Embertárs

A gondviselés, az Úristen irányította a sorsomat

A gondviselés, az Úristen irányította a sorsomat

Fotó: Merényi Zita

 

Tanár úr, hogyan emlékszik vissza a gyermek- és ifjúkorára?

– Berettyóújfaluban születtem, ott telt a gyermekkorom. Édesapám megyei tisztviselőként dolgozott, édesanyámmal itt kezdték el ifjú életüket. Ez protestáns vidéknek számított akkoriban, de voltak katolikusok is. A katolikus elemi iskolában sok cigány gyerekkel találkoztam. Amikor Észak-Erdély egy rövid időre visszakerült Magyarországhoz, Nagyváradra költöztünk. Édesapám nagyon szeretett kirándulni, a hathetes nyári szabadságából hármat a bihari hegyekben töltöttünk, tőle tanultam a kirándulás szeretetét, ami egész későbbi életemre hatással volt. A gimnázium első osztályába jártam, amikor a háború végigdübörgött fölöttünk. Közeledett a front, el kellett hagynunk Nagyváradot. A tisztviselőket teherautón szállították Budapestre. Édesapámat behívták katonának, mi pedig édesanyámmal Budapesten maradtunk, ott vészeltük át az ostromot. Itt lettem piarista diák, édesapám is az volt.
A formálódó kommunista diktatúra 1948-ban államosította az egyházi iskolákat. Ez mennyire befolyásolta az Ön gimnáziumi tanulmányait?
– Két olyan év volt az életünkben, amikor az iskola diáksága többé-kevésbé sértetlenül együtt maradt, de olyan tanárok jöttek, akik át akartak nevelni minket marxistává. Feszült időszak volt ez. Az áldatlan állapotnak az vetett véget, hogy 1950-ben megszületett a megegyezés az állam és az Egyház között: a több száz egyházi iskolából nyolcat visszaadott az állam, köztük a mi gimnáziumunkat is. Az utolsó évet már ismét piarista diákként végeztem, 1951-ben érettségiztem. Ezek fontos esztendők voltak számomra, a felnövekedés évei, majd a gyökértelenség, végül a megkapaszkodás ideje. Kiváló barátokra leltem. Édesapámat B listára tették, nem folytathatta a jogászi pályáját, a nagyon szerény nyugdíjából éltünk. Édesanyám kereskedelmi iskolát végzett, így el tudott helyezkedni bérelszámolóként.  Én pedig a gimnáziumban az osztályfőnököm jóvoltából egy tanítványra tettem szert, házitanítóként segítettem őt a tanulásban.
Egész jó pénzt kaptam ezért, és ekkor szerettem meg a tanítást. Tehetséges, de szétszórt gyerek volt, én viszont rá tudtam venni, hogy ne csak a legszükségesebb feladatokat végezze el, hanem tanuljon meg tanulni. Fölkeltettem benne az érdeklődést olyan tantárgyak iránt is, amelyek egyáltalán nem érdekelték. Közben fölfedeztem: a tanítás nemcsak arról szól, hogy a tanár elhadarja a tudományát, hanem hogy személyesen is közel kerül a diákhoz, és ha a tanítványának gondja adódik, akkor azon töri a fejét, miért olyan nehéz neki elsajátítania mindazt, amit ő annyira szeret. S ha a tanár megtalálja erre a módszert, akkor képes lesz megtanítani és megszerettetni a diákkal azt, ami egyébként olyan nehezen megy neki.

Ezek szerint az érettségi idején már pontosan tudta, hogy tanár és piarista szerzetes szeretne lenni?

– Igen, de az érettségi után nem vettek fel rögtön. Mivel tíz iskolája közül nyolc elveszett, a rend csak leszűkített létszámkerettel működhetett tovább, az pedig már betelt. Ha az érettségi után fölvettek volna, akkor valakit el kellett volna bocsátani. Ezért a bölcsészkarra jelentkeztem, és be is kerültem piarista érettségivel. Akkoriban ez még lehetséges volt, később azonban már alig vettek fel valakit, ha egyházi gimnáziumba járt. Civilként végeztem el a tanulmányaimat, magyar szakon. Közben titokban a teológiára is beiratkoztam. A rendbe 1955-ben léptem be, az egyetem elvégzése után.

Következett az 1956-os forradalom és szabadságharc.

– Ez megint csak nagyon emlékezetes fordulópont volt az életemben. A rendházunkat kitelepítették a Mikszáth Kálmán térre. Ott éltük át a rádiónál zajló tüntetéseket, megismerkedtünk a börtönből kiszabadult papokkal, szerzetesekkel. Amikor újra elsötétült a világ, és a forradalom leverése után megszilárdult a marxista rendszer, sokunkban fölvetődött a kérdés: mi keresnivalója van egy ilyen ellenséges világban az egyházi iskolának, hogyan lehetséges megőriznünk az identitásunkat? Képesek vagyunk-e úgy nevelni a ránk bízott diákokat, hogy valahogy mégiscsak boldoguljanak az életben, és ne veszítsék el a keresztény hitüket? Izgalmas történelmi helyzetben indult a tanári pályám.

Kecskemétre 1959-ben került, az ottani piarista gimnáziumba.

– Öt évet töltöttem ott. Érdekes volt a diákság összetétele, többségükben parasztgyerekek voltak, köztük olyanok is, akik papnak készültek, és az Egyház támogatta a taníttatásukat. Nehéz körülmények között működtünk, állami támogatást nem kaptunk. A célunk az volt, hogy fönntartsuk a közösségünket, és a diákok jól érezzék magukat. Rengeteget túráztam a fiatalokkal, ami nagy élményt jelentett mindnyájunk számára. A kecskeméti évek után a pesti piarista gimnáziumba kerültem, magyart és hittant tanítottam. Emellett az akkori rendfőnök, Albert István megbízott azzal, hogy legyek a biblikus tárgyak tanára a rend hittudományi főiskoláján. Közben megjelentek az első írásaim a Vigiliában, az Új Emberben, nyelvészeti folyóiratokban.

Első könyve, a Betű és lélek 1978-ban jelent meg. Több kiadást is megért, és sokakat vitt közel az evangéliumok üzenetéhez.

– A kötetben olvasható rövid elmélkedéseket azokból a reggeli imádságokból állítottam össze, amelyeket a diákság számára szerkesztettem a napi evangéliumokhoz. Felhasználtam bennük a modern biblikus tudományok módszereit, de nem tudóskodtam, igyekeztem az egyszerű emberek számára is követhetően fogalmazni. Az életutam pedig haladt tovább. Sokat kirándultam a pesti diákokkal is, vízi- és kerékpártúrákat szerveztünk, bejártuk az egykori Magyarország elszakadt területeit. Kedves, játékos emlékeim vannak erről az időszakról. Az egyik alkalommal a Felvidéken jártunk, s megálltunk Árva váránál. Mondtam a gyerekeknek, hogy majd én őrzöm a kerékpárokat, ők meg menjenek fel gyalog, nézzék meg a várat. Közben egy magyar kirándulócsoport tagjai már lefelé jöttek, beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy csepeli vasmunkások, autóbusszal érkeztek. A kerékpárjaink jórészt a csepeli vasműben készültek, és ők nagyon büszkék voltak erre. Megígérték, hogy írnak rólunk a vállalat lapjában. Kérdezték, melyik iskolából jöttünk, mondtam, hogy a piaristáktól. Erre azonnal visszakoztak, rólunk nem lehetett a csepeli vasművek újságjában cikket írni. Érdekes időszak volt ez. Éreztük az akkori helyzet visszásságait és nehéz­ségeit, de ez nem volt akadálya annak, hogy megnyíljon előttünk egy gazdag világ. Ezek között a gyűrődések között éltünk. Vártunk, amikor nehéz volt, és újrakezdtük, amikor lehetett.

Ön 1985 és 1995 között piarista tartományfőnök volt. Kezdeményezésére Gödön szakmunkásképző iskolát indítottak a piaristák. Azóta is visszajár Gödre, hetente egyszer szentmisét mutat be ott.

– A gödi szakmunkásképzőt már a rendszerváltozás után hoztuk létre, amikor lehetőség nyílt arra, hogy visszakapjuk az iskoláinkat, amelyekben ismét piarista szellemben taníthatunk, nevelhetünk. Én azonban úgy éreztem, lépnünk kellene azok felé is, akik a fiatalok között a legelhagyatottabbak az országban, ők pedig az ipari tanulók. A piarista hagyományban ez kezdettől fogva benne volt. Kalazanci Szent József a rend megalapításával párhuzamosan ingyenes népiskolákat hozott létre a legszegényebb gyerekek számára. Később aztán mégis úgy alakult, hogy olyan iskolákat is működtettünk, ahová nem feltétlenül csak a szegény diákok jártak. Ezért a rendszerváltozás idején tartományfőnökként úgy gondoltam, hogy létre kellene hoznunk egy iskolát, ahol olyan gyerekek tanulhatnának, akik nem járhatnak gimnáziumba, akár a tehetségük hiánya miatt, akár azért, mert otthon nem kapták meg az ehhez szükséges szellemi alapokat. A rendtagok és a volt diákjaink is örömmel álltak a kezdeményezés mellé. Szerény körülmények között, egy maroknyi gyerekkel, első osztálytól kezdtük az építkezést, a műhelyt is csak apránként tudtuk berendezni, felszerelni. Nyolc évig tanítottam a gödi szakmunkásképzőben, hogy személyesen is segítsek az ottani munka kibontakozásában. Ma már nem tanítok, de örömmel figyelem az iskola működését. A Gödhöz kötődésem is akkoriban erősödött meg. Leégett a templom, a plébános megbetegedett, és akkor, mivel úgyis tanítottam az iskolában, elkezdtem rendszeresen misézni. Később aztán újjáépült a templom, és már plébános is van, de heti egy misét máig is bemutatok, és nagy örömöm telik ebben.

Tanár úr nyolcvanöt évesen is járja az országot, előadásokat tart irodalomról, családról, hitről. Sok emberrel találkozik, beszélget. Milyen tapasztalatokat szerez ezeken az alkalmakon?

– Annak idején el sem tudtuk képzelni, milyen lenne az élet, ha a rendszer nehezékei nem telepednének ránk. A diktatúra már régen megszűnt, ám azóta újszerű nehéz­ségekkel kell szembenéznünk. Ezeket nem egy elnyomó hatalom diktálja, hanem az élet sokszínű gazdagsága, mindaz, ami körülöttünk zajlik. A kor, amelyben élünk, éppen a rendkívüli technikai fejlődés miatt sok váratlan helyzetet teremt. Egy család például ma már nem- csak a rádióból vagy a tévéből tájékozódik, hanem eljutnak hozzá az interneten száguldozó legkülönbözőbb információk is. Ennek következtében megváltozik az emberek belső élete, és az egymáshoz való viszonyuk is. Egyre kevesebb idejük marad arra, hogy beszélgessenek egymással. Nincsenek csöndes, együtt töltött estéik, idegesek, rohannak. Mindez készületlenül érte őket. Az élet magától felgyorsult, a gyerek élete már nem olyan, mint amilyen a szüleié volt, és a szülő sem igazodik el a gyereke életében. Ebben a helyzetben nagy jelentősége van az egymásra figyelésnek, annak, hogy legyen idő beszélgetnünk egymással. Ma már elsősorban nem ismereteket keresnek az emberek, hanem a személyes beszélgetések lehetőségeit. Kiváló alkalom erre minden olyan esemény, amelyen közösen meghallgatnak valamit, utána pedig együtt megbeszélik. Az iskolákban a szülői értekezleteken egymással is beszélgetnek a szülők, megosztják egymás között a nevelési tapasztalataikat. Korábban, a diktatúra évtizedeiben a plébániákon nem alakulhatott ki valódi közösségi élet, ma viszont már nemcsak a prédikációt hallgatják a hívek, és a pap sem csak prédikál, hanem igyekszik közösséget formálni a hívekből.

Ha végigtekint az életén, milyen gondolatai, érzései vannak?

– Sokszor éreztem és érzem azt, hogy nem emberi tervezés, hanem a gondviselés, az Úristen irányította a sorsomat. A dolgok egymásból nyíltak, újra és újra váratlan lehetőségek és feladatok kerültek elém, amelyek sokfajta felismerésre késztettek. Olyan korban éltem, amely sorozatban szállította a meglepetéseket, s ezekből különböző tanulságok következtek, míg végül minden kikerekedett. Az életünk befejezését nem mi szerkesztjük meg, hanem az Úristen, aki ennek a gyorsan átalakuló világnak is az egyedüli gazdája. Mi csak a szereplői vagyunk. Ha az ember visszanéz az életére, azt látja, hogy nemcsak sodródott az eseményekkel, hanem cselekvő szereplője is volt azoknak, ugyanakkor mégsem ő írta a forgatókönyvet, hanem az Úristen.
Közeledik a karácsony, a Megváltó szeretet-Isten, Jézus Krisztus születésének ünnepe. A világosság a sötétségbe jött, de a sötétség nem fogadta be, írta János evangélista.

Miért van ez így minden korban, hogy a többség nem fogadja be a szívébe Jézust?

– Az Úristen esendőnek teremtett bennünket, és sok mindent rábízott a saját belátásunkra. Így aztán annál értékesebbek a szabadon meghozott döntéseink. Ezeknek a kockázatai között zajlik a történelem. Biztos, hogy az Úristen nem vereséget szenved, amikor megpróbáltatások szakadnak a világra, és a stabilnak látszó tervek összekuszálódnak. Ettől is az ő nagyságának és szeretetének minden képzeletet meghaladó szépsége, hatalma bontakozik ki, jut érvényre. Ebben láthatjuk annak értelmezését, amit átélünk. Én hiszem, hogy az Úristen nem csupán játékosa a világnak, hanem a Teremtője, és azokat is ő teremtette, akik szembefordulnak vele. Nem kell aggodalmaskodnunk, hogy itt valami baj van, hogy rossz útra tévedt a lét. Bíznunk kell a Jóistenben. Látnunk kell azonban, hogy Isten a felelősségtudatot is belénk oltotta, és azt várja, hogy ami tőlünk telik, azt tegyük meg a felismert jó szolgálatáért.

Megáldották a magyar segítséggel helyreállított templomot a földrengés sújtotta Tolentinóban

Megáldották a magyar segítséggel helyreállított templomot a földrengés sújtotta Tolentinóban

A templom kapuit Nazzareno Marconi püspök nyitotta meg. Az ünnepségen részt vett Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár, Habsburg-Lotharingiai Eduard szentszéki nagykövet, Varga Lajos váci segédpüspök, valamint Andrea Carradori, a Szent Szív Társaság perjele és a Vatikán képviselői.
Balog Zoltán kegyelmi pillanatnak nevezte a templom újranyitását. Felidézte, hogy a település egy évvel ezelőtt levélben kért segítséget Magyarországtól a templom helyreállításához. Itáliából évszázadok óta érkeztek Magyarországra papok, művészek és tudósok – fogalmazott, megemlítve Gellért püspököt és Kapisztrán Szent Jánost. „Most mi jöttünk el Tolentinóba” – folytatta. Hangsúlyozta, hogy a segítség jelképes, hiszen Magyarország nem gazdag ország, de gazdaságilag eljutott arra a szintre, hogy segíteni tud: a Hungary Helps program révén, amely támogatást nyújt a keresztényeknek Szíriában, Irakban, vagy épp afrikai diákoknak biztosít ösztöndíj-lehetőséget Magyarországon. Hazánk százötvenmillió forinttal támogatta a templom helyreállítását.
Az 1805-ben alakult, csak Tolentinóban több mint negyven főt számláló laikus Szent Szív Társaságot csuhásoknak (Sacco­ni) is nevezik a húsvét pénteki passión viselt öltözékük miatt. A Szent Szív-templomban a régi rítusú, latin nyelvű misét celebrálják. A magyar kormány a 2009-es abruzzói földrengés után a szintén súlyos károkat szenvedett Capestrano városában Kapisztrán Szent János szülőházának helyreállításában is segített a budapesti I. kerülettel közösen.
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) részéről Varga Lajos váci segédpüspök érkezett az ünnepségre. Az eseményen jelen volt Tóth Tamás rektor, az MKPK római ágense és Németh László olaszországi magyar főlelkész is. A Collegium Germanicum et Hungaricumból és a Pápai Magyar Intézetből érkező zarándokok a Tolentino városka közelében fekvő loretói kegyhelyen – ez Szűz Mária názáreti házának őrzési helye – az ünnepséget megelőzően közös szentmisén vettek részt, amelyet Varga Lajos püspök mutatott be.
A Németh László főlelkész vezette, olaszországi magyarokból álló zarándokcsoport tagjaival a miniszter és az államtitkár a szombati ünnepség után külön is találkozott, vasárnap délelőtt pedig Varga Lajos püspök celebrált nekik misét.

Forrás és fotó: Pápai Magyar Intézet, MTI

Párbeszéd a házasságról

Párbeszéd a házasságról

Fotó: Németh Péter

 

A főpásztor a beszélgetést felvezető előadásában kiemelte, hogy a házasságra való felkészülésben meghatározó a család, az otthoni példa. A házasság a férfi és a nő egész életre szóló szeretetkapcsolata Isten ajándékaiban részesülve. A Teremtő nélkül nem lehetséges a harmonikus házasság. A mai liberális felfogással szemben, amely a szerelem testi oldalát helyezi előtérbe, hangsúlyozta, hogy a házasság egymás iránti elköteleződés, amelyben mindkét fél növekedhet. Ezt próbálja akadályozni a bűn, amely gyengíti a szeretetben való növekedés lehetőségét.
Veres András úgy fogalmazott, minden emberben ott él a szeretet utáni vágy, hogy szeressen és szeretve legyen, de ebben csak akkor tud előrelépni, ha hajlandó áldozatokat hozni érte. Aki igazán szeret, az kész megbocsátani a másik gyengeségeit, és a szeretett személyért áldozatokat hozni.
Ha valaki nem akarja vállalni a házasságkötést – ahogyan a főpásztor fogalmazott: „a papír súlyát” –, az annak a jele, hogy még nem érett meg a házastársi szeretetre, nem tud áldozatot vállalni a másikért. A szeretet és a szerelem csak ott növekedhet, ahol a döntés visszavonhatatlan: tehát a házasságban. Az elköteleződésnek ezt a fajtáját nem lehet kipróbálni, hiszen minőségileg más kapcsolatot jelent, ha mindkét fél komolyan gondolja és az Úr színe előtt is kifejezi az elhatározását, hogy egész életen át kitart a másik mellett.
Az előadást követően a Győri Egyházmegye püspöke a hallgatóság kérdéseire válaszolt. „A kívülállók többet gondolkodnak ezen, mint aki benne él” – felelte humorosan egy, a cölibátusra vonatkozó kérdésre. Meglátása szerint nem nehezebb a nőtlen papi élet, mint egy egész életen át hűséges házasságban élni.
A beszélgetés során szóba került, hogy manapság a keresztény értékrend szerint élő fiatalok nehezen tudnak olyan párt találni, aki velük azonos módon gondolkodik. Veres András szerint ebben segíthetnek az egyházi iskolák, kollégiumok, intézmények. Immár az interneten is rendelkezésre áll magyar nyelvű katolikus társkereső oldal, amely a parkatt.hu címen érhető el.
A főpásztor emlékeztetett arra, hogy a mai fiatalok több mint fele elvált szülők gyermekeként nő fel, általában nők társaságában, így nincs megfelelő apaképe. Ezért meg kell erősíteni őket abban a tudatban, hogy a rossz példából is lehet tanulni, s annak ellenére, hogy a szüleik nem tudták megvalósítani a boldog házasságot, nekik még sikerülhet.

Forrás: Gömböcz Réka/Győri Egyházmegye

Óvjuk a hidegben éjszakázó embereket!

Óvjuk a hidegben éjszakázó embereket!

A krízisidőszakban a legfontosabb cél az élet védelme, ezért mindenkit arra kérnek, segítsenek a hajléktalan embereknek, hogy az éjszakát biztonságos ellátóintézményben tölthessék. „A november számunkra mindig egy kicsit több aggodalommal és várakozással teli időszak, mert ilyenkor kezd az idő hűvösebbre fordulni, és azt figyeljük, hol tudjuk és hol kell megerősítenünk a szolgáltatásainkat” – mondta Morva Emília, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Közép-magyarországi Régiójának vezetője december 5-én, a hajléktalan emberek Feszty Árpád úti lábadozójában tartott sajtótájékoztatón. Kijelentette, az aggodalom egy szeretetszolgálat részéről nagyon fontos hozzáállás. „Aggódunk azokért az emberekért, akik ilyenkor az utcán, a hidegben vagy nem lakás céljára szolgáló helyiségben kénytelenek éjszakázni. A legjobb segítség, ha megelőzzük azt, hogy valaki sokáig közterületen vagy utcán töltse az éjszakákat.”
Morva Emília hangsúlyozta, rendkívül lényeges az emberek segítőkészsége. „Az aluljárókba és a közterületekre sokan visznek takarót, élelmiszert a hajléktalan embereknek. Nem szabad, hogy ez a szolidaritás kivesszen a társadalomból. Ugyanakkor fontos tudnunk, hogy a legjobb segítség az, ha meleg, biztonságos helyre juttatjuk ezeket az embereket.” A régióvezető újságírói kérdésre elmondta, nincs férőhelyhiány, van hely, ahol nyugodt, biztonságos körülmények között lehet eltölteni az éjszakákat. A szeretetszolgálat budapesti vezetője a karitatív szervezetek és a hajléktalan embereket ellátó intézmények nevében azt kérte, hogy ha hajléktalan emberrel találkoznak az utcán vagy egy aluljáróban, akkor elsősorban abban segítsenek neki, hogy eljuthasson egy olyan intézménybe, ahol meleg helyen töltheti az éjszakát. Ehhez a diszpécserszolgálaton keresztül (Budapesten a 06/1-338-4186-os telefonszámon) az utcai gondozószolgálat szociális munkásaitól is kérhetnek segítséget, vagy hívhatják a 112-es segélyvonalat.
Egy kérdésre válaszolva Morva Emília szólt arról is, hogy az aluljárókban többnyire nem szociális, hanem sokkal inkább rendészeti problémával találkozunk, amit nem a hajléktalan emberek okoznak. Erről azzal kapcsolatban tett említést, hogy Czibere Károly szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkárral közös sajtótájékoztatójukon beszámoltak a krízisidőszak elején indított kísérleti aluljáróprogramról. A budapesti aluljárókban a szociális munkások együttműködnek a rendvédelmi szervezetekkel, a rendőrséggel, a közterület-felügyelettel, valamint az egészségügyi szakemberekkel, hogy feltérképezzék és rendezzék az aluljárókban kialakult helyzetet.
A krízisidőszak első hónapjában a hajléktalan emberek számára fenntartott éjjeli menedékhelyek kihasználtsága országosan hetvenkét százalékos volt – közölte az Emmi államtitkára. Czibere Károly elmondta, hogy a téli időszakra való felkészülés részeként bővítették a kapacitásokat. A hajléktalan emberek számára országosan kilencezer-hatszáz férőhely áll rendelkezésre, ezek számát ezerötszázzal növelik a krízisidőszakban. Ennek pénzügyi fedezetét időben biztosították az ellátók számára – emlékeztetett az államtitkár, aki azt is közölte, hogy a kormányzat a téli időszakban hatvankétmillió forintot biztosít a megnövekedett terhelés mellett dolgozó diszpécserközpontok támogatására.
Czibere Károly arról is beszámolt, hogy elvégezték a novembertől bevezetett „vörös kód” tesztüzemét, amely beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Ha extrém hideg esetén kiadják a figyelmeztető jelzést, akkor néhány éjszakára a bentlakásos szociális intézményeknek is ellátást kell biztosítaniuk azoknak a hajléktalan embereknek, akik nem tudnak más módon segítséghez jutni.
Az utcai szociális szolgálatok megerősítéséről szólva az államtitkár elmondta, a jelenleg működő nyolcvanhárom szolgálat további néggyel bővült, és egy pályázatnak köszönhetően tizenkilenc új krízisautót állítanak munkába.
Az államtitkár közölte, a krízisidőszak többletköltségeire háromszázhatvanmillió forintot biztosít a kormányzat. Ezenfelül az extrém hideg miatt esetleg megnövekedő költségek fedezetére ötvenmillió forintot különítettek el. További tizenegymillió forintot fordítanak a krízisautók támogatására, és kilencvenhétmilliót az egészségügyi problémákkal küzdő hajléktalan emberek kezelésére.
Czibere Károly kiemelte: ma Magyarországon senkinek nem kell kapacitáshiány miatt közterületen töltenie az éjszakát. Felhívta a figyelmet arra, hogy a következő hónapokban az elsődleges cél az élet megóvása. Ezért a szeretetszolgálattal együtt arra kéri az embereket, hogy ha hajléktalan emberrel találkoznak, segítsenek neki, hogy az éjszakát biztonságos ellátó­intéz­mény­ben tölthesse. Minden ilyen esetben hívják a diszpécserszolgálat telefonszámát vagy a 112-es segélyhívót.
Az önkéntesség napján az államtitkár a lábadozó hajléktalanokat ellátó intézmény dolgozóival és a szeretetszolgálat régióvezetőjével együtt osztotta ki az ebédet a gondozott embereknek.

Forrás: Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Egymillió csillag a szegényekért

Egymillió csillag a szegényekért

Fotó: Marcali Gábor

 

A rendezvényt Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, valamint Écsy Gábor, a Katolikus Karitász országos igazgatója nyitotta meg.
Veres András köszöntőjében azokra irányította a hallgatóság figyelmét, akik talán maguk előtt is szégyellik, hogy szükséget szenvednek. A karitász feladata, hogy elérje ezeket a „szemérmes szegényeket”. Kiemelte: a segítő szolgálat lényege a személyes kapcsolat. Arra buzdította a jelenlévőket, hogy gyújtsanak gyertyát egy-egy rászorulókért.
Écsy Gábor röviden felidézte az Egymillió csillag a szegényekért akció történetét, amely 1998-ban Franciaországból indult útjára, s ma már tizen­öt ország vesz részt benne évről évre. Hazánk hét évvel ezelőtt csatlakozott a programhoz, hogy felhívja a figyelmet arra: vannak nálunk sokkal szegényebb emberek is, akiknek napi megélhetési gondjaik vannak. Az országos igazgató hangsúlyozta: figyeljünk rájuk, segítsünk rajtuk. Az idei országos akcióban a Katolikus Karitász tizenegy egyházmegyei szervezete vesz részt, így a következő hetekben az ország több mint százharminc településén gyúlnak ki a szeretet lángját szimbolizáló mécsesek.
A győri Széchenyi téren rövid műsorral, közös gyertyagyújtással és adománygyűjtéssel indította el a Katolikus Karitász az országos akciót: a Mozgáskorlátozottak Győr-Moson-Sopron Megyei Egyesületének egyik tagja vidám táncos műsorral, a Liszt Ferenc Zeneiskola gyermekkórusa adventi énekekkel lépett fel a színpadon.
Az adományozásra szánt kétezer-ötszáz mécsest a Győri Egyházmegyei Karitász megváltozott munkaképességű foglalkoztatottjai készítették. Az ünnepi műsor végén lehetőség nyílt támogatás felajánlására is, amit egy-egy adventi mécsessel és egy 2018-as karitásznaptárral köszöntek meg a szervezők.

Forrás: Győri Egyházmegyei Karitász

Szovjet emlékműből oltár

Szovjet emlékműből oltár

Fotó: Bertáné Pintér Katalin

 

„Az alsószentiváni fatimai kegyhely oltárát képező kőtömb, amely a szovjet hatalom dicsőségét hirdető hősi emlékmű alapja volt, mostantól jelképezze, hogy az emberiség történelme Isten kezében van” – mondta Spányi Antal püspök december 3-án, a Fejér megyei község kegytemplomának megáldásán.
A fatimai jelenések 100. évfordulójára megújult a Fatimai Boldogságos Szűz Mária első hazai kegyhelye, amely mostantól új környezetben fogadja a zarándokokat Alszó­szent­ivánon. A kegyszobor körül felújították a teljes templombelsőt, amelynek különlegessége, hogy új oltárát az egykor Esztergomban felállított szovjet hősi emlékmű kövéből faragták ki. Az oltár így nemcsak Krisztust szimbolizálja, hanem azt is, hogy a fatimai üzenetek beteljesednek.
A Szűzanya fatimai megjelenéséről 1951. május 13-án emlékeztek meg először a dél-mezőföldi településen. A kis falu azóta zarándokhely: katolikus templomában májustól októberig minden hónap 13-án zarándokok sokasága köszönti a Szent Szüzet és kéri közbenjárását.
Spányi Antal püspök beszédében a kegyhely jelentőségét hangsúlyozta: e különleges oltárnak erős üzenete van a magyar társadalomban és az egész keresztény Európában is. Ami itt történt, az összefogás eredménye. Száz évvel ezelőtt Fatimában megjelent a Boldogságos Szűz, majd ötven évvel később a székesfehérvári püspök megálmodott egy templomot, és idehozatta ezt a kegyszobrot, hogy az országban elsőként fatimai kegyhelyet hozzon létre.
„Ez az álom most teljesedett be, hiszen október 3-án átadhattuk a megújult szabadtéri liturgikus helyet, most pedig megáldjuk a megújított templomot és plébániaépületet. Felszenteljük azt az oltárt, amelynek köve korábban egy rettegett állami hatalom dicsőségét és erejét hirdette. Az emberek azt gondolták: aki ekkora emlékművet képes állítani, annak semmi sem állhat ellen. A kő azonban mostantól kezdve Krisztus áldozatának megjelenítését szolgálja, oltár lesz, ahol Isten nekünk adja feláldozott életét.”
„Kérjük hát Isten kegyelmét az oltárra, az életünkre, erre a közösségre, egész nemzetünkre, hazánkra és Európára. Mert nemcsak a templomnak kell látványosan megújulnia, hanem az emberek lelkében, az itt élők és az ideérkezők életében is változást kell hoznia a fatimai üzenetnek” – fogalmazott a főpásztor.
A szentmisében a megyéspüspök felszentelte az oltárt. A szentelési imádságot követően Krisztus öt sebének jelképeként az oltárt öt helyen megkente a szent olajjal, a krizmával, majd tömjént égettek ezeken a helyen.
A szertartás végén az oltáron elhelyezték a terítőt, a díszítést, és a főpásztor meggyújtotta a gyertyákat. A szentelést követően a mise az Eucharisztia liturgiájával folytatódott. A szentáldozás után került sor a tabernákulum megáldására.
Az ünnepi eseményen Alsószentiván és környéke közéleti vezetői is részt vettek. A szentmisén a templom kórusa végezte a zenei szolgálatot.
A liturgia végén Spányi Antal megyéspüspök meggyújtotta a templom adventi koszorúján az első gyertyát. A mise után a helyi Fatimai Boldogasszony Általános Iskola diákjai adventi műsort adtak elő.

Forrás: Székesfehérvári Egyházmegye

Kié Jeruzsálem?

Kié Jeruzsálem?

Később megtudtam, hogy a mohamedánok számára is ez a szent város, és háborúkat vívnak azért, hogy kinek a birtokában legyen. Engem ez arra emlékeztetett, amikor két asszony követelt magának egy gyermeket, és Salamon király azt ajánlotta, hogy vágják ketté, s úgy osztozzanak vitájuk tárgyán. A berlini fal történetét ismerve nem rokonszenves, ha egy várost fallal osztanak két, egymással ellenségesen szembenálló részre.
Jeruzsálem a világ egyik legrégebbi, folyamatosan lakott települése. Számtalan ostromot szenvedett el, kirabolták, lakóinak nagy részét megölték. Krisztus születése óta volt Róma birtoka, az európai keresztesek fővárosa, meghódították az arabok, majd a törökök. A XIX. században viszonylag békében éltek egymás mellett zsidó, arab, ortodox keresztény és örmény lakói. Az Izrael állam 1948-as megalakulása utáni első háború eredményeként a város nyugati fele Izrael, keleti fele pedig a palesztinai arabok kezére került. Az 1967-es háború óta Izrael ellenőrzi az egész várost, s 1980-ban egységét törvényben nyilvánította ki, leszögezve, hogy az egységes Jeruzsálem Izrael fővárosa. Az ENSZ ezt érvénytelennek nyilvánította. Az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa 1995-ben Jeruzsálemet elismerte Izrael fővárosának, és bejelentette, hogy nagykövetségét át fogja helyezni oda, de mindeddig ezt elhalasztotta. Trump elnök most december 6-án bejelentette, hogy a huszonkét évvel ezelőtt hozott döntést végrehajtja.
A Szentatya – a világ legtöbb kormányával együtt – nagyon aggályosnak tartja ezt a döntést. Rámutatott arra, hogy Jeruzsálem egyformán tisztelt szent helye a három egyistenhívő világvallásnak, ezért „különleges hivatása van a béke szempontjából”. Valóban, ha egymás hitét és szokásait tisztelve, békésen tudnának ott egymás mellett élni zsidók, keresztények és muszlimok, akkor példájuk kiterjedhetne az egész Szentföldre, sőt, az egész Közel-Keletre is. Az 1990-es évek elején Rabin akkori izraeli miniszterelnök kidolgozta a részleteket, velem is megosztotta a részleteket. Tragikus, hogy ezért egy saját népéből származó fanatikus meggyilkolta. Fanatikusok, fundamentalisták minden közösségben vannak. Ha nem sikerül elszigetelni, lefegyverezni őket, egész földrészeket tudnak lángba borítani. Trump lépése önmagában nem sokat változtat a fönnálló helyzeten, Jeruzsálem tényleges státusán. A veszély az, és ennek jelei jól láthatók, hogy érvet, ürügyet kínál a fanatikusok számára.
Jeruzsálemről sem a zsidók, sem az arabok nem fognak lemondani. Technikailag, fizikailag megoldható, hogy két kormányzat, két szuverenitás működjön egymás mellett. Csak valódi, a szívekben is élő béke kell ehhez. Évtizedek óta beszélnek „békefolyamat”-ról, kétállami megoldásról. Ha az öldökléstől és merényletektől szenvedő emberek, arabok és zsidók többségének akarata érvényesülne, ha a nagyhatalmak és a kisebb államok őszintén kívánnák, akkor megszülethetne a béke a Közel-Keleten. Ferenc pápát követve imádkozzunk ezért, és követeljük a politikusoktól.

Pálinkaszentelés Kalocsán

Pálinkaszentelés Kalocsán

Az ünnepi szentmisét és szentbeszédet Bábel Balázs érsek tartotta. Az eseményen jelen volt Baráth István dandártábornok, a Magyar Honvédség Logisztikai Központ parancsnoka, illetve Bozó Tibor dandár­tá­bor­nok, a Magyar Honvédség Altiszti Akadémia parancsnoka, akinek hozzájárulásával két honvéd altisztjelölt állt díszőrséget a Szent Miklós- ereklye mellett. Az eseményen ott volt Font Sándor országgyűlési képviselő, a Parlament mezőgazdasági bizottságának elnöke, és Bálint József, Kalocsa polgármestere is. Megjelentek továbbá a kalocsai Szent István Paprika Lovagrend, valamint a Magyar Pálinka Lovagrend tagjai, köztük Lakatos Márton, a Madarasi Pálinkaház tulajdonosa és Trepák János, a Vino­trep Kft. ügyvezető igazgatója, a Magyar Pálinka Lovagrend nagykövete. Ők minden évben elhozzák termékeiket a kalocsai központi ünnepségre.
A főpásztor az időről elmélkedve keresztény küldetésünk teljesítését sürgette. Az idő kötöttségében élünk, ezért nem mondhatjuk, hogy ráérünk, hanem minden lehetőséget meg kell ragadnunk missziós küldetésünk elvégzésére. A szentmisét Szent Miklós ereklyéinek jelenlétében mutatták be, melyeket egy, Horváth Nándor kalocsai aranyműves által készített új, díszes ereklyetartóban helyeztek el. A művész a Magyar Képzőművészeti Egyetem fémrestaurátor, ötvös szakos hallgatója.
A közös ünneplés végén a házigazda, Mészáros István prépost, templomigazgató valamennyi jelenlévőt közös beszélgetésre invitált, és mindenki kaphatott a frissen megáldott pálinkákból is.

Forrás és fotó: Kalocsa-Kecskeméti Egyházmegye

1 / 27123...Utolsó