Embertárs

Erények útján

Erények útján

Fotó: Lambert Attila

 

– Ha Jézusra szegezzük a tekintetünket, Péter apostolhoz hasonlóan mi is képesek leszünk a vízen járni, azaz Isten igazsága szerint élni – mondja Kocsis Fülöp metropolita érsek augusztus 8-án, a Nagyváradtól néhány kilométerre lévő Hegyköztóttelek templomában megtartott szentmisén, Máté evangéliumáról elmélkedve. – Amikor Péter elindult a vízen Jézus felé, csak arra gondolt, hogy az Úr közelében legyen. De amint számításba vette a körülményeket, nyomban süllyedni kezdett – folytatja. – Mi is szembesülünk létünk, világunk körülményeivel, láthatjuk a szörnyűségeket, a káoszt és a bűneinket is. Naponta viaskodunk magunkkal, a világ pedig csak olyan fogódzót tud nyújtani, amelybe kapaszkodva végül mégis elmerülünk. Ezért fontos a zarándoklat, amely lényegében egy lelkigyakorlat. Ennek során megtanulhatunk Krisztusra tekinteni, hogy el ne süllyedjünk a hétköznapokban – mondja Kocsis Fülöp.
A szentmise után a helybeli művelődési ház előtt a fiatalokkal zarándokoló Szocska Ábel, a Nyíregyházi Egyházmegye apostoli kormányzója lapunk kérdésére továbbfűzi a szentmisén hallott gondolatokat: – Akik itt vannak, nem csupán egy jó bulinak tekintik ezt a hetet. Vallásukat gyakorló, hitüket élő fiatalok ők, és úgy látom, megvan bennük a nyitottság, hogy a szívükbe ültetett erényeket ápolják, kibontakoztassák, begyakorolják.

Hegyköztóttelek kincse

Déltájban a zarándokcsapat ebédelni indul a kétszáz lelkes falu, Hegyköztóttelek fogadására. Az elmúlt napokban a falu apraja-nagyja részt vállalt az előkészületekből. A művelődési házban és az udvaron kötényes asszonyok és férfiak sürögnek-forognak: kétszázötven fő vendéglátása nem kis feladat a még­oly összeszokott és jól szervezett falu­közösség számára sem. Ilonka, az asszonycsapat egyik lelkes, tettre kész tagja mondja: – Már a tegnapi készülődés is annyira megindító volt! Mindenki kivette a részét a munkából, nagyon feldobott, hogy ezt megélhettem. Imre atya azt mondta, ilyen odaadó, közös erőbedobásról álmodni sem mert volna.
– Ez a legvallásosabb település a környéken. Emberségből példát adnak, s a munkát őszinte lelkesedéssel végzik. Ritka kincs: élő közösség – mondja Kruzslitz Imre hegyköztótteleki plébános, aki maga is segédkezik, felszolgál az ünnepen, amely híven példázza a helybeliek vendégszeretetét.
A zarándoklat első napján Szent László városából, Nagyváradról közel kétszázötvenen indultak útnak, s a Máriapócs felé vezető Szentjobb–Székelyhíd–Nyírábrány–Encsencs útvonalon csatlakozó, korábban már regisztrált fiatalokkal együtt a hét végére közel négyszáz fősre duzzad a zarándokcsapat – tudtuk meg Bródi-Szilágyi Ilonától, a Hajdúdorogi Főegyházmegye sajtóreferensétől, aki örül, hogy a múlt heti kánikula után az első teljes nap delelőjén „csak” harminc fok körül tetőzik a meleg.
A hegyköztótteleki ebéd után a néhány kilométerre lévő Sitér felé haladtak tovább a zarándokok, akik közül többeket megszólítottunk, és zarándokútjuk céljáról kérdeztük őket.

Vízen járók

Viktória zarándokkeresztet hordoz a vállán. A Hortobágy mellől, Egyekről érkezett, közgazdásznak készül.
– Negyedik alkalommal vagyok itt, és szívesen viszem a keresztet, mert ezáltal is azonosulni tudok Krisztussal. Hozzá kapcsolom a felajánlásomat, amit most a páromért teszek meg, aki fél évig távol lesz tőlem, és tudom, ez az időszak nem lesz könnyű számunkra. A kapcsolatunkért imádkozom – mondja.
Zsolt a Nyíregyházi Görögkatolikus Papnevelő Intézet növendéke. A hivatását firtató kérdésemre nagy levegőt vesz. – Édesapám azt mondta, a pénz és a hatalom a legfontosabb az életben. Neki mindkettőből kijutott, de nem láttam azt, hogy ettől boldog lenne, a családunk sem vált szeretetteljes közösséggé. Gimnáziumi éveim elején komoly keresésbe kezdtem, mert tudtam, más út vezet a boldogsághoz. Megismerkedtem hívő emberekkel, akiknek sokkal nehezebb élet jutott, mint nekem, mégis derűsen hordozták a megpróbáltatásokat. Fontossá vált számomra a közösség és lassan az ima is, mert megélhettem, hogy ebben a kapcsolatban valóban válaszol az Úr. Ez a felelet pedig éppen egy máriapócsi ifjúsági zarándoklaton érkezett meg.

Az Úr válasza

Beértünk Máriapócsra, és az esti virrasztás után kiderült, hogy egy idős néninek nem jutott ágy a szálláson, mert nem regisztráltatta magát – meséli tovább a történetét Zsolt. – Kerestem egy matracot, segítettem neki. Ekkor odajött egy kispap, és elismerően megveregette a vállamat. Ezen elgondolkodtam, s egy belső hang kihívott a templom mellé. Sétálni kezdtem, és éreztem, arra hív az Úr, hogy az embereket szolgáljam. Addig is szívesen segítettem, de ott megértettem, hogy a test mellett a lélek gondozása még fontosabb. Ezért készülök papnak.
A Hajdúdorogról érkezett Orsolya és Réka először zarándokolnak Mária­pócsra. Tizenegyedikesek, már három-négy éve készülnek, s idén végre elszánták magukat. „Orsi mondta, hogy jöjjünk, ő tette fel az i-re a pontot” – mondja Réka. Az egyikük jogosítványt szeretne, nyelvvizsgára is készül, s mindketten az érettségi előtt állnak – ehhez kérnek erőt az Úrtól, s a családjukért is imádkoznak. Kicsit tartanak a sok gyaloglástól, de a céljaik elérése érdekében felajánlják a „fáradozásaikat”.
„Nem a távok teszik az embert, de a szíved súgja: tedd meg” – énekli a zarándokmenet élbolya a ­Kowalsky és a Vega egyik slágerének átiratát. A háti hangszórót cipelő fiú mellett egy gyászruhába öltözött asszony lépeget, szelíd mosollyal rója az utat. Mellé szegődöm, s megszólítom. Sitéri lakos, ő kíséri el a következő falu templomához a kétszázötven fős csapatot. – Református vagyok – mondja. – A sógorom katolikus, ő szólt, hogy lenne egy ilyen feladat, vállalkoznék-e? Én pedig szeretek segíteni – tudom, olykor csupán egy jó szó is elég –, hát vállaltam. Örülök, hogy a hatvanéves kort megérve is jól bírom a gyaloglást. Örömmel megyek a sok fiatallal Sitérre, igaz, most feketében, mert kilenc hete elhunyt az édesanyám – teszi hozzá, és gyalogol tovább, elszántan, küldetését teljesítve.
Néhány méterrel mögötte egy végzős gimnazista halad. Hanna az előző héten zárult Szent Damján-táborból érkezett ide. Ebben a sok év óta megrendezett táborban fogyatékos gyerekekkel nyaralnak együtt kispapok és önkéntesek. – Nagy lelki feltöltődést kaptam ott, s ez feledteti a fáradtságot – mondja Hanna, aki zarándoklatát a családjáért ajánlja fel: kilencvenkét éves dédmamájáért, testvéreiért, szüleiért. Most is a Szent Damján-táborban kapott pólót viseli, rajta a felirat: Hordozzátok egymás terhét. A fogyatékkal élő gyermekeket fürdetni, pelenkázni is kellett. – Fontos, hogy elfogadjuk őket, hiszen teljes értékű emberek. Nem sajnálatra, hanem segítségre van szükségük – mondja a gimnazista lány.
Sitér után Alsótótfalu, Fegyvernek és Szentjobb felé haladva ezen a napon még tizenkilenc kilométert tettek meg a zarándokok. Másnap Hegyközszentmiklós felé gyalogoltak, majd Nagykágyán, a Pongrácz-kastélyban pihentek meg. Innen Csokaly felé vették az irányt, ezt követően pedig Székelyhídra indultak tovább. Böjte Csaba ferences szerzetes lelkinapot tartott számukra, majd a „vízen járást” tanuló-gyakorló zarándokok a százharminc kilométeres zarándokút végén a Máriapócsi Nemzeti Kegyhely nagybúcsújára érkeztek meg, hogy hálát adjanak az Úr kegyelmeiért.

A bírói hivatás példaképe

A bírói hivatás példaképe

Hosszan tartó és méltósággal viselt betegsége után elhunyt a magyar jogtudomány és jogi kultúra kimagasló egyénisége. A magyar és európai magánjog egyedülálló ismerője; a lelkiismeretes bírói hivatás gyakorlásának sohasem hivalkodó példaképe; a hallgatói által rajongva tisztelt tanár; és az élet és a család értékére saját életpéldájával és szeretetével nevelő hívő tudós emléke előtt hajtunk fejet.
Neve összefonódott a magyarországi Alkotmánybíróság megszületésével, amelynek 1990-től 1999-ig volt bírája; de hasonló módon úgy emlékszünk rá, mint a Pázmány Péter Katolikus Egyetem 1995-ben megalapított jog- és államtudományi fakultása első professzori karának meghatározó tagjára. A bírósági munka mindig kiemelkedő helyet foglalt el életében, ahol türelme, felelősségtudata, megfontolt véleményalkotása még azokban is tiszteletet ébresztett, akik nem osztották álláspontját. Lábady Tamás az emberségességet képviselte minden élethelyzetben. Először Siklóson, majd Pécsett gyakorolta a bírói hivatást, egyúttal alma materében – a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán – oktatott polgári jogot 1999-ig. Az Alkotmánybíróság tagjaként és helyettes elnökeként véleménye megkerülhetetlen volt, ahogy a Baranya Megyei Bíróság tanácselnökeként (1999–2001) és a Pécsi Ítélőtábla elnökeként (2003–2012) megfogalmazott álláspontjai és indoklásai is. A kutatói, oktatói és a bírói gyakorlaton nyugvó széles körű tapasztalata megalapozta az új Polgári Törvénykönyv megalkotására létrehozott Kodifikációs Szerkesztőbizottságban végzett nélkülözhetetlen munkáját. Azonban, ha A magánjog általános tana (Budapest, 2013) című kötetét olvassuk, megismerhetjük azt a gazdag kulturális miliőt is, amelyben gondolatait és érvelését kialakította.
A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán neve elválaszthatatlan a polgári jog oktatásától, azoktól a generációktól, akik az általa tartott előadások keretében értették meg a civilisztika lényegét és fontosságát. Elevenen él volt hallgatói emlékezetében az az időszak, amikor kézről kézre jártak az órai előadásainak jegyzetei, majd azok hallgatók által legépelt változatai. Ezeket a jegyzeteket szinte kincsként őrzik még most is egykori tanítványai. Annak ellenére, hogy 1999-ben elnyerte a Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést, 2011-ben a címzetes kúriai bíró és a Deák Ferenc-, majd 2012-ben a Juhász Ferenc-díj arany fokozatát, mégis nagy örömmel fogadta 2014. július 7-én címzetes egyetemi tanári kinevezését a PPKE Magánjogi és Kereskedelmi Jogi Tanszékén.
Nemcsak a bírói hivatás különböző szintjein, a jogtudományok művelésében és oktatásában fejtett ki aktív tevékenységet, hanem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem működésének és a Katolikus Egyház mindennapos tevékenységének előmozdításán is folyamatosan fáradozott. A Házas Hétvége katolikus lelkiségi mozgalomban végzett önzetlen munkája hívő életének fontos részét jelentette. Véleményével és tanácsaival közvetlenül is hozzá­járult a Katolikus Egyetem tudományos közösségének kialakításához és fejlődéséhez. Dr. Lábady Tamás embersége, hite és élete nagyon sokak számára nemcsak példát, hanem reményt is adott. Mi ennek a reménynek a tökéletes formájában, a feltámadás reményében búcsúzunk most tőle. Nyugodjon békében!

Dr. Szuromi Szabolcs DSc. s.k. rektor

Találkozások egy közös házban

Találkozások egy közös házban

Fotó: www.arcustemporum.hu

 

Amikor Várszegi Asztrik főapát úr 2014 őszén felkért, hogy munkatársaimmal együtt vegyük át a hagyományos nyár végi pannonhalmi kortárs művészeti fesztivál szervezését, komoly kihívás elé állított. Miként lehet folytatni egy tízéves múltra vissza­tekintő, elismert, nagyon magas színvonalú kulturális rendezvényt? Miként lehet megtalálni, mi az, ami változzék, mi az, ami maradjon? Fel lehet-e építeni egy készületi év alatt kapcsolatrendszereket, barátságokat, amelyek majd a mint­egy ezer látogatót és száz közreműködőt vendégül látó három nap hátterét adják?
Egyedül semmiképpen nem lehet, de talán éppen ezért egy közösséghez, a pannonhalmi monostorhoz kapcsolódó vállalkozás a fesztivál. Első ajándékként Keller András hegedűművész, a Concerto Budapest művészeti vezetője és Rácz Zoltán ütőhangszeres művész, az Amadinda Ütőegyüttes vezetője keresett fel bennünket és ajánlotta fel segítségét. Velük – ők úgy mondják, régi harcostársakkal – együtt alakítottuk ki a Szent Márton-évben, 2016-ban az Arcus Temporum fesztivál régi-új arculatát. Ebben az évben amolyan második nagy ajándékként a bencés szerzetes­közösségből is többen felajánlották segítségüket, tapasztalatukat, régi lelkesedésüket. Így aztán Keller András és Rácz Zoltán zenei koncepciója mellé a szerzetesközösség is felkínálhatott a fesztivál programjába két új elemet: a spiritualitás és az imádság pilléreit. A művészeti vezetőknek és a pannonhalmi szerzetesközösség kreativitásának köszönhetően 2016-ban a „Közösségben vagyunk” mottó jegyében olyan fesztivált rendezhettünk meg, amely összekötötte Joseph Haydn és a kilencvenéves Kurtág György zenéjét, egyszersmind bevezetett a szerzetesközösség legbelső tereibe: a zsoltárimádságba, a bazilikába, a labirintusjárás elcsendesedésébe. 2017-ben pedig azzal, hogy a zene, képzőművészet, spiritualitás mellé újdonságként felvettük az irodalmat, reményeink szerint véglegesen kialakult az a négy pillér, amelyekre a fesztivált építhetjük.
Arcus Temporum – latin kifejezés, azt jelenti, időívek. A klasszikus latinban nem létezik ez a szóösszetétel, az ilyen mély metaforikus tartalmak kifejezésére a latin nem jelzős szerkezetet használ. Ám mégis nagyon bátor ez a latin szóválasztás, mert hajlandó áttörni a klasszikus nyelven és az áthagyományozott fogalmakon, hogy valami újat kínáljon fel. Egyszerre van benne a hagyomány és a megújulás, az a két pólus, amelyet éppen az időívek szeretnének összekötni. Ami a zenét illeti, a 2017-es fesztiválon egymás mellett szerepel Thomas Tallis Jeremiás siralmai, Olivier Messiaen Eucharisztiát ünneplő kórusműve, az O ­Sacrum Convivium, Schönberg Megdicsőült éje, amely a megesett nő vallomása, Górecki „A fájdalom dalai” elnevezést viselő III. szimfóniája három tragikus sorsú nőalak szopránszólóban megszólaltatott panaszával, Julia Wolfe Singing in the dead of night című darabja, Alban Berg Wozzeck-töredékei, valamint Vidovszky László Autokoncertje, Schroeder halála című kompozíciója és Zwölf Streichquartette című ciklusa.
Ugyanakkor egymás mellé helyeződik és párbeszédbe lép a többi művészeti ág is. Krasznahorkai László világhírű írónk személyesen is jelen lesz, és beszélget a zeneszerző Vidovszkyval, valamint Jász Attila költővel. A bencés gimnázium új galériájában Tolnay Imre és a szlovákiai Pavol Truben tárlatának megnyitóján, akik csónak-installációikkal a menekülteknek állítanak emléket, Ferencz Mónika és Horváth Veronika költőnők olvasnak fel verseikből. Végül ismét találkozik az imádság és a zene: a szerzetesközösség vasárnapi napközi imaóráját Olivier Messiaen orgonaműve vezeti be Kiss Zsolt előadásában, majd Messiaen kórusműve zárja a Szent Efrém Énekegyüttes tolmácsolásában.
Augusztus 25. és 27. között a pannonhalmi főapátság ismét arra vállalkozik, hogy egy közös házba hívjon meg művészeket, vendégeket és szerzeteseket, hívőket és nem hívőket, hogy az időívek mentén párbeszédbe léphessünk egymással. A fesztivál legnagyobb lehetősége talán éppen az, hogy mindenki befogadó, mindenki küzd a megértésért. Ahogy Isten Igéjét, úgy a művészetet sem lehet birtokolni, csak közelíteni hozzá, csak ízlelgetni: ebben mindannyian ráutaltak vagyunk. Végül pannonhalmi szerzetesközösségünk számára 2017-ben a közös háznak ez a képe egy további mozzanattal is gazdagodik: öt évvel ezelőtt, 2012. augusztus 27-én szenteltük fel a John Pawson tervei alapján megújított bazilikát. A fesztivál alkalmai közben lassanként meggyulladnak a szentelési gyertyák a nyolcszáz éves templom falain, s ezekkel a születésnapi gyertyákkal nemcsak a minket egybegyűjtő és meghívó közös ház múltja, hanem szűkebb és tágabb háznépünk jövője felé is tekintünk.

Nigériai merénylet

Nigériai merénylet

Fotó: News.va

 

Az augusztus 7-én, hétfőn Pietro Parolin bíboros államtitkár aláírásával elküldött táviratában a Szentatya mély fájdalmának ad hangot az ozubului Szent Fülöp-templomot ért támadás miatt. Szívbéli együttérzéséről biztosítja az egész egyházmegyét, de különösen is a tragédia következtében elhunytak hozzátartozóit. Mindnyájukra szívből adja apostoli áldását.
Augusztus 6-án, vasárnap kora reggel Ozubuluban, a Szent Fülöp-plébániatemplomban hat órakor kezdődő szentmisén egy felfegyverzett férfi lövöldözni kezdett. A templomban imádkozó hívek közül legalább tizenketten meghaltak, húsznál többen súlyosan megsérültek. Szemtanúk beszámolója szerint egy fekete ruhás, sisakot viselő férfi követte el a merényletet. Az egyik hívő a támadás során felismerni vélte a támadót, a fegyveres ezt követően lelőtte őt, majd elmenekült.
A nigériai hatóságok egyelőre kizárják a terrortámadás lehetőségét, mert a merényletet eddig senki nem vállalta magára, továbbá mert a Boko Haram iszlamista fegyveresei az ország északi felében aktívak, és a hatalmas kiterjedésű Nigéria déli részén mindeddig nem tudtak hídfőállásokat kialakítani. (A Magyarországnál tízszer nagyobb területű ország 191 millió lakosának mintegy fele iszlám vallású, a másik fele keresztény.) Buhari nigériai elnök elítélte a merényletet.
Kamerunban, a nigériai határ menti Ouro-Kessoum faluban dzsihadisták követtek el öngyilkos merényletet: a támadók felrobbantották magukat, megöltek nyolc embert, és számos helyi lakost megsebesítettek. E térségben a Boko Haram iszlám integralista egységei több véres támadást követtek el, melynek következtében a védtelen lakosság arra kényszerül, hogy elhagyja otthonát, leginkább a kisebb falvakat. A július közepén elkövetett kettős merénylet során Wasa városában tizenöten haltak meg.

Ráleltünk a remény és a szeretet pillanataira is

Ráleltünk a remény és a szeretet pillanataira is

Kedves testvérek, nővérek és barátaink!

Három év telt el azóta, hogy elűztek minket otthonunkból, ti pedig kísértek minket imáitokkal, hogy átvészeljük a nehéz napokat. Ezen évek alatt Istenhez kiáltottunk, értetlenkedtünk és kérdéseket intéztünk hozzá, olykor megkérdőjeleztük a hitünket, de nevettünk is, ráleltünk a remény és a szeretet pillanataira is, amelyek az Úr, az Egyház és a minket sokféleképpen támogatók iránti hálából születtek. 2014. augusztus 6-án egy olyan alagútba léptünk, amelyről nem tudtuk, mikor ér véget. Sőt, voltak napok, amikor úgy gondoltuk, már sosem fogjuk látni a fényt. Három évvel ez­előtt, egy éjszaka elhagytuk otthonunkat, és elindultunk az ismeretlen felé. Megkezdődött otthontalanságunk, száműzetésünk. De az igazat megvallva, mindezek ellenére mindig arról álmodtunk, hogy hazatérünk, házainkat épen találjuk, úgy, ahogyan otthagytuk azokat. Nagyon vágytunk arra, hogy visszatérhessünk, gyertyát gyújtsunk az imához, betakarítsuk a termést, és könyveket olvassunk. Még akkor is ezt reméltük, amikor megtudtuk, hogy a saját szomszédaink árultak el bennünket, akik már az Iszlám Állam előtt is sokat ártottak nekünk.
Ez volt a helyzet egészen 2016 őszéig, amikor az iraki erők megkezdték a Ninivei-síkság felszabadítására irányuló katonai műveleteiket. Isten megfürösztött minket kegyelmében, amikor városaink – egyik a másik után – felszabadultak. Az Iszlám Államot legyőzték, és úgy tűnik, a Ninivei-síkság újra szabad.
Amikor először látogattuk meg keresztény városainkat, megdöbbentünk a végbevitt rombolás láttán. Fájdalmas volt szembesülni a pusztulással. Azonnal megértettük, hogy nem a katonai erők vagy az „okosfegyverek” okozták mindezt, hanem a gyűlölet. A gyűlölet azonban elhagyja majd mind az elnyomottat, mind az elnyomót. Csak Isten tudja, mennyi szeretetre lesz szükségünk ahhoz, hogy ezek a mély sebek begyógyuljanak.
Miközben kábán jártuk keresztény városainkat, csodálkozva emlékeztünk vissza Istennek Ezekiel prófétához intézett kérdésére: „Emberfia, életre kelhetnek még ezek a csontok?” És mi magunk válaszoltunk neki: „Te tudod, Uram!” (Ez 37,3). A bibliai személyek történeteitől és tapasztalataitól megihletődve hisszük, hogy Isten képes új módon életre kelteni minket.
Ma Isten csodálatos munkálkodásának lehetünk tanúi. Mutatkoznak a remény jelei. Bár az újjáépítés folyamata lassú, már megkezdődött, és néhány család visszatért az otthonába. Batnaja városának kilencven százalékát elpusztították, de már folynak a helyreállítási munkálatok. A keresztény Telszkufba és Karakosba is visszatért már néhány család, és minden héten újabbak érkeznek. Az előbbiben jelenleg hatszáz, az utóbbiban négyszázötven család él. Karakosban a pusztítás mértéke körülbelül harmincszázalékos. Az újjáépítés nem könnyű, és a nem kormányzati szervek hozzájárulása a helyreállításhoz nem áll arányban a pusztítás mértékével. Karakosban egykor hétezer ház állt, ezek közül kétezer-négyszázat teljesen leromboltak. Azt reméljük, hogy még az iskolakezdés előtt újjáépítünk közülük annyit, amennyit csak lehetséges, de ehhez sajnos hiányoznak az anyagi feltételek. Eddig csak az Egyház és néhány civil szervezet segített az újjáépítésben.
Nővéreink is visszatértek Telszkufba, és bízunk abban, hogy az iskolaév kezdetéig találnak olyan helyet, ahol megkezdhetik az óvoda működtetését. Hamarosan Karakosba is visszatérünk. Mivel az ottani rendházunkat részben lerombolták, egy családi házat állítottunk helyre, itt fogunk élni, amíg nem költözhetünk vissza a rendházba. Az árvaházat is felégették, de Karakosban találtunk egy helyet, ahol lakhatnak majd a nővérek és a kislányok.
Amint azt talán már hallottátok, Moszult felszabadították, de az ott végbevitt pusztítás elsöprő erejű volt. Évekbe telik, amíg helyreállítják a várost, ám Istennek semmi sem lehetetlen. A Moszulba való visszatérésről nem könnyű dönteni.  Néhányan még most is próbálják megérteni Isten akaratát, ugyanis az Iszlám Állam veresége még nem jelenti azt, hogy a Ninivei-síkság megtisztult ettől a szélsőséges mentalitástól. Közösségünk azonban úgy döntött, hogy népünkkel együtt visszatérünk, imádkozunk. Reméljük, hogy mindenkinek lesz bátorsága hazatérni a szülővárosába, és hogy az emberek képesek lesznek mindent elölről kezdeni.
Köszönünk minden, nekünk nyújtott támogatást. Kérjük, imádkozzatok értünk életünknek ebben az új szakaszában, hogy újra tudjunk kezdeni mindent!

Hálával és imádsággal értetek, a Sienai Szent Katalinról Nevezett Domonkos Nővérek, Erbíl, Irak

Forrás és fotó: Árpád-házi Szent Margitról Nevezett Domonkos Nővérek

Kézműves sörrel a Máltai Szeretetszolgálatért

Kézműves sörrel a Máltai Szeretetszolgálatért

Fotó: Magyar Máltai Szeretetszolgálat

 

Karl Ákos, a mecseknádasdi sörfőzde tulajdonosa saját elmondása szerint azért kereste fel az együttműködés lehetőségével a karitatív szervezet pécsi központját, mert programjaikat megismerve úgy látta, hasonló szemléletet képviselnek. „Számunkra nagyon fontos, hogy a helyi értékeket őrizzük, helyi munkaerőt alkalmazzunk, és amennyire lehet, helyi alapanyagokat használjunk fel termékeink elkészítésekor. Ezt a gondolkodásmódot látom megvalósulni például a Magyar Máltai Szeretet­szolgálat Gyulajon zajló programjában is, amely szintén a helyi gazdaságot erősíti. Ezért döntöttünk úgy, hogy támogatni szeretnénk a szervezetet, és hosszú távú együttműködésbe kezdünk” – mondta a cégvezető.
Az Iniciale hidegkomlózott vörös lager sör, egyedi ízvilággal. Megalkotásában a szeretetszolgálat dél-dunántúli régiójának munkatársai és önkéntesei is részt vettek. „Együtt dolgoztuk ki a sör receptúráját, és rögtön meg is főztük a sörfőzdében. Közösen adtuk a nevet, és együtt alakítottuk ki az arculatot is” – mondta el ifjabb Csonka Pál régióvezető.
A sörfőzde minden eladott palack Iniciale sör után mint­egy százötven forintot juttat a szeretet­szolgálat dél-dunántúli régiójának. Az Iniciale megvásárolható Pécsett, Mecseknádasdon és Budapesten; a forgalmazók listája megtalálható a Karl Mikro-Sörfőzde honlapján.

Átadni Isten ölelését

Átadni Isten ölelését

Fotó: Paksa Balázs

 

Hegyeshalom neve összeforrt a közúti és vasúti határátkelővel. Valószínűleg kevesen vannak, akik nem jártak még itt, azonban a vasúti fővonal, illetve az autópálya mente még a határellenőrzés miatti araszolásban sem sokat enged látni a település kincseiből. Pedig számos látnivalóval büszkélkedhet a falu, mely idén ünnepli első hivatalos említésének 800. évfordulóját: a vele egyidős plébániatemplom szintén az eseménydús századokról tanúskodik.
Ha a templomnál Pozsony irányába fordulunk, pár száz méterre a Lajta jobb parti csatornája, helyi nevén a „Kanális” keresztezi utunkat. A mesterséges folyó lomhán csordogál Mosonmagyaróvár felé, előtte azonban egy horgásztavat táplál: ez a Stettni-tó, a falu egyik legfontosabb agorája. A tó körül létesített barátságos parkban nemcsak a horgászni vágyók gyűlnek össze, itt rendezik a falunapokat, a különféle sporteseményeket, sőt, 2004 óta a Nagyboldogasszony ünnepéhez kapcsolódó lelkigyakorlatot is Kerényi Lajos piarista szerzetes vezetésével. Idén augusztus 12-én várták az elmélyülésre vágyókat a hegyeshalmi lelkinapon: a nagy szél ellenére sokan összegyűltek, még kisgyermekes családok is eljöttek a környező településekről. A rendezvény létrejöttét a község is támogatta.
A hagyományokhoz híven idén is ebéddel várták a résztvevőket: a fák alatt kora reggeltől bográcsban rotyogott a paprikás krumpli a falu lakója, Rembetzky Sándor jóvoltából. „Nem járok templomba – árulja el Sándor –, sőt, kifejezetten hívő sem vagyok. Ennek ellenére nagyon tisztelem a hívő embereket, mert nemcsak mondják a szép dolgokat, hanem meg is teszik. Ezért támogatom a hegyeshalmi lelkinapot, mert mindig is szerettem a jó kezdeményezések mellé állni.” Sándor nemcsak a főzést vállalta, segédkezett a sátor felállításában, a székek elrendezésében és a színpad összeállításában, ahol a gitáros énekkar próbált a lelki­nap főszervezője, Paksa Balázs és felesége, Karczub Ágnes vezetésével. Helyükre kerültek a mikrofonok is; a rendezvény hangosítását az egyházközség világi elnöke, Jenőffy Gábor vállalta. Balázs eközben aggodalmasan szemlélte a széksorokat: még mindig sok volt az üres hely, pedig a lelkinap előadója már megérkezett. „Nem baj, ha kevesen vagyunk, a minőség sokkal fontosabb, mint a mennyiség” – vezette be Lajos atya első elmélkedését, melynek végére lassan megtelt a nézőtér. Ekkor viszont Sándor került bajba: lehet, hogy kevés lesz az ebéd?
Az idei hegyeshalmi találkozót „Az igazság szabaddá tesz titeket” mottóval hirdették meg, ezért a piarista szerzetes fogalomtisztázással kezdte előadását. Az igazság a négy sarkalatos erény egyike, ezért először az erénytant ismertette a lelkigyakorlatos közösséggel. Az erények különleges tulajdonsága, hogy begyakorolhatók, és kötelességünk is gyakorolni őket, különösen a hit erényét – hangsúlyozta. Lajos atya szokásához híven személyes történetekkel is alátámasztotta szavait: bár kilencvenéves, még ma is kilenc kórházban vállalja a betegek lelkigondozását, munkája során számos emberrel találkozott és találkozik, számos sorssal, egyedi történettel, megtéréssel, de sajnos a hit elvesztésével is.
„Negyvenöt éve tartunk nagymarosi találkozót, az egerszalóki lelkigyakorlatos tábort pedig harmincnégy éve rendezzük meg – idézte fel Lajos atya a két előadás közötti szünetben a kezdeteket. – Mindig is szerettem volna, hogy a Dunántúlnak is legyen regionális találkozója. Ekkor jött a képbe Szalai Béla barátom, aki Rábapatonáról származik. Béla testvére, Szalai Kálmán Hegyeshalom és a közeli Levél plébánosa: logikus volt, hogy ezekre a településekre essen a választásunk. Eleinte a levéli plébánia kertjében gyűltünk össze, majd 2004-től Hegyeshalomban.” Mivel idén is elkísérte Kerényi Lajost, Szalai Béla is csatlakozott a beszélgetéshez. Elmesélte, hogy bátyját nem volt nehéz meggyőzni: Kálmán atya lelkes támogatással fogadta az ötletet. Most is ott volt a lelkinapon, a gyóntatásban segédkezett Lajos atyának. „Kimondottan családias a hangulat – jegyezte meg Béla. – Ezt nemcsak azért mondom, mert a hegyeshalmi lelkinapra nem járnak tömegek, hanem azért is, mert össze tudom kötni a bátyám meglátogatásával.” Akárcsak Béla, Lajos atya is sajnálja egy kicsit, hogy a hegyeshalmi lelkinap nem vonz annyi érdeklődőt, mint Egerszalók vagy Nagymaros, de nem szabad feladni a lelkesedést, az igét terjeszteni kell.
A második előadás már telt ház előtt hangzott el. Lajos atya idén is azzal biztatott, hogy bár beteg a világ, nem gyógyíthatatlan. Legyünk igazságosak, hiszen ezzel Isten ölelését adjuk át – buzdított a piarista szerzetes. – Legyünk szerethetők, hiszen mindannyian „orvosok” vagyunk, hogy gyógyítsuk a világot. Az előadást meglepetés követte: a szervezők ajándékkal készültek Lajos atyának nemrég ünnepelt kilencvenedik születésnapja és vasmiséje alkalmából. Kifejezetten sokan vettek részt a délután három órakor kezdődő szentmisén is, melyet Benkó Attila győri kórházlelkész mutatott be. „Nagyon szépen sikerült minden – értékelte Paksa Balázs a rendezvényt. – Még az időjárás is kegyes volt hozzánk. Ami a résztvevők számát illeti, csak ennyit mondok: »Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.«”

Az apostolok szülővárosát találhatták meg a Szentföldön

Az apostolok szülővárosát találhatták meg a Szentföldön

Fotó: Haaretz.com

 

A Mordeháj Aviam régész vezetésével dolgozó kutatók a Jordán folyó deltájának közelében bukkantak rá az évtizedek óta keresett városra, amely egykor Augustus római császár lányáról, Júliáról kapta a nevét. Az Újszövetségben Bétsaida néven említett település korábban egy kicsiny galileai halászfalu volt, az Újszövetség könyvei szerint Jézus három apostolának, Andrásnak, Péternek és Fülöpnek a szülőhelye. A kutatók két méterrel a bizánci kori maradványok alatt egy, a római korból, a Krisztus utáni I–III. századból származó réteget találtak cseréptöredékekkel és érmekkel. A legnagyobb meglepetést egy római stílusban épült fürdő jelentette, benne a mozaikpadló megmaradt részleteivel, ami nem tekinthető szokványos tárgyi emléknek ebben a régióban.
Ez azt valószínűsíti, hogy a kutatók a régóta keresett Juliászt találták meg, nem egy egyszerű halászfalut. Az értékes leletek között rábukkantak Néró császár Krisztus után 65–66-ból származó ritka ezüstérméjére is, ami szintén megerősíti az épület és a maradványok korát. Juliász város építéséről csak Josephus Flavius zsidó történész írásából van tudomásunk, aki leírta, hogy Nagy Heródes király fia, II. Heródes zsidó fejedelem Bétsaida halászfalut valódi római polisszá változtatta és átneveztette Juliásznak. A régészek szerint a feltárások környékét Krisztus után 250 és 350 között elborította a Jordán folyó hordaléka, valószínűleg a Kinneret-tó időszakos vízszintemelkedése miatt. A bizánci korból származó maradványok arról tanúskodnak, hogy az emberek később ismét letelepedtek ezen a területen.

1 / 8123...Utolsó