szeretetből odaadta az életét is. S aztán eljött a csend ideje, a hosszú, évtizedekig tartó hallgatásé. Végül azonban, ami a rejtekben történt, nyilvánosságra került. 2006-ban Budapesten boldoggá avatták Sára testvért. Ez a felejthetetlen este az emlékezet megtisztításának alkalma, a hit és a szeretet ünnepélyes pillanata volt.
Amikor ma ellátogatunk a Boldog Salkaházi Sára tiszteletére szentelt templomba, kérjük a gondviselő Istent, hogy életünk minden egyes napján mutassa meg nekünk, mivel fejezhetjük ki szeretetünket iránta és a rászoruló emberek iránt. Kérjük, adja meg az erőt is ahhoz, hogy amit felismertünk, azt teljes szívvel, halogatás nélkül megtegyük.
Az ünneplés a szentmise után szeretetvendégséggel folytatódott. Repcsik Gyula plébánossal az eltelt tíz évről beszélgettünk.
A célunk megvalósult: a templomhoz tartozó plébánia a közösség otthona, ahol számos program valósulhat meg. A közelmúltban például kulturális triduumot, játékesteket, koncerteket, irodalmi délutánokat tartottunk a közösségi helyiségekben. A plébánián stabilan működik a Szent Pióról elnevezett karitászcsoport, a férfi- és a női kör, az ifjúsági közösség és a szentmiséken szolgáló két énekkar – mondta Gyula atya, aki említést tett a nehézségeikről is. A lakótelep a legtöbb fiatal család számára csak átmeneti lakhatási lehetőséget jelent, az itt élők hosszú távon máshol képzelik el a jövőjüket. Amint lehet, elköltöznek ezekből a kényelmes, de személytelen lakásokból. A plébános úgy véli, a paszto­rációban a legfontosabb a személyes megszólítás és a személyre szabott figyelem. Ennek gyümölcseként jött létre az a jó hangulatú közösség, amely a szentelés jubileumának napján is betöltötte a közösségi termeket.