Embertárs

„Mama, ne sírj! A szívem jó, tudok szeretni”

„Mama, ne sírj! A szívem jó, tudok szeretni”

Fotó: Merényi Zita

 

Az iskolaközpont előtt a névadó Brenner János szobra áll. Odabent káosz fogad bennünket, de a jótékony fajta. Szinte mozdulni sem lehet, mindenki mindenkivel beszélget, sorban áll kávéért, pólóért, valaki a kiscsoportokba és a műhelyekre való jelentkezésre szólítja fel a jelenlevőket, majd elcsendesedésre és a helyük elfoglalására kéri őket. Kezdetben csekély sikerrel. Kolléganőmet azonnal megöleli, aztán valahova magával viszi az egyik résztvevő, én pedig kissé elveszetten próbálok tájékozódni. A lassan oszladozó tömegen túl megpillantom Varga László püspököt egy asztal mögött; láthatóan remek hangulatban beszélget a mellette ülő sráccal. Előttük kagylók sora, virág és gyertya, a földön pedig kétféle kék, hullámzó, vizet utánzó anyag, sok-sok égő mécsessel. Az asztalterítő lelógó oldalára színes papírból készült lábnyomokat aggattak, és mindegyikre egy-egy nevet írtak.
A hattagú zenekar vezetője bejelenti, hogy most az idei katimavik címadó dalát, a Meghívtál, hogy vízre lépjek-et fogjuk énekelni. Éneklés közben észreveszem, hogy a terem üvegfalára hatalmas vásznat akasztottak a szervezők. Vizet járó bárkát ábrázol, amelyet sok-sok színes lábnyom vesz körül.
A püspök előadásának nyitógondolata, hogy mit köszönhet leginkább a sérült emberekkel való kapcsolatának. Azt, hogy rájött: ő is sérült ember. Sokan megtanulják, megtanuljuk jól elrejteni a gyengeségeinket, a sebeinket és a bűneinket egyaránt. Az a két mozgássérült, akikkel egyidőben együtt lakott, nem volt képes erre. Józsi csak feküdni tudott, Zozónak két mankó kellett a járáshoz. Időnként mi, „egészségesek” is lebukunk, és olyankor önmagunk vagy mások ellen fordulunk. Mozgássérült barátai arra tanították meg a püspököt, hogy a félelem, a görcsösség, az agresszivitás helyett rátaláljon az örömre, és jobban szeresse önmagát.
Méghozzá az egyik főparancs értelmében, amely arra szólít fel, hogy úgy szeressük felebarátainkat, mint önmagunkat. A másik főparancsnak azáltal tehetünk eleget, ha Istent szenvedélyesen szeretjük, és nem félelemből hallgatunk rá. Hiszen maga Isten is tele van szenvedélyes szeretettel.
Szeretjük-e önmagunkat? Isten szeretetének ajándéka-e az életünk? A beteg, szegény, sérült ember is tud szeretni, a szeretet ajándékait elfogadni és továbbadni. Sérült barátai arra tanították Varga atyát, hogy ne féljen elfogadni a sebeit, a bűneit, és belátni, hogy szeretetre szorul. Mind­annyian Isten szeretett gyermekei, képmásai, a Szentlélek szentélyei vagyunk, ezért tiszteletet érdemlünk. Isten gyönyörűnek lát bennünket. Így volt ezzel az a néni is, akit mindig sérült fia kísért a templomba. Ő pedig rámutatott, és ezt kérdezte Varga atyától: „Ugye, milyen gyönyörű a fiam?” Mert akire szeretettel néznek, az megszépül. Szerelmes fiataloknál lehet ezt gyakran észrevenni: átváltoznak, ragyogni kezdenek, amikor megérzik, hogy valaki számára ők a legszebbek. Isten alkotásaiként eredendő szépség jellemez bennünket.
Amit magunkban nem szeretünk, másban sem fogjuk szeretni. A tisztának minden tiszta, míg ha a sötétség indul bennem növekedésnek, körülöttem is egyre nagyobb lesz a sötétség. Ez utóbbi ugyanis tolakodó, míg a szeretet diszkrét. Ha azt keresnénk, hogy másokban mi a szép, a mi életünk is megszépülne.
Mindenki képes növekedni a szeretetben, ebben a betegség sem akadályoz meg. Jean Vanier története volt: egy anyának sérült gyermeke született, és ezt csak hosszú idő után tudta elfogadni. Ám amikor még meg is vakult a gyerek, az asszony megint fellázadt. A fia azonban így vigasztalta: „Mama, ne sírj! A szívem jó, tudok szeretni.”
Mind tudunk szeretni és növekedni a szeretetben. De van, ami segít, és van, ami akadályoz e téren. A vendégszeretet például segít. Az, ha a szegény bejöhet hozzám, és az asztalomhoz ültetem, beengedem a magánszférámba. Hagyom, hogy változtasson rajtam a kapcsolatunk, hogy közös történetünk kezdődjön. A szeretet ugyanis kétirányú utca.
E ponton a püspök hosszú történetbe kezd egy hajléktalan férfival való kapcsolatáról, aki gyakran becsöngetett hozzá, és mindig pénzt kért. Ő pedig hol adott, hol nem. Mégis újra meg újra eljött. „Azért jövök – mondta –, mert te tisztelsz engem. Megkérdezed, hogy vagyok.” Pártfogoltja egyszer azt is kiprovokálta, hogy meghívja karácsonyra. Méghozzá kispapokkal és az akkori püspökkel egy társaságba. Mivel a püspök a többiekkel együtt egy idő után átvonult a másik szobába, amikor végül kijött onnét, a férfi nekitámadt: „Azt hiszed, azért, mert hajléktalan vagyok, lenézhetsz engem?” Mindannyian tiszteletre, gyengédségre szorulunk. De aki kitaszított, érzékenyebb.
A szeretetben való növekedésben a harag is akadályoz. Maga a harag még nem bűn; az a kérdés, mit kezdünk vele. Ha gyűlölet lesz belőle, az tönkretesz bennünket. Ha gyűlölködöm, megbetegszik körülöttem a világ. A gyűlölet mar, engem magamat is. Szakítsuk meg az ördögi kört! Haragunkat, gyűlöletünket mindennap kivihetjük Isten szeretetének mezejére, a trágyához hasonlóan, amely önmagában maró hatású, de ha szétterítik, termővé teszi a földet.
Az evangélium szíve a megbocsátás. Aki haragot tart, egy ketrec rácsát rázza belülről, holott a kulcs nála van. A megbocsátás: szabaddá válás. Isten azt kéri tőlünk, hogy a másik adósságlevelét és az összes fénymásolatot is semmisítsük meg. Hogy szeressük ellenségeinket. Hogy áldást mondjunk arra, aki bánt bennünket. Tegyünk így, és meg fogjuk tapasztalni, hogy a szívünk egyszer csak átfordul. Mert az áldás gyógyít.

*

Rövid szünet kezdődik, jelentkezünk egy kiscsoportba. Közben kihirdetik, hogy délután milyen műhelyek lesznek. Parádésan gazdag a választék. Lehet táncot tanulni, lesz kutyás program, relaxáció, kézműveskedés, játékműhely, beszélgetés a sérült emberek egyházbeli helyzetéről, bibliodráma, városnézés, múzeumlátogatás, toronyjárás – felsorolni is sok.
Kiscsoportunkban főleg arról folyik a szó, hogy kinek milyen itt lenni. Hárman közülünk a határon túlról, Zentáról érkeztek. Magdolna, aki Down-szindrómás fiát is magával hozta a katimavikra, hosszan mesél az ottani, sérültek számára fenntartott foglalkoztató mindennapjairól, amelyet ő hozott létre, a Hit és Fény közösségre jellemző szellemben. Egy házaspár is velünk van; őket annak idején egy sérült ember elveszett kabátjának ügye hozta össze. Együttlétünk másfél órája során legalább olyan fontosak a kézfogások és a mosolyok, mint a szavak. Egyre erősebben érezzük, hogy itt a szavak, a szóbeli közlések gyengeségére, pontatlanságára ébred rá az ember.

*

Erről beszél Csány Endre nemzeti felelős is, akit a nagy kavarodásban végül sikerül pár percre leültetnem a kert egy félreeső zugában. Katimavik: az eszkimó szó találkozóhelyet jelent, és a Hit és Fény meg a Bárka találkozóinak neve lett. Az egyik célja az ünneplés, a másik pedig az, hogy megmutassák a világnak: jó így élni. Egy éve készülnek már a mai alkalomra, a harmadik magyar katimavikra. Vízre lépés volt már maga a szervezés is, akárcsak annak idején a Hit és Fény létrejötte. Akkor egy család fellázadt értelmi fogyatékos gyermekeinek kiközösítése ellen, és ez egy közösség alapja lett. Itt lenni olyan alapkérdések megválaszolásában segít, hogy mitől szerethető egy ember. Ráébreszt arra, hogy senki nem csökkent értékű csak azért, mert „rendellenesen” viselkedik. Sőt, mindannyian tanulhatunk a sérült emberektől, hiszen bennük az ismerkedés terén nincsen olyan félsz, gátlás, mint bennünk. Sokkal könnyebben, lazábban teremtenek kapcsolatot idegenekkel. Felszabadító a velük való együttlét: az ő társaságukban nem kell viselkedni. Köztük megértjük, hogy két ember között talán nem is egymás tökéletes megértése a legfontosabb (ami nem is lehetséges), hanem az erre való törekvés, az állandó próbálkozás, a kitartó figyelem, amely már eleve a másik alapvető elfogadásával párosul.

*

3-tól kutyás aktivitáson és táncórán veszünk részt. A kutyás foglalkozás nagyon népszerű. Az Azúr Segítőkutyás Egyesülettől érkezett Sipos Mónika és Szabó Beáta vezeti a kétórás alkalmat a border collie Loki és a mudi-keverék Bee segítségével. A résztvevők odavannak a kutyákért, és boldogan vesznek részt a dobálós, sétálós, éneklős játékokban. Egymást is segítik, amikor valaki ügyetlenebb. A kutyák jelenléte, kedvessége láthatóan feloldja, közösséggé varázsolja a résztvevőket.
*
Odafent, a táncműhelyben azon álmélkodunk el, hogy mozgásukban korlátozott emberek is micsoda örömmel vetik bele magukat a lépéssorok megtanulásába, sőt, még egy kerekesszékes lány is boldogan táncol. Mintha létezne valamiféle lépéseken túli tánc, amely egyenesen a lélekből fakad, és képes diadalmaskodni a testi nehézségeken, megfeledkezni róluk.
Kolléganőmmel azon kezdünk tanakodni, hogy mi lenne, ha most hirtelen bennünket is táncolni szólítana a két tanár (akik amúgy óriási empátiával vonzanak minden jelenlevőt a táncparkettre). Vajon mi, „egészségesek” képesek lennénk-e olyan bátran próbálkozni, sutaságunkat elfogadni, mint az itt táncolók? Nem, nem, biztosan nem, mondjuk ki mind a ketten.

*

Megérkezik Székely János püspök. A termet az előző alkalom óta átrendezték. Most kisebb körökben állnak a székek, minden kör közepén lavór, benne törülköző, mellette kancsó és mécses, és lassan minden székre leül valaki. Az egyik körben meglátom Varga Lászlót is. A mosdók felől óriási a vándorlás a körök irányába: teli kancsókat visz mindenki, és még tíz perc után sincs vége a mozgalomnak. Pedig Csány Endre már felolvasta a lábmosás jelenetét János evangéliumából, Székely püspök pedig a mikrofonnál áll, és beszélni kezd.
– Elmesélek valamit – mondja. – Körülbelül ötéves lehettem, és ministrálni kezdtem. Egy öreg ferences volt a pap, nagyon szerettük, tiszteltük. Egyszer kibomlott a cipőfűzőm, ő pedig lekuporodott, és bekötötte. Sokszor hallottam prédikálni, de mára egyetlen szavára sem emlékszem. A mozdulatára viszont, ahogyan a cipőmhöz hajol, egészen élesen emlékszem mindmáig. Az alázatára, amellyel egy kis ministráns cipőjét bekötötte.
Jézus lekuporodik a tanítványok lábához. Nem felülről segít. A felülről segítőkben sokszor gőg és önzés van. Isten nem ilyen. Amikor Napóleonnak fia született, százegy ágyúlövéssel köszöntötték. Jézus viszont csendben érkezett, és nem palotába.
Amikor Betlehemben tanultam, szerettem a születés barlangjában lenni, imádkozni. Ott megértettem: Jézus azért érkezett barlangba, hogy elhiggyük: önmagát akarja nekünk adni. Isten végtelenül egyszerű. Jézus a lábmosással arra akar tanítani bennünket, hogy alázattal szeressünk, segítsünk. Isten gyengesége erősebb az embereknél.
A víz, amivel megmossátok egymás lábát, Jézus vérére emlékeztet. A lábmosással későbbi szenvedését akarta előre jelezni.
Ma Goretti Mária ünnepe van. Egy olyan lányé, akit a vele erőszakoskodó fiú, mivel ellenállt, tizennégy késszúrással megölt. Ám ő halála előtt megbocsátott neki, és ez tíz évvel később megváltoztatta a fiú hozzáállását. Megtért, szabadulása után bocsánatot kért az édesanyától. Mária vére és megbocsátása segített megtisztulnia. Jézus vére is tisztít.
Egy indián nyomolvasó unokaöccse rossz útra tért, ezért a szülők elhívták, hogy beszéljen a fiuk lelkére, aki nagyon szerette őt. Ő azonban semmit sem mondott neki ottlé­tének napjai alatt. Amikor távozni készült, a fiú lehajolt, hogy bekösse a bácsi mokaszinját. Miközben kötötte, a kézfejére cseppent valami. Felnézett, és látta, hogy a nagybátyja sír. Felállt, megölelték egymást – és a fiú akkortól fogva megváltozott.
Nincs hiába kiontott könny és vér, hiábavaló szenvedés. Bűnbocsánatot tudnak szerezni. Jézus itt van közöttünk.

*

Mindenki megmossa a jobb oldalán ülő lábát, aki aztán a fejére teszi a kezét, így áldja meg. A méltóságteljes szertartás, a résztvevők komolysága, gondossága végképp felold minden határt a jelenlevők között. Itt már nincsenek segítők és segítettek, csak testvérek, akiket egymásra bíztak. „Senki sem mondja elég sokszor, hogy jók vagyunk”: hirtelen ez jut eszembe, magam sem tudom, miért. De én mostantól többször akarom mondani.

Három napig tartó lakodalom

Három napig tartó lakodalom

Fotó: Papp Flóra

 

Mint a legtöbb kislány, Bódi Mária Magdolna is arról álmodott, hogy felnőve királyné lesz. Ám az ő királya nem egy volt a földi uralkodók közül, hanem maga Jézus Krisztus. Az 1921-ben zsellércsaládba született Magdi a kor előírásai szerint törvénytelen származása miatt nem léphetett szerzetesrendbe, a világban kellett Jézus Krisztus jegyesévé válnia. Méghozzá olyan helyszínen, ahol csak kevesen keresték volna Istent: a balatonfűzfői vegyi üzemben. Jegyesével nem hét határra szóló lakodalomban kelt egybe, hanem a vértanúságban: Magdit 1945-ben Litéren meggyilkolta egy orosz katona, miközben a munkáslány a barátnőit védte az erőszaktól. „Uram, Királyom, végy magadhoz!” – ezek voltak az utolsó szavai.
Mivel Bódi Mária Magdolna hitéletének egyik sarokköve volt a jegyesével, az Eucharisztiában jelen lévő Jézussal való találkozás, boldoggá avatásáért imádkozva már tavaly is rendhagyó lakodalomba, ötvenórás szentségimádásra hívta a környék híveit Laposa Norbert plébános és három balatonfűzfői fiatal: Tóth Ágota és húga, Eszter, valamint Palásthy István. A maratoni szentségimádást idén országosan is meghirdették, és fiatalokat megszólító kísérőprogramokkal – például ingyenes strandolási lehetőséggel – is kiegészítették. Így jött létre a Balatoni Katolikus Találkozó, röviden a Balakat.
A rendezvény június 28-án, a balatonfűzfői Jézus Szíve-plébániatemplom búcsúnapján bontott vitorlát. Laposa Norbert plébános köszöntőszavai után Fábry Kornél, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) főtitkára tartott előadást, melyben ismertette a 2020-as találkozó célját és programjait, majd részvételre buzdította a megjelenteket. „Egy lagzin sokkal jobb ott lenni, mint megnézni a róla készült videót” – fogalmazott Fábry Kornél.
A búcsúi szentmisét Márfi Gyula veszprémi érsek mu­tatta be, a találkozón részt vevő lelkipásztorokkal, köztük Fábry Kornéllal együtt, aki a homíliát is mondta. A NEK főtitkára a prédikációjában minél gyakoribb szentáldozásra biztatta a híveket. „Jézus legnagyobb ajándéka ő maga. Ki vagyok én, hogy visszautasítsam?” – tette föl a kérdést Fábry Kornél, majd kifejtette: amikor a Miatyánkban a mindennapi kenyérért könyörgünk, nemcsak a napi betevőt értjük e kifejezés alatt, hanem Az Élet Kenyerét is. A nap programját az Oltáriszentség ünnepélyes kihelyezése, szentségimádás, majd zenés dicsőítés zárta.
Június 29-én a reggeli ima után műhelyfoglalkozásokon vehettek részt az érdeklődők. A templom mögötti romnál eközben kerekasztal-beszélgetés kezdődött Bódi Mária Magdolna életéről Kovács Elemérné Bódi Máriával, a vértanú unokahúgával, Tornyos László litéri lakossal, Magdi tiszteletének egyik felélesztőjével, Laposa Norbert plébánossal, valamint Tóth Eszterrel, a találkozó egyik szervezőjével.
A beszélgetőtársak elmondták, hogyan kerültek kapcsolatba Bódi Mária Magdolnával. Személyesen egyikük sem ismerhette a vértanút, még az unokahúga, Mária sem, hiszen két évvel Magdi halála után született. Édesapja – a vértanú lány bátyja –, valamint a család többi tagja azonban gondoskodott arról, hogy Magdi emléke ne halványuljon el a családban. Ezeket a történeteket idézte föl Mária. Tornyos László ehhez kapcsolódva elmondta: a kommunista rendszer mindent megtett azért, hogy Magdi vértanúságát elrejtsék az emberek elől, de legalábbis kisebbítsék. Sokan ma is úgy vélekednek, a boldoggá avatott lány csupán egy volt a sok közül, akit bántalmaztak a szovjet katonák. Az idős úr Litéren nőtt fel, de csak középiskolás korában, egy osztálytársa édesapján keresztül értesült arról, hogy szülőfalujában mi történt egy fiatal lánnyal a II. világháború utolsó napjaiban. Tóth Eszter úgy fogalmazott: a Balaton keleti csücskét teljesen áthatja Magdi lelkisége. Bár a vértanúság helyszíne Litér, Eszter még a balatonfűzfői templomba sem tud belépni anélkül, hogy ne gondolna rá.
A beszélgetés folytatásában arra a kérdésre keresték a választ, miben lehet példakép a huszonévesen vértanúvá lett lány. Laposa Norbert plébános hangsúlyozta, azt kell megmutatni, hogy milyen volt Magdi valójában. Két műszakban dolgozott a balatonfűzfői vegyi gyárban, s emellett igyekezett imádságos életet élni és közösségi munkát végezni. „Amikor rohanunk, vajon megéri-e sietnünk oda, ahová tartunk, tényleg jó hely-e az, ahová szaladunk? Nem biztos, hogy megéri, ha van helyette más választásunk” – mondta Laposa Norbert.
Az esetleges boldoggá avatással kapcsolatban Tóth Eszter arról beszélt, hogy korábban főként szent életű papokat, szerzetes nővéreket, uralkodókat kanonizáltak, de a XXI. században elérkezett annak az ideje, hogy egy egyszerű munkáslány is a szentek közösségébe lépjen. Ferenc pápa nagy hangsúlyt helyez rá, hogy hétköznapi embereket is a szentek és a boldogok sorába iktasson. Laposa Norbert hozzátette, a boldoggá avatásra meg kell érnie az időnek, addig pedig az a feladatunk, hogy megértsük, mit tett, és hogyan élt Bódi Mária Magdolna, milyen volt életszentsége.
A délutáni szabadprogram után Béri László Renátó kármelita szerzetes tartott előadást. Jézus egy mondatáról elmélkedett, amely János evangéliumában olvasható: „ti pedig énbennem, és én tibennetek” (Jn 14,20). Kifejtette, az „én tibennetek” azt jelenti, hogy minden emberben jelen van a szentháromságos egy Isten. Semmilyen feltételnek nem kell megfelelnünk ehhez, csupán rá kell ébrednünk, hogy így van. A „ti pedig énbennem” alatt Jézus azt érti, hogy benne vagyunk Isten jelenlé­tében, Isten körülöttünk van. A minket körülvevő világnak részei az embertársaink is, akik valamennyien utak, hidak, kapuk Istenhez. Az esti program lelki beszélgetésekkel folytatódott, és egy különleges szentmisével, amely éjfélkor kezdődött a templomromnál.
Június 30-án, a reggeli ima után Versegi Beáta-Mária nővér, a Nyolc Boldogság közösség tagja tartott előadást, amely segített ráhangolódni a szentmisére. Beáta nővér úgy fogalmazott, a háromnapos találkozó során egy mese vált valósággá: Balatonfűzfőn három éjjel és három napon át tartott a lakodalom Jézussal, a jegyessel. De Jézus nemcsak három napig akar velünk maradni, hanem egy egész életen át és az örökkévalóságban is. Ehhez igyekezett segítséget nyújtani Beáta nővér, amikor a szentmise részeit elemezve fölkészítette a híveket a szentáldozásban létrejövő találkozásra. Hangsúlyozta, Jézus jelenléte az életünkben nem azt jelenti, hogy megoldódnak a problémáink, ám a problémák közepette is észrevehetjük, hogy Jézus itt van közöttünk.
A vasárnapi szentmisét Tamás Zoltán újmisés lelkipásztor mutatta be, aki a záróáldás után újmisés áldásban részesítette a megjelenteket. A szertartás után a templomkertben szeretetvendégségen látták vendégül a résztvevőket. A találkozót vasárnap este közös imádság zárta, melyet Csernai Balázs veszprémi egyetemi lelkész vezetett.

Orvostanhallgatók hálaadása

Orvostanhallgatók hálaadása

Fotó: Harasztovics Arnold

 

Udvardy György pécsi megyéspüspök Isten és ember viszonyáról, Isten szeretetének kiáradásáról beszélt a szentmisén. Rámutatott: Isten szeretete nyilvánul meg az áldásban és a szolgálatban is, amelyre felkészülten vállalkoznak az avatandó orvosok.
Jézus bevon bennünket a küldetésébe. Azt tanítja: Aki hasonlítani akar hozzá az Atya ismeretében és szeretetében, az hasonlítani fog a küldetésében is. A gondoskodásban, a sebek gyógyításában, a vigasztalásban, az életre támasztásban, mások megóvásában. Jézus ebbe a küldetésbe von be mindannyiunkat – fogalmazott a püspök. – Úgy gondolom, hogy a gyógyítás, az orvosi hivatás az isteni szeretet és jóság emberi megnyilvánulása. Küldetés, amely a bizalmon, a biztonságon és az élet teljességén nyugszik. Az orvos az embert gyógyítja, aki egész életében Istent keresi – mondta a főpásztor.
A hivatás lényegéről és lelkiségéről is beszélt a püspök: „Ez a hivatás, túl azon, hogy nagyon alapos szakmai felkészültséget és emberi elköteleződést kíván, Istentől akart szolgálat, amely az ő szeretetét és az emberről való gondoskodását jeleníti meg. Isten gondoskodni akar a népéről, pásztorként akar jelen lenni népe körében az orvosai által is, akik a bizalomra építve gyógyítanak. Az orvos különös módon részesedik ebből a pásztori küldetésből.
A sebek gyógyítása, az élet megóvása egyszerre isteni és emberi mű. S nem csak a betegségek gyógyítását, hanem magának az embernek a gyógyítását, védelmét értjük ez alatt, hogy az ember mint Isten képmása alkotójához méltó módon élhessen, és ne legyen olyan ideológia vagy más megfontolás, ami ezt az emberképet széttiporja vagy át akarja írni – fogalmazott a főpásztor. A szentmise végén Udvardy György megyéspüspök, Máger Róbert püspöki irodaigazgató-helyettes, valamint Nagy Norbert leköszönő egyetemi lelkész egyenként megáldotta az avatandó orvosokat.
A Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karán a diplomaátadó ünnepséget a hálaadó szentmise után, június 29-én tartották.

Forrás: Pécsi Egyházmegye

Új nemzeti felelős házaspár a Házas Hétvége közösségben

Új nemzeti felelős házaspár a Házas Hétvége közösségben

A Piarista Gimnáziumban megszervezett, két napig tartó programon az elköteleződésről és a meghívásról hallhattak tanúságtételeket a résztvevők.
A közösség háromévente választ új nemzeti felelőst. A leköszönő nemzeti team tagjai – Simon Béla és Juli, valamint Thorday Attila atya – fölelevenítették a közös szolgálatuk alatt megélt örömöket, nehéz­ségeket, emlékeket. Hálát adtak az elmúlt évekért az Úrnak, és köszönetüket fejezték ki a közösségnek, megidézve a nap mottóját: „Kiárasztom lelkemet utódaidra” (Iz 44,3).
Ezután került sor az új nemzeti felelősök megválasztására: öt, a felkérésre igent mondó házaspárból a közösség az érsekcsanádi Kovács Attilát és Beát választotta meg a szolgálatra.
A találkozó résztvevői a piarista templomban szentmisén adtak hálát a régi és az új felelősökért és közösségükért. A misét Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek mutatta be, aki a liturgia során megáldotta az új felelősöket.

Forrás és fotó: Házas Hétvége

Add, hogy lássak!

Add, hogy lássak!

Fotó: Bókay László

 

Utunk egy szakaszán feltűnik, hogy fasorban haladunk. Aztán ez a fasor fokozatosan ligetté, majd erdővé sűrűsödik. Jobbra távol magasles, majd a Vadaspuszta tábla ötlik a szemünkbe, és lekaszált fű intenzív illata kúszik be az autóba. Végül – mintha a tábla igazságát akarná bizonyítani – váratlanul egy őz terem előttünk. Azért nem azt írom, hogy átszalad, mert noha csak egy pillanattal előbb érkezett, mintha különösebben nem sietne: néhány tizedmásodpercig meredten – döbbenten? – áll, és figyel bennünket, mielőtt a bozótosba ugrik, de olyan gyorsan, hogy az szabad szemmel követhetetlen. Így érkezünk meg Csatkára.

*

A faluba érve előbb az 1357 és 1361 között épült gótikus templom mellett megyünk el, majd befordulunk a Szentkút utcába, amely annyira keskeny, hogy senkinek sem szabad szembejönnie, mert nincs hová félrehúzódni. „Hogyan létezhet ilyen út?” – kérdezzük egymást, és nagyon izgulunk, hogy valóban senki ne haladjon éppen a falu felé. „Miért is haladna? Hiszen most mindenki ide, a lelkinapra jön” – mondja útitársunk megnyugtatólag. És valóban nem adódik gond.
Az út utolsó szakasza mély völgybe ereszkedik, és még attól a tisztástól is lefelé kell mennünk, ahol leparkolunk. A cigánykápolna előtt egy fiú füvet nyír, egy úr a gazt szedegeti a kövek közül, bent pedig takarítanak, ezért csak bepillantani tudunk.
A kegykápolnához vezető lépcső mellett valaki gitárt próbálgat. Kiderül, hogy egy kicsi fiú, aki máris nagy mestere a hangszernek. A forrásnál többen palackokat töltenek, alig lehet odaférni. Nagyon ki vagyunk tikkadva, jólesik a hűs, tiszta, természetazonos víz. Nem sokkal később mégis azt olvassuk a faliújságon, hogy nem iható. Erről a zarándokok között kialakul egy kis vita. Nekünk nem lett bajunk tőle, ez biztos.

*

A püspök a kápolnába invitálja és gitáros dalokkal fogadja a vendégeket. Az Ave Maria után azért imádkozik, hogy aki egykor a vak fiú látását visszaadta itt, nyissa meg a mi szemünket is, a sok kéréssel, teherrel érkezőkét, majd arra kéri Máriát, hogy áldja meg a cigány népet. – Sokfelől érkeztünk ma ide – folytatja –, azért, hogy imádkozzunk. Hogy legyen a cigányok számára a hagyományos szeptemberi búcsún túl egy olyan alkalom is, amikor nem a mulatságon, a táncon a hangsúly, hanem az elmélyülésen. A mélyben, a dolgok mögött ugyanis ott az Isten. A tisztaszívűek látják.
Székely János kis történetek sorával járja körül a témát, hogy mit jelent hitre jutni, megtérni, igazán látni. Egy olyan, zsidó származású katolikus papról szól az első, akit szigorú apja zsidónak nevelt, ő azonban a messiási ígéretek beteljesítőjét fedezte fel Jézusban. És ettől minden „színes és pompás” lett a számára. A hit ugyanis megnyitja a szemünket. Ami szürke volt, színessé válik. Az emberekben és önmagunkban csalódhatunk, Istenben viszont nem. Egy fiú – a történet ezúttal amerikai – nagyon szerette világtalan apját, ám el kellett vesztenie. És míg korábban rosszul baseballozott, ezután valósággal megtáltosodott. Amikor az edző megkérdezte, mi lehet a változás oka, így válaszolt: „Apám miatt történt. Mert ez volt az első meccsem, amit odaföntről már láthatott. Neki játszottam.” Ha tudjuk, hogy van valaki, aki végtelen szeretettel figyeli az életünket, a tetteinket, nagyon fogunk igyekezni, hogy tetsszen neki, amit lát. Isten remekművei vagyunk. Minden nép.
Egy mese szerint a cigány nép a leginkább, mert Isten tésztából gyúrta és kemencében sütötte ki a különböző népeket. Az első adagot túl sokáig hagyta benn (így lettek a feketék), a másodikat túl rövid ideig (így lettek a fehérek). A cigányok a harmadik sütés volt, amelyet épp megfelelő idő után vett ki a Jóisten, így szép barna lett.
Volt egy kislány, akit egyedüli cigányként az óvodában és az iskolában is kiközösítettek a többiek. Felnőttként óvónő lett, és az első munkahelyén éppen olyan csoportot kapott, amelyben egyetlen cigány sem volt. „Csak a gyerekek szeretete volt az, ami elkezdte begyógyítgatni a régi sebeimet” – mesélte később. Mert a gyerekek szeme tiszta. Olyan, mint az Istené.

*

Szent Péter és Pál ünnepe van. Péter csak lassan kezdett látni, eleinte alig értette Jézust. Felháborodott, amikor Jézus arról beszélt, hogy egyszer majd kereszten kell szenvednie, és meg kell halnia. Mintha félig vak lett volna Péter.
Van úgy, hogy szívesen válaszolnánk Jézus hívására, de ezt megakadályozza valami. Így járt a gazdag ifjú is: a vagyona fontosabb volt. Nekünk mi fontosabb? Lehet, hogy az indulataink, a lustaságunk, a bűneink. Jézus Júdásnak is megbocsátott volna, de ő nem hitt a bűnbocsánat lehetőségében. Pedig Jézus mindenkire ugyanolyan szeretettel néz. Legyünk Péterek, és ne Júdások.
Jézus nagy közösséget tudott alapítani Péterre. Erős cigány közösségekre is szükség van. Hogyan lehet ilyeneket létrehozni? Úgy, hogy ellen­állunk a széthúzás, a rosszindulat, az ellenségeskedés kísértésének.
Péter egy közösség oszlopa lett. Minden közösségnek kellenek ilyen, Istentől megérintett emberek, és őket tisztelni, segíteni kell. Ahogyan a Cursillóban bevett szokás, mindenhol fontos lenne, hogy a közösségeinkben legyen civil vezető is a pap mellett.
Egyszer hat ember egy szigetre vetődött, miután hajótörést szenvedtek. Nagy hideg volt. Mivel mindegyiknek valami baja volt a többiekkel, nem egy tüzet raktak, hanem hatan hatfelé mentek, és egyedül próbáltak túlélni. Így mind a hatan megfagytak. Az élet legfontosabb kincseit csak együtt, összefogva tudjuk megőrizni.
Egy vak és egy béna ember a fák között rekedt, amikor kigyulladt az erdő. A vak felkapta a bénát, aki mindig megmondta neki, merre menjen. Míg az az ő lába, ő a másiknak szeme lett. Ennek köszönhetően megmenekültek. Így van ez a közösségekben is: a különböző adományok kiegészítik egymást.
Jézus közösséget alapított, a tanítványaira bízta az evangéliumot, és kétezer éve itt van velünk. Egyházunk az ő teste. A sátán mindent szét akar szakítani. Az a célja, hogy a házaspárok összevesszenek, és elváljanak; hogy a népek egymás ellen forduljanak. Ne hagyjuk, hogy tönkretegye a közösségeinket. Az egyik nagy veszély a pletyka. Fogadjuk meg, hogy nem fogunk pletykálkodni, mert tönkretehetünk vele másokat.
Ne csak kapni, adni is akarjunk a közösségünknek. Jézus legyen a középpontban, rá figyeljünk.
Don Bosco arra kérte az édesanyját, hogy segítsen neki a befogadott gyerekek istápolásában. De olyan rosszul viselkedtek, hogy a néni egy idő után megelégelte a dolgot, és távozni akart. Búcsút vett volna a fiától, ám közben megálltak egy feszület előtt. „Róla – mondta ekkor az asszony – megfeledkeztem” –, és e felismerés hatására végül maradt. Ne emberek miatt legyünk egy közösségben, és ne csak addig, amíg minden jól megy.

*

Szünet következik. Mivel megint megszomjaztam, kiautózunk a faluba, de semmi sincs nyitva. A legközelebbi helység Súr, de túl bizonytalan vállalkozás lenne átmenni oda, és valószínűleg nem érnénk vissza
a délre meghirdetett misére. Ezért visszagurulunk, és én a mise előtti készülődés közben azon gondolkodom, mi ennek a szomjúságnak az üzenete számomra és általában. Teréz anya kedvenc szentírási helye jut eszembe, a „Szomjazom”: a szenvedő Jézus szavai, akit ő minden egyes emberben meg akart látni. Aztán azon gondolkodom, milyen fonák dolog, hogy egész életünkben az efféle diszkomfortérzések elkerülésére törekszünk. Mintha magáról az életünkről próbálnánk így megfeledkezni. Az ember szomjazó lény – talán még elemibb módon az, mint éhező.

*

A mise első püspöki története egy afrikai kisfiúról szól, aki kétszer húsz kilométert gyalogolt, hogy kagylót vigyen ajándékba a tanító néninek. Arra a kérdésre pedig, hogy nem fáradt-e nagyon el, azt válaszolta: „A hosszú út része az ajándéknak.” Mi is így, hosszú út után vagyunk itt. És azért érkeztünk, hogy égi édesanyánkat meglátogassuk. Hogy az Isten olyanná tegyen bennünket, mint Péter vagy a segítői voltak.
A prédikációban Pálról és a pálfordulásról beszél a püspök. A Jézussal való találkozás átformálta Pált. Azok, akik apostolok szeretnének lenni, nagyon hamar rájönnek, hogy nem szolgálhatnak két úrnak.
Volt egyszer egy kötéltáncos, aki a két magas ház között kifeszített dróton áttolt egy talicskát, és benne egy homokzsákot. „Menne ez emberrel is?” – kérdezte valaki. „Persze, ha ön hajlandó beleülni” – válaszolta a kötéltáncos. „Persze, hogy hiszek” – válaszoljuk, ha rákérdeznek. De a talicskába is be kellene szállni, azaz a hitünk szerint kellene élni is. Dönteni kellene Jézus mellett, misére járni, elhagyni a csúnya beszédet, hűségesnek lenni a házastársunkhoz. Igazán Jézus mellett dönteni. Adni, és nem csak kapni. Jézushoz vinni másokat is.
Ez néha nem is olyan nehéz. Székely János elmesélte, hogy fiatalkorában neki és más kispapoknak egyszer sikerült nagy örömet szerezniük a karácsonyi ajándékukkal egy katonatársuknak, aki soha senkitől nem kapott még személyes ajándékot. Csecsemőként az anyja egy kórház lépcsőjén hagyta. Néha már egy egészen kicsi szeretet is elég ahhoz, hogy valaki egészen megváltozzon tőle.

*

A misén két tanúságtétel is elhangzik. Orsós Zoltán atyáé, aki a bosszúvágytól, a világ gyűlöletétől a megbocsátásig, az újjászületésig jutott, és míg korábban önmagát érezte koldusnak, egyszer csak észrevette az igazi koldusokat. És egy asszonyé, akinek az anyukáját sokáig elkerülte a gyermekáldás. Álmában Jézus cigányul megszólította. „Miért haragszol rám?” „Mert nem adtál nekem gyermeket.” „Adok, ha Máriának nevezed el.” – Így lettem én, és így lett Mária a nevem” – mondja az asszony elcsukló hangon.
Itt tartunk, amikor a közeli falon roma Jézus-alakot veszek észre.

*

Fájni kezd a fejem, ezért a közeli domb tetején álló remetelakba megyek, hogy gyógyszert vegyek be. Megtudom, hogy sok év után megint lakik itt remete, bár van, aki gondnoknak nevezi. Zsoldos Andrea, a helyettese kedvesen felajánlja, hogy segít megkeresni, és a sekrestyébe visz, hogy megmutassa a rengetegféle és a legkülönbözőbb színekben pompázó ruhákat, amelyeket mind a Mária-kegyszobor öltöztetésére csináltattak a hálás hívek. „Ki a szabó? Ki ért ehhez?” – kérdezem, de ez nem derül ki, feltehetően nem egyazon helyen készült az összes ruha. Ám az biztos, hogy nem lehet bárhová beállítani azzal, hogy „kegyszobor számára szeretnék ruhát rendelni”.
Megérkezik a remete, de interjút nem ad, mert nem kértem előre időpontot, és rengeteg a dolga. Mivel a remeték mindig is titokzatos figurákként éltek a képzeletemben, ezen nem ütközöm meg, hanem sűrű elnézéskérések közepette távozom.

*

„A mai lelkinap a püspök úr érdeme. Reméljük, hogy sikerül hagyományt teremtenünk vele – mondja ebéd közben szerényen Holubák Attila, Aka, Ácsteszér, Csatka és Súr plébánosa. – Kegyhelyen szolgálni azzal jár, hogy sok testi-lelki bajról hall az ember, és ez néha egyáltalán nem könnyű, fájdalommal tölti el az embert. De szerencsére gyógyulásokról is beszámolnak a hívek, és itt most elsősorban lelki gyógyulásokra gondolok. A hálájukat is ki akarják fejezni a hívek, ennek jelei a Mária-szobor számára készíttetett ruhácskák. Még Kanadából is küldenek ilyeneket időnként.
Nagy terveink vannak a felújításra. A vizesblokk már épülőben, és a betegek által használt, a forrás vizével feltölthető régi medencét is használatba fogjuk venni. Két szervezet is segíti a munkánkat: az Áldott Kereszt Egyesület és a Csatkai Mária-kegyhelyért Alapítvány, Kövesi Csaba és Tóth Zoltán vezetésével.”

*

Búcsúzóban még bemegyek a cigánykápolnába, amelynek egy Franciaországban élő szerzetes nővér által festett új keresztútját nemsokára megáldja a püspök. Két megkülönböztető jegyét veszem észre: a képeken mindenkinek kedves az arca, még a Jézust ostorozó katona sem kivétel. Talán istenképiségünket akarta így érzékeltetni a nővér. A másik, ami feltűnik, a halott Jézus iránti gyengédség, ahogyan a testét a keresztről leveszik és sírba helyezik. Azt üzeni nekem, hogy a halottainkkal is lehet élő a kapcsolatunk.

*

Elindulunk haza. A temető mellett haladunk el, ahol éppen szertartásra készülnek. Rengeteg autó és ember: valakit nagyon megsirat ma a családja, a közössége.

 

Fogni a beteg kezét mindvégig

Fogni a beteg kezét mindvégig

Fotó: Merényi Zita

 

Mióta működik Magyarországon a Katolikus Szeretetszolgálat?

– A magyar állam 1950-ben föloszlatta a szerzetesrendeket. Több mint hatszáz szerzetesházat vettek el, tízezer szerzetest lakoltattak ki, és a hatalom megtiltotta nekik, hogy egy fedél alatt éljenek. Kiderült azonban, hogy van néhány ezer olyan szerzetes, illetve szerzetes nővér, akik képtelenek az önálló életvitelre. Ezért az állam visszaadott néhány ingatlant, és megengedte az Egyháznak, hogy ezekben az épületekben gondoskodjon az idős, súlyosan beteg szerzetesekről, papokról, apácákról. Így jött létre a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) által alapított Római Katolikus Egyházi Szeretetszolgálat, amely mindenféle állami finanszírozás nélkül, ugyanakkor az Állami Egyházügyi Hivatal folyamatos ellenőrzése mellett, bentlakásos intézeteket működtetett a szocialista rendszer idején. 1950 és 1990 között ez volt az egyetlen egyházi szeretetszolgálat. Az ország több pontján működő szeretetotthonainkban elsősorban rejtőzködő apácák – akik közül sokan ápolóképzőt végeztek – gondozták az idős, megrokkant szerzeteseket, papokat. Ők határozták meg otthonaink légkörét, példát mutattak szorgalmukkal, Istenbe helyezett határtalan bizalmukkal. Az 1990-es rendszerváltozás után az állammal kötött finanszírozási megállapodás alapján működtünk tovább. A többi egyházi szeretetszolgálat ebben az időben jött létre, a Katolikus Karitász is ekkor kezdhette újra a tevékenységét.

Sokan összetévesztik egymással a két karitatív szolgálatot.

– Sajnos ez így van. Pedig a két szervezet tevékenységi köre különbözik egymástól. Mi bentlakásos és nappali intézményeket működtetünk, míg a Katolikus Karitász az Egyház hivatalos segélyszervezete, amely önkéntesek segítségével adományokat gyűjt a rászorulóknak, szinte minden településen.

Mikor változott a nevük Katolikus Szeretetszolgálatra?

– A névváltozásban már nekem is volt szerepem. 2015 januárjában kerültem a szervezethez. Eredetileg orvos vagyok, ideggyógyász, neuropa­tológus. A férjemmel évekig éltünk Ausztriában, ő ott vezet egy intenzív osztályt. Megalapítottuk a Gizella Otthont a férjem szülőhelyén, Biatorbágyon, én pedig egyre jobban belemerültem az idősellátásba: idősek klubját hoztunk létre, fogyatékos gyerekeknek támogató szolgáltatást, étkezést biztosítottunk. Az idősgondozás területén végzett orvosi és szociális szakmai munkám alapján kerestek meg a püspökkari titkárságtól; Németh Emma szociális testvér arra kért, hogy vállaljam el a szeretetszolgálat vezetését. Nagyon meglepődtem, már arra készültem, hogy kinevelem az utódomat, aki továbbviszi a biatorbágyi intézményt, én pedig a rózsáimmal foglalkozom majd. Nem voltam egészen biztos abban, hogy igent kell mondanom, de a Jóisten hamar válaszolt a kétségeimre. Pénteken volt az első munkanapom, és hétfőn kiírtak egy pályázatot, amelyen a szeretetszolgálat vezetésével sikerrel indultunk a demenciával kapcsolatos, már korábban kidolgozott programmal. Felhívtuk a társadalom figyelmét a demenciával élő emberekre, a demencia korai fölismerésének lehetőségeire és jelentőségére, valamint a komplex gondozás fontosságára. Ennek eredményeként született meg a Kapaszkodó(k) – Gyakorlati tanácsok a demencia útvesztőjében című könyvünk, amely több díjat is nyert.
A szeretetszolgálat nevének hosszúsága gyakran okozott gondot a mindennapokban. Fölvetettem a püspökkari titkárságon, nem lehetne-e rövidebb a nevünk. Arra gondoltam, a Római Katolikus Szeretetszolgálat megfelelő volna, és akkor Mohos Gábor atya azt javasolta, legyen egyszerűen Katolikus Szeretetszolgálat. Az MKPK jóváhagyásával ekkor újult meg az arculatunk és a logónk is, Szívvel, szakértelemmel mottóval. A szolgálatunk a kétezer éves alapokon nyugszik, és az irgalmasság lelkületén, de szakmai tevékenység is. A személyes gondoskodás terén szerzett hatvanhét éves tapasztalattal a hátunk mögött rendíthetetlenül elköteleztük magunkat a szakszerűség és a keresztény értékek mellett.

Milyen intézményeket működtetnek?

– Elsősorban idősgondozással foglalkozunk. Napjainkban idősotthonainkban több mint ezer olyan idős embertársunk él, aki segítségre szorul ellátásában, mindennapi életében. Egyházi és vilá-
gi személyekről egyaránt gondoskodunk. Budapesten, Soly­máron, Verőcén, Csákváron, Tiszaalpáron, Jászberényben, Székesfehérváron és Dabason vannak intézményeink.
Közel harminc éve vállaljuk a szellemi hanyatlással élők gondozását. Nagy hagyománya van ennek a Dabason lévő Zárdakert Otthonban is, ahol már a 70-es, 80-as években is ezzel a szolgálattal foglalkoztak elődeink. Nagyon sok nehézséggel járó betegség ez, az idősek sokszor elkóborolnak, eltévednek, van, hogy a családtagjaikat sem ismerik fel, segítségre szorulnak az étkezésben, az öltözködésben. Éppen ezért sem kórház, sem más idősotthon nemigen vette föl ezeket a betegeket. Nekünk azonban komoly tapasztalatunk van a gondozásukban. Nagyon fontos megemlíteni, hogy intézményeinkben olyan idősek élnek, akiket ápolni kell, esetleg már pelenkázni, etetni is. Vannak közöttük fekvőbetegek, akiknek teljes körű gondozásra van szükségük a mindennapi tevékenységeikben, és ellátásra szoruló sebeik vannak. Nagyon sajátosak az intézményeink, többségükben régi, műemlék épületek, sok közülük pavilonos rendszerű, ezekben több gondozóra és kisegítőre van szükség. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia központi intézménye vagyunk. Finanszírozásunk a lakók térítési díjából és az államtól kapott normatív támogatásból, valamint adományokból áll össze, és rajtunk mint fenntartón keresztül jut el a különböző otthonainkhoz. A szolgáltatás felelőssége a miénk.

Akkor a szegényebb helyzetben élő betegek nemigen juthatnak be a szeretetszolgálat valamely intézményébe?

– Térítési díjat mindenképpen fizetni kell, de távolról sem mi vagyunk a legdrágábbak. Nagy szomorúság számunkra, hogy néhány esetet leszámítva a nincsteleneket nem tudjuk befogadni. Jelentős a szerepük a családoknak, általában ők vállalják, hogy megfizetik az ellátáshoz szükséges, hiányzó összeget.

Mennyire jellemző, hogy a család magára hagyja az idős, beteg szülőt vagy más rokont?

– Akad ilyen is, meg olyan is. Az egészséges lelkületű családból származó ember azonban általában úgy gondolkodik: engem fölneveltek a szüleim, most rajtam a sor, hogy segítsek nekik a lehetőségeimhez mérten. Igen ám, de az orvostudomány fejlődésével jelentősen megnőtt az átlagos életkor. Sajnos azonban nem az egészségben eltöltött éveink száma gyarapodott, így az életünk végén van tíz olyan év, amikor gondoskodásra szorulunk. Általában betegen éljük meg az utolsó időszakot. Ez sokszor a legjobb szándék mellett sem megy zökkenők nélkül, még egy többgenerációs családban sem. Egy olyan, súlyos de­men­ciával küzdő idős embert, akit etetni kell, mert már nem tudja, mire való a kanál; akit tisztába kell tenni, mert már nem találja a saját lakásában a fürdőszobát; aki időnként elcsatangol hazulról; vagy éjszaka felébred, és kipakolja a szekrényt, nem lehet éveken át otthon ellátni, a gyerekek mellett.
Változik a szolgáltatásaink jellege, és nagy szükség van a komoly szakmai tudásra, amely megalapozza a segítőtevékenységet. Emellett módszertani feladatokat is ellátunk, ami azt jelenti, hogy a mi módszertani csoportunk nyújt szakmai támogató hátteret, segítséget valamennyi katolikus intézmény számára. A most megjelent kiadványunkban például támpontot adunk ahhoz, hogyan kell a demen­ciával élő idősek számára megszervezni a nappali ellátást. Egy gondoskodó családnak nagyon sokat jelent egy olyan intézmény, ahová reggel elvihetik az idős hozzátartozót, este pedig érte mehetnek. Így napközben elláthatják a munkájukat, az idős beteg pedig gondoskodó felügyelet mellett értelmesen tölti az idejét, és így akár néhány évvel is tovább maradhat otthon, a saját környezetében. Máriaremetén, a Szent Ferenc Udvarán indult el ez az új kezdeményezés, ahol a természet, az állatok közelsége is a demenciával élők javára szolgál. Nagy hangsúlyt helyezünk a gondozói képzésekre és az úgynevezett továbbképzésekre is. Igen népszerű volt az újdonságnak számító püspökös képzésünk.

Ez mit jelent?

– A hivatalos címe Johann Heinrich Pestalozzi svájci pedagógus mondása nyomán így hangzik: „Hivatásod legyen: élni másokért, s mások boldogságában keresni a magadét.” A nálunk dolgozók ma már nem feltétlenül csak a hitüket gyakorló keresztények közül kerülnek ki, vannak olyanok is, akik az alapvető hitbéli fogalmakat sem ismerik. Fontosnak tartjuk, hogy valamiképpen átadjuk nekik azt a szemléletet, ami szeretnénk, ha jelen lenne az egyházi intézményeinkben. Ha egy püspök eljön a több helyről érkezett szociális munkások, ápolók közé, és beszél nekik az irgalomról, a szolidaritásról, a szeretetről, arról, hogy ezek mind jelen vannak a kétezer éves kereszténységben, az óriási dolog, megérinti a jelenlévők lelkét. Hálásak vagyunk a püspök atyáknak, hogy elfogadták a felkérésünket. A kezdeményezésnek nagy sikere van.

Korunkban sokan kiiktatnák az életből a szenvedést. Önök miként viszonyulnak ehhez a kérdéshez?

– Ma az emberek általában nem otthon születnek, és nem otthon halnak meg. A mai ember egyre kevésbé akarja elfogadni, hogy a betegség, a szenvedés, a halál része az életünknek, és méltó kereteket kell adnunk nekik. Igyekszünk jó irányba terelni a szakemberek szemléletét ezzel kapcsolatban.

Az imént említette a méltóság kérdését. Hogyan lehet elérni, hogy az ápolók ezt mindig szem előtt tartsák a munkájuk során?

– Erre is meg kell tanítanunk a munkatársainkat. A kórházakban a betegeket nem­egyszer egyeskének, kettes­kének szólítják. Nem! Mi mindenkinek megtanuljuk a nevét, megismerjük az életútját, ez kötelező a gondozóink számára. A Kati néni nem egy demens néni, hanem valaki, aki mondjuk tanárnő volt egész életében, csak már nem emlékszik erre. Ettől azonban még egyedi, megismételhetetlen emberi lény, a veleszületett méltóságával. Erről hajlamos megfeledkezni a mai,
elgépiesedett egészségügyi rendszer. Mi megpróbálunk valami mást. Nem mindig tudjuk megváltoztatni a dolgok lefolyását, de hogy ott legyünk, elkísérjük a beteget, és fogjuk a kezét végig, az mindenképpen a feladatunk. Nem a betegséget kezelem és nem a beteget gondozom, hanem az embert. Ő van a középpontban. Elviszem neki a tudásomat, de arra vagyok kíváncsi, hogyan jobb, könnyebb neki. Ez a személyközpontú gondoskodás. Elfogadom a de­menciával és a fogyatékossággal élő ember állapotát is, és annak megfelelően gondoskodom róla. Nem javítom ki a demens beteget. Nem kérdezem meg tőle: Miből gondolod, hogy neked most az óvodába kell menned a gyerekért? Hiszen én vagyok a gyereked, elmúltam hatvanéves, hogy mondhatsz ilyen butaságot? Nem szégyenítem meg. Akik ezt a fajta gondoskodást végzik, hivatástudattal teszik. Mi élő, érző emberekkel dolgozunk. Nem szólhat a recepción a rádió, nem beszélgethetünk egymással az ágyban fekvő beteg feje fölött arról, hogy mit főzünk vacsorára.

Két évvel ezelőtt volt egy szür­kehályog-műtétem, és közben a fejem fölött az orvosok meg az ápolók a szilveszteri élményeiket elevenítették fel…

– Az ember számára borzasztó érzés megtapasztalni, hogy csak egy munkadarab, akin dolgoznak. Méltatlan helyzet ez. Mi, szociális szakemberek a személyiségünkkel dolgozunk, ez a munkaeszközünk, amire nagyon kell vigyázni és fontos karbantartani. Ezért nagy jelentőségük van a különböző képzéseknek és a kiégés elleni programoknak. Nagyon örülünk neki, hogy pályázati forrásból valósulhat meg a szervezetfejlesztési programunk. Ennek keretében legutóbb Kecskeméten tartottunk konferenciát, ahol a dolgozóink a jól bevált módszereiket osztották meg egymással.

Kizárólag idősekkel foglalkoznak?

– Az ellátottaink legnagyobb számban idősek. Kivételt ez alól az ipolytölgyesi Szent Erzsébet Otthon jelent, ahol súlyos, halmozottan fogyatékos fiatalokat gondozunk, immár harminc éve. Az intézményben a gondozottak, a szülők és más hozzátartozók, valamint a munkatársak együtt élik a mindennapokat.
Az otthonban példamutató az önkéntesség. Az ott élők súlyos állapotúak, sokan közülük fekvőbetegek. A szüleik nem érzéketlenségből bízták ránk őket, hanem azért, mert a munkájuk mellett nem tudnak gondoskodni róluk. De hétvégére gyakran hazaviszik őket. Itt, az ipolytölgyesi otthonunkban él egyébként egy mozgásképtelen lakó, aki gyönyörű verseket ír.
Az utóbbi időben bővült a szolgáltatásaink köre, létrehoztuk a családok átmeneti otthonát Csákváron. Volt itt egy, a Makovecz-iroda által épített, de használaton kívüli épület, ahol valaha emelt szintű idősellátás folyt. Üresen találtam az épületet, és azon gondolkodtunk, mit lehetne kezdeni vele. Láttuk, hogy nagy az igény erre a szolgáltatásra. Gyakran előfordul, hogy nehéz helyzetbe kerülnek családok, az anyuka egyedül marad a gyerekkel, lakhatási problémákkal küzd, elveszti a munkáját, nem tudja fizetni a hiteleit. Nemritkán életvezetési gondok állnak a háttérben, a szülők nem tanulták meg beosztani a pénzt. Az ilyen nehéz helyzetbe került emberek számára hoztuk létre a családok átmeneti otthonát. Biztosítjuk nekik a lakhatást, csak minimális térítési díjat kell fizetniük, ám elvárunk tőlük bizonyos takarékoskodást. A szociális gondozóink segítenek ezeknek az élet gyakorlati dolgaiban nehezen eligazodó embereknek. Aki például állami gondoskodásban nőtt fel, honnan tudná, hogyan kell beosztani a kis pénzét? Az otthonba lakhatási, illetve életvezetési problémákkal küzdő kisgyermekes családokat fogadunk be. Az épületben húsz férőhely áll a rászorulók rendelkezésére, a kapu nyitva az egész országból érkezők előtt. A szakmai teamben kisgyermekgondozók és családgondozók mellett hetente egyszer pszichológus és jogász is segít a rászorulóknak. A szakemberek azon dolgoznak, hogy felépítsék a családokat, amelyek egy idő után megerősödve hagyják el az átmeneti otthont. Előfordul, hogy az itt lakók közül valaki az idősek otthonában takarít, így szerzünk munkát neki. Csúnya szakkifejezéssel mi úgy mondjuk: „kigondozzuk”. Jelenleg az ellátottaink felét a bentlakásos otthonokban gondozott demens betegek teszik ki. A másik ötven százalékhoz tartoznak a fogyatékossággal élők, a családok átmeneti otthonában lakók és a nappali ellátást igénybe vevők. Az intézményeinkben minden évben családi napot tartanak, ahol együtt vannak a lakók, a dolgozók és a hozzátartozók. Lakitelken, a tiszaalpári otthon szervezésében évente megrendezzük a Tevékeny Élet Fesztivált, ahová valamennyi idősotthonból érkeznek lakók; akár kilencvenhat évesen is énekelnek, szavalnak, hatalmas performansz ez minden esztendőben.

Ha sok évig él is az ember, örüljön mindegyiknek…

– Akármilyen rossz, nehéz fizikai állapotban van is valaki, élhet minőségi életet, és lehet minőségi gondoskodást nyújtani neki. Ez nagyon fontos a mai világban, ahol minden a fogyasztásról szól. A mi feladatunk a segítségre szorulókról való gondoskodás. Ennek kereteit igyekszünk megteremteni, fenntartani és bővíteni.

Mondjatok újra igent egymásra

Mondjatok újra igent egymásra

Döntsetek ma újra a házastársatok mellett, mondjatok újra igent, válasszátok újra őt – biztatta szentbeszédében a püspök a házaspárokat. – Nem mindig könnyű ezt megtenni. Előfordul, hogy egy házasságban olyan a hangulat, mintha tél lenne. Mintha az élet, a szeretet meghalt volna, alig-alig fejeznek ki egymás iránt valami jót a házasfelek. Nem könnyű az igent újra kimondani, de ez a nap éppen ezért van. Mondjátok ki Istennek, hálásak vagytok, hogy a férjeteket, a feleségeteket társul kaptátok tőle, és határozzátok el, szolgálni akarjátok a házastársatok boldogságát, hogy az élete kiteljesedjen. Ha valaki újra meg tudja hozni ezt a döntést, akkor van remény, hogy a télből újra tavasz lehet – mondta a megyéspüspök.
Ez a döntés magával hozza azt is, hogy beismerem a hibáimat, tanulok belőlük, és bocsánatot kérek. Az igen kimondása azt jelenti, hogy pozitívan gondolkodom és beszélek. Ha állandóan csak kritikák hangzanak el a családban, akkor megkeseredik a hangulat. De ha van helye a dicséretnek, akkor megváltozik a légkör. Székely János azt javasolta, mindenki gyűjtse össze és írja föl egy lapra a házastársa értékeit, kincseit.
Dönteni a házastárs mellett azt is jelenti, hogy úgy szeretem a másikat, ahogyan neki jó, meghallgatom őt, értékelem a jó tulajdonságait, és támogatom a céljai elérésében. A szeretetet pedig mindig ki kell fejezni – mondta a megyéspüspök.
Ha újra tavaszt és új életet szeretnének a házasok, akkor igent kell mondaniuk egymásra, és behívniuk az életükbe Istent. A gyerekeikkel közösen, vagy csak kettesben, lépjenek Isten elé, és kérjék a segítségét a házasságukhoz. Egy új dimenziót jelent ez, amelyben képesek vagyunk az emberi sérelmek fölé emelkedni, és eggyé válni Istennel – mondta Székely János.
A szokásoknak megfelelően a jubiláns párok megerősítették házassági ígéretüket, majd a szentmise végén emléklapot vehettek át. A nap további részében kulturális programok várták az ünneplőket.

Forrás és fotó: Szombathelyi Egyházmegye

Nem a bosszú, hanem a szolgálat vágyával

Nem a bosszú, hanem a szolgálat vágyával

Fotó: Ács Tamás

 

Az ünnepen jelen volt Borkai Zsolt, Győr polgármestere, valamint Fekete Dávid, Radnóti Ákos és Somogyi Tivadar alpolgármesterek.
Szentbeszédében a Székesfehérvári Egyházmegye főpásztora az Árpád-házi szentek életpéldáját idézte fel, akik mindig bizalommal fordultak az Úristenhez. A királyi családból származó szentek sokféle tehetséggel voltak megáldva, és adottságaik segítették őket a világ dolgaiban való eligazodásban. Talentumaikkal kiválóan tudtak sáfárkodni, és mindig igyekeztek mások javára fordítani képességeiket. Ők valamennyien az Anyaszentegyház fénylő csillagai – fogalmazott Spányi Antal püspök.
Szent István a legreménytelenebb helyzetben, Szent Imre herceg halálakor Isten előtt letette a terhét: a bizonytalanságot, hogy mit hoz a jövő, s mivé lesz a haza, amiért annyit fáradozott. A maga számára készíttetett sírnál, ahová a fiát temette el, megkapta a választ aggodalmaira, és megértette, nem politikai szövetségesre kell támaszkodnia, hanem Istenre. Szent Imre sírjánál térdelve a Szűzanyára emelte tekintetét, és felajánlotta neki az országot. Szűz Mária egy ezredév óta oltalmaz és véd bennünket, s ezerféle veszélyen is átsegít, hogy éljünk, és ne csak túléljünk, hanem reményt jelenthessünk, akár egész Európának.
Szent Erzsébet a szíve egész szeretetével szolgálta a családját, és gondoskodott a szegényekről, a legkisebbekről. Amikor pedig özvegységre jutott, mindenét szétosztotta a rászorulók között. Szent Margit egészen és fenntartások nélkül adta oda az életét az Úrnak. Szenvedett a széthúzás miatt, amit az országban és a családjában is megtapasztalt. Ő az imádság fegyverével, Isten és az emberek szolgálatával tudott békességet teremteni.
Szent Lászlónak sok fájdalmat és keserűséget kellett hordoznia életében, de soha nem a bosszú vágya égett a szívében, hanem a szolgálaté. Megértette, hogy a magyarságnak István király, Imre herceg és Gellért püspök példájára van szüksége, ezért kezdeményezte szentté avatásukat. László az Egyházat, a rábízott népet és az országot egyaránt szolgálta, s önmagát mások védelmezőjének tekintette.
A kerlési csata után sebesülten, kimerülten a kun vitéz nyomába eredt. Nem azért, hogy bosszút álljon rajta, hanem hogy az elrabolt magyar lányt visszaadja a családjának. Amikor Szent Lászlóra emeljük tekintetünket, és királyi méltósága előtt fejet hajtunk, látnunk kell, hogy mind­az, ami naggyá tette őt, ami természetes adottságait Isten kegyelmével természetfölötti erényekké nemesítette, az számunkra is felkínált valóság – mutatott rá elmélkedésében a főpásztor.
A szentmise után Spányi Antal püspök vezetésével körmenetben hordozták végig Győr belvárosán a Szent László-hermát. Az ünnepen az Akord Lengyel Kamarakórus és a Kühne Koncert Fúvószenekar végzett zenei szolgálatot.
Szent László ünnepén a Győri Egyházmegye, valamint a helyi társadalmi és közélet képviselői elhelyezték a megemlékezés koszorúit a lovagkirály káptalandombi szobránál.

Forrás: Győri Egyházmegye