Embertárs

Kegyelmet és eszközöket kapunk a hithez

Kegyelmet és eszközöket kapunk a hithez

Fotó: Lambert Attila

 

Huszonöt évvel ezelőtt, Szent Erzsébet napján áldotta meg Angelo Acerbi pápai nuncius a jezsuiták dobogókői Manréza Lelkigyakorlatos Házát, amely azóta folyamatosan várja a híveket, a keresőket, a mindennapok forgatagából rövidebb-hosszabb időre elvonulni akarókat. November 18-án ünnepi összejövetelen látták vendégül mindazokat, akik ismerik és szeretik a Manrézát. A lelkigyakorlatos és konferenciaközpont történetéről, jelenéről és a jövőre vonatkozó tervekről Vízi Elemér SJ tartományfőnököt kérdeztük.

A rendalapító Szent Ignác egy, a katalán városka, Manresa mellett lévő barlangban írta jegyzeteit lelki tapasztalatairól, melyekből később megszületett a lelkigyakorlatos könyv. A jezsuiták ezért lelkigyakorlatos házaikat szívesen nevezik Manrézának. A dobogókői miként született meg?

– A jezsuiták magyar rendtartománya 1909-ben jött létre. Ekkor vált függetlenné az osztrák rendtartománytól. A következő esztendőkben megnőtt a hivatások száma, megerősödött a jezsuiták lelkipásztori és szociális ereje. Az az igény is megfogalmazódott elődeinkben, hogy intézményes keretek között teljesíthessék a lelkigyakorlatos szolgálatot, hiszen – az alapító szándékából kiindulva – a lelkigyakorlatok végzése és felkínálása másoknak szorosan hozzátartozik rendünk tevékenységéhez. Évszázadok óta segítjük a keresőket, hogy el tudják mélyíteni az Istennel való kapcsolatukat. 1927-ben ezért született meg a szándék lelkigyakorlatos ház építésére. A Zugligetben megnyitott Manréza eredetileg férfiak számára készült. Pécelen hasonló funkcióval nyílt egy másik ház, ahová a nőket várták a Jézus Szíve Társaságának tagjai.

Miként működött a zugligeti Man­réza?

– A ház működése során nagyon sok megtérés történt, ez még a mai Manrézára is hatással van. Amikor egy alkalommal a lelkigyakorlatozókat arról kérdeztem, hogy ki miként jutott el hozzánk, egy hölgy elmondta, hogy egy háború előtt kiadott regényben olvasott a zugligeti Man­rézáról, ennek hatására keresett meg minket, és jött el hozzánk Dobogókőre…

Miért éppen Dobogókőre került a Manréza?

– 1950-ben a rendünket feloszlatták, a házainkat elvették, fiatalabb rendtársaink külföldre mentek. A rendszerváltozás után nyílt lehetőségünk arra, hogy újból lelkigyakorlatos házat nyissunk. Az egykori épületünket nem adták vissza, csereépületként a dobogókői MSZMP-üdülőegyüttest kaptuk meg. Kezdetben valamennyi épület – az MSZMP-üdülő, a Kádár-villa és a kormányőrség épülete – egybetartozott. Lelkigyakorlatos házat és szállodával egybekötött konferenciaközpontot üzemeltettünk. A Kádár-villából rendház lett, egy részében lelkigyakorlatos szobákat alakítottunk ki, az egykori kormányőrség épületét pedig egy kápolnával és egy ebédlővel, illetve szobákkal bővítettük. 2008-ban szétválasztottuk a két profilt, a szállodai részt bérbe adtuk. Figyelmünket inkább a lelkigyakorlatos részre összpontosítottuk.

Az első tizenöt esztendőben Sajgó Szabolcs SJ, majd közel tíz évig Ön vezette a Manrézát.

– Igen, Sajgó Szabolcs nevéhez fűződik a Manréza újraindítása. A rendtartomány és Szabolcs atya is úgy tekintett a konferenciaközpontra és szállodára, mint egy pree­van­gelizációs lehetőségre. Olyan hely volt ez, ahová sokan betértek, ami helyi és nemzetközi programoknak, kiállításoknak adott otthont. Nyitott volt a tér, s ez lehetőséget adott arra, hogy akik keresőként közel jönnek hozzánk, azok találkozhassanak az általunk képviselt értékekkel. A Man­réza nemzetközileg is öregbítette a jó hírnevünket. Közben folyt a lelkigyakorlatos munka, amelybe idős és fiatal rendtársak egyaránt bekapcsolódtak. Nagyon szép szolgálatban volt részem ezen a téren, miközben az ember és Isten találkozásának tanúja lehettem. A nagy épülettel kapcsolatban az is szempont volt, hogy az ott keletkező bevételből segíteni tudjuk azokat, akik eljönnek lelkigyakorlatra, hiszen sokak számára kihívást jelent a teljes költség megfizetése. Az évek során egyre
növekedett az igény az általunk felkínált lelkigyakorlatok iránt, olyannyira, hogy manapság egész éven át, megszakítás nélkül zajlanak, csupán egy kéthetes őszi időszakra zárjuk be a házat, a műszaki munkák elvégzésének idejére. Fontos kiemelnem azt is, hogy ezek a lelkigyakorlatok alapvetően különböznek attól, amit Magyarországon az egyházi közfelfogásban ez alatt a fogalom alatt értenek.

Miben tér el az Önök által vezetett lelkigyakorlat a többitől?

– Szent Ignác, amikor lelkigyakorlatot adott, személyesen kísérte az embert. Ráhangolódott az illető útjára, személyre szabottan foglalkozott mindenkivel. Arra figyelt, hogy a gyakorlatokat annak megfelelően adja az illetőnek, ahol az éppen tart. Ezt nevezzük személyes kísérésnek. Ezt képviseli a rendi eljárásmódunk is. A lelkigyakorlatozók rövidebb vagy hosszabb időre vonulnak el három-, öt-, illetve nyolcnapos időkeretben, de néhányan elvégzik a harmincnapos lelkigyakorlatot is.
A napi öt imaórához a lelkigyakorlatot végző a kísérőtől imaanyagot kap, ami illeszkedik az útjához, illetve
a gyakorlatokban megjelölt irányhoz. Ennek kibontása az imaidőben történik. Szent Ignác fontosnak tartotta, hogy a kísérő ne részletezze a témát, hanem engedje, hogy a lelkigyakorlatozó maga fedezze fel, és hatoljon be annak titkába Istennel. A lelkigyakorla-
tok lelkipásztori szempontból hatékony eszköznek bizonyultak, ám egy idő után nem­igen lehetett eleget tenni a megnövekedett igényeknek, ezért a módszer átalakult, és létrejöttek a prédikált lelkigyakorlatok. A napi öt imaóra öt előadássá változott. Már nem tudtak mindenkit személyre szabottan kísérni. Amit ma Magyarországon az egyházi köznyelv lelkigyakorlat alatt ért, az ehhez a prédikált formához kapcsolódik. Ezzel szemben Dobogókőn azt tűztük ki célul, hogy meghonosítsuk a lelkigyakorlatok személyesen kísért változatát. Ez összhangban állt a II. vatikáni zsinat ösztönzésével, amely arra hívta a szerzetesrendeket, hogy térjenek vissza az eredeti karizmájukhoz. E lelkigyakorlatok jellege megfelelt a személyesség iránti növekvő igénynek, szemben a tömeges megszólításokkal. Örömmel tapasztaljuk, hogy akik kapcsolatba kerülnek ezzel a lelkigyakorlattal, új módon találnak rá Istenre, épp a személyesség mentén.

Már az alapító idejében is kevesen voltak a kísérők a személyes lelkigyakorlatokhoz. Gondolom, ma ez még nagyobb gondot jelent…

– Miután Magyarországon több lelkigyakorlatos ház is működik, ahol prédikált lelkigyakorlatokat tartanak, mi ragaszkodunk a személyre szabott módszerhez. Elmondhatjuk, hogy a házunk egész évben szinte folyamatosan így működik. Be kellett látnunk, hogy ehhez nagyon kevesen vagyunk. A prédikált módhoz talán elegen lettünk volna, de a személyes kísérésnél csak nagyjából öt embert lehet segíteni, hiszen ez aktív meghallgatást, odafigyelést igényel. A létszám tekintetében szembesültünk a korlátainkkal. Lassan érlelődött a gondolat – amit Isten hívásaként éltünk meg –, hogy elindítsunk egy lelkivezetői és lelkigyakorlat-kísérői képzést olyan embereknek, akik érzékelik a hívást, de szükségük van arra, hogy megalapozottan és megfelelő eszközökkel tudjanak segíteni mások kísérésében. Ilyen módon társaink lehetnek a küldetésben.
A képzés két évig tart, feltétele az előzetesen elvégzett harmincnapos lelkigyakorlat vagy annak a mindennapokban végzett formája kilenc hónapon keresztül. Ez idő alatt a jelentkező úgynevezett megkülönböztetést végez, hogy valóban erre hívja-e őt Isten. A képzés befejezése után még további kétévi szupervíziós, gyakorlati munka következik, ezután csatlakozhatnak a lelki­vezetők köréhez mint szakmai társuláshoz. A képzés alatt elsajátítják a meghallgatás készségét, a lelki­vezetés módját, megtanulják a lelkigyakorlatok kísérésének sajátosságait. Ez egy hivatás. Idén már az ötödik évfolyam indult, nagyon pozitívak a tapasztalataink. Más szerzetesrendek tagjai, egyházmegyés papok, de civilek is elvégezték már a képzést. Különösen érdekes, hogy a protestánsok közül is érkeznek jelentkezők. A legutóbbi évfolyamon négy református lelkész végezte el a képzést, de a korábbiakban is volt már példa erre. Érzékelhető, hogy az emberek keresik a lelkiséget, a lelkigyakorlatozók között is találni más felekezetűeket. Sok jó külföldi tapasztalatot ismerek, amelyek azt igazolják, hogy a protestánsokkal nagyszerű diskurzust lehet folytatni a Szent Ignác-i lelkiségről. Könnyen otthonra találnak benne.
Nem okoz megrökönyödést, ha a Manrézában nem egy jezsuita, sőt esetleg egy világi tartja a lelkigyakorlatot?
Aki először jön a Manré­zába, és előzetesen nem tájékozódott a kísérőkről a honlapon (www.­manreza.­hu) ke­resz­­tül, az bizony elcsodálkozik. Előfordul, hogy épp egy családanya kíséri a lelkigyakorlatozót. Ez kezdetben kelthet egy kis idegenkedést, de a napok előrehaladtával mindenki felismeri, hogy igazából Isten vezeti őt, és hogy a kísérőben nagyszerű társra talált. Ilyen szempontból is nagyon jók a tapasztalataink. Akiket kiképzünk, azokért felelősséget vállalunk. Magyarországon ez a fajta lel­ki­vezetés még újszerű, idő kell ahhoz, hogy teret nyerjen. Amikor megkeres valaki, hogy kit ajánlok akár lelkigyakorlat vezetésére, akár lelkivezetőnek, jó szívvel tudom ajánlani azokat, akik elvégezték ezt a képzést. Tudom róluk, hogy belenőttek a feladatba. Az ilyen elhivatottság nem csupán a jezsuiták sajátossága. Ha Isten valakit arra hív, hogy lelkivezetőként működjön, és megvannak ehhez az eszközei, akkor nagyon szép szolgálatot tud végezni.

Milyen terveik vannak Dobogókőn akár az épületekkel, akár a lelkigyakorlatokkal kapcsolatban?

– Szeretnénk felújítani és fejleszteni az épületeinket. Egy támogatásnak köszönhetően tavasszal némi átalakítást végzünk majd a lelkigyakorlatos házon, a nagy épületet pedig visszavesszük, és magunk működtetjük. Tíz év után idén szeptemberben lejárt a bérleti szerződés, s emiatt most leállt a működés. Ezt az épületet is szeretnénk felújítani, és a kezdeti koncepciónak megfelelően egyfajta preevan­ge­lizációs intézményként hasznosítani; úgy, hogy közben segítse a lelkigyakorlatos ház működését, hiszen a lelkigyakorlatozóknak, mint említettem, a legtöbb esetben nehézséget jelent a teljes költség megfizetése. Komoly kihívás számunkra, hogy külső forrást találjunk ennek a hiánynak a pótlására. Szeretnénk tehát úgy hasznosítani a nagy épületet, hogy jobban segítse az alap­fel­­adatunkat: a lelkigyakorlatok tartását. Olyan programoknak igyekszünk teret adni, amelyek közel állnak küldetésünkhöz, és emellett olyan hozzáadott értékkel bírnak, amely formáló hatással van a társadalomra, és segíti az Egyházat. Az udvarra egy kápolnát tervezünk.
Az utóbbi években elindult egy megújulási program, amely segít megelőzni a kiégést, és lehetőséget ad a megállásra és a feltöltődésre. Jelenleg papok és férfi szerzetesek számára ajánljuk fel ezt a lehetőséget, de szeretnénk kiterjeszteni a civil szféra felé is. A mai szétforgácsolódott, stresszes világban nagyon fontos, hogy az emberek meg tudják őrizni a belső egységüket, és magukra találjanak a feladatok útvesztőiben, a mindennapok űzöttségében. Dobogókő tökéletesen alkalmas hely erre, itt csend, béke és nyugalom van, a természet gyönyörű. A program három hete alatt a résztvevők egyéni és csoportos munka során mélyíthetik el önismeretüket, belső figyelmüket, majd elvégzik a nyolcnapos, személyesen kísért lelkigyakorlatot. Ezen a téren is nagyon jók a tapasztalataink, bár a programot még csak kevesen végezték el. Egyházunk helyzetét, a lelkipásztorokra nehezedő túlterheltséget látva mi így szeretnénk segítséget nyújtani, teret nyitni számukra, hogy hatékonyan és lelkiekben megújulva végezhessék a szolgálatukat. Ebben a munkánkban ferences és szociális testvér, és jó szakemberek is segítenek minket.
Ezen túlmenően van egy álmunk, amelynek megvalósítása főként emberi erőforrás függvénye. Szeretnénk többet foglalkozni az istenkeresőkkel is. Látjuk, milyen hatalmas az emberekben az éhség a spiritualitásra. Vannak, akik megtalálják a hagyományos struktúrákat, de akadnak olyanok is, akik továbbra is távol maradnak a keresztény hagyományban rejtőző kincsektől és mélységtől, miközben máshol valami hasonlót keresnek. Missziós rend lévén az a feladatunk, hogy a határokon szolgáljunk, keressük annak módját, hogy miként lehetne megtalálni ezeknek az embereknek a nyelvét, szólni hozzájuk, és hozzáférést adni nekik a hithez.
Mivel a jövő év tavaszától körülbelül fél éven át munkálatokat végeznek majd a dobogókői házon, ezért csak nagyon kis mértékben tudjuk folytatni a helyi lelkigyakorlatos tevékenységet. Így a már működő programunkra, a mobil Manrézára támaszkodunk jobban. Ez azt jelenti, hogy elmegyünk a plébániákra és különböző intézményekhez, közösségekhez, hogy elérjük azokat is, akik idő hiányában, vagy esetleg az anyagi körülményeik miatt nem jutnak el Dobogókőre. Szóval szabad a pálya…

A beszélgetésünk elején azt mondta, hogy a zugligeti Man­ré­zában sok megtérés történt. Így van ez Dobogókőn is?

– Az Istennel való találkozás magával hozza a megtérést, akkor is, ha ez nem látványos. Hiszen a megtérés nem más, mint hogy belső iránytűnk ráfordul Istenre, aki felé tartunk. Leginkább az emberek arca mutatja ezt a változást. Természetesen némelyek intenzívebben élik át a megtérést, s vannak, akik visszatalálnak az Egyházba. Sok csodát láttam. A jelentkezők meg­erősödve, megújulva, Istenre rátalálva tudnak továbbmenni. A kihívást ettől kezdve az jelenti, hogy miként tudják megtartani ezt az állapotot. A kegyelmet Istentől, az eszközöket, az imamódokat a lelkigyakorlatozó tőlünk kapja, de a feladat marad: élni kell tudni ezekkel. Aki képes megvalósítani, és naponta leül imádkozni, annak biztosan átalakul az élete, mégpedig alapjaiban.

 

Hazám-díjat kapott Beer Miklós

Hazám-díjat kapott Beer Miklós

A XXI. Század Társaság elismerését tizennyolcadik alkalommal adták át. Idén heten kapták meg a rangos díjat: Beer Miklós váci megyéspüspök mellett Csikai Miklós agrárközgazdász, Eötvös Péter zeneszerző, Gombár Csaba szociológus, Mészáros Márta filmrendező, Ráday Mihály rendező, városvédő és Tolnai Ottó költő, író. A XXI. Század Társaság 2001-ben megalapított elismerése József Attila Hazám című verséről kapta a nevét. A díjjal a szervezet kuratóriuma olyan személyiségeket tüntet ki, akik értékőrző és értékteremtő életművükkel mutatnak példát. A Hazám-díj kuratóriumának elnöke Vámos Tibor akadémikus, további tagjai: Ágh Attila politológus, Gönczöl Katalin kriminológus, Romsics Ignác történész, Tompa Andrea író, színikritikus, Varga Gyula közgazdász, valamint a XXI. Század Társaság elnöke, Kocsis András Sándor. Az esemény előtt a résztvevők egy szál virággal tisztelegtek József Attila sírjánál a Fiumei úti temetőben.

Forrás és fotó: Váci Egyházmegye

Kihozni a napból, amit lehet

Kihozni a napból, amit lehet

Fotó: Lambert Attila

 

Leander, rózsa, gránátalma – Kovács József, a szegedi Szent Gellért Szeminárium rektora az intézmény csodálatos kertté varázsolt tetőteraszára hívott beszélgetni. Körben a belváros, karnyújtásnyira a dóm. A szeminaristák társas életének vonzó helyszíne ez a rejtett zug idefent. A virágokat ő maga ültetette és gondozza. A növények szeretete a gyermekkorából ered. A négy­gyermekes Kovács család Kun­­ágotán élt. A szülők a munkájuk mellett gazdálkodtak, és a gyerekek is kivették a részüket a munkából. „Megtanítottak dolgozni, észrevenni, hol van valami tennivaló. Édesapám nyaranta magával vitt a földre. Nagy szenvedélyem volt az olvasás, ezért azonnal elszöktem, amikor édesapám elfordította a fejét.” József atya a növényekkel való bánásmód mellett sokfajta kétkezi munka csínját-bínját elsajátította: tud vakolni, hegeszteni, festeni. „Édesapámtól azt a szemléletet hoztam magammal, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen” – mondja. Édesanyja pedig a szerető figyelem példája lett számára. Háztartásbeli volt, tudott foglalkozni a gyerekekkel. József atya abban az időszakban nőtt fel, amikor a vasárnap délutánok még rokonlátogatásokkal teltek. „Boldog családi életet éltünk, jól éreztük magunkat otthon” – eleveníti fel a korai éveket. A családban két fiú és két lány nevelkedett. Hat évvel fiatalabb öccse is a papi hivatást választotta. „Mondhatjuk, hogy a vallásosságunk a családban formálódott, de a két lánytestvérem nem lett apáca” – mondja a rá jellemző fanyar humorral. József atya kisiskolás korától otthon érezte magát a templomban. „A hivatásom fokozatosan alakult ki. Elsős koromtól ministráltam; természetes volt számomra, hogy egyházi gimnáziumba megyek. A győri bencéseknél érettségiztem. Tulajdonképpen belenőttem a papságba” – mondja. Ennek ellenére nem lépett azonnal az egyházi szolgálat útjára. Három évig dolgozott, s közben arra a kérdésre igyekezett megtalálni a választ, hogy szerzetes vagy egyházmegyés pap legyen-e. A tanítás nem vonzotta, a lelkipásztorkodás viszont igen. Így jelentkezett a szegedi szemináriumba.
Szentelése után Kevermesre került. A hívek egyik első élménye az volt, hogy az új káplánjuk vakolókanállal a kezében áll a létra tetején, és javítja a plébánia falát. A második pedig az, hogy az első miséjét percre pontosan kezdte; tudomást sem véve arról, hogy a templom csak a dicsőségre telt meg. A pontosság, a fegyelmezettség a szegedi rektor életében olyan erények, amelyeknek a papnevelésben is nagy hangsúlyt ad. József atya ti­zen­egyedik éve elöljáró a szemináriumban, de szolgálata korábbi szakaszában is részt vett a papnevelésben, két éven át spirituális volt. Fontosnak tartja a tudatos időgazdálkodást, az időpontok betartását, ami megadja a napok szükséges keretét. Úgy gondolja, a szabadság és a szabadnap kérdését a pap életében óvatosan kell kezelni. „Senkitől sem elvárható, hogy látástól vakulásig dolgozzon, de az igen, hogy az idejét felelősen, a szükséges sorrend betartásával ossza be. A földi életben ezt senki nem fogja számon kérni a papokon, ezért kell már kispapként elsajátítani a tudatosságot” – vallja. József atya szerint a pap mindenki lelkipásztora. Azokkal is meg kell találnia a közös hangot, akik egész életükben haragban vannak az Egyházzal. Nem ért egyet azzal, ha valaki csak rétegpasztorációt végez, mondjuk kizárólag az értelmiség körében szolgál, és arra törekszik, hogy a barátai is csak ebből a körből kerüljenek ki. „Ez nem azt jelenti, hogy a papnak ne legyenek barátai, de azt igen, hogy az élete nagyobb részét ne velük töltse” – jelenti ki meggyőződéssel.
Lelkipásztori énjét kevermesi, szegedi és gyulai kápláni évei, valamint Csanádapácán és Gyulán eltöltött tizenhat esztendei plébánosi szolgálata formálta. Meghatározó volt számára a Gyulán eltöltött tizenhárom év. „Gyula a Szeged-Csanádi Egyházmegye legösszetettebb plébániája. A püspök után hozzám tartozott a legnagyobb terület és a legtöbb egyházi épület. Három templom a városban, három filia, két katolikus iskola, óvoda, kórház, börtön, szanatórium, idősek otthona, temető. Gyulán a pap hagyományosan jelen van a város életében; mind a városlakók, mind a városvezetés igénylik az együttműködését. Az időm nagyobbik részét másodlagos lelkipásztori feladatok – különböző szervezési munkák, kapcsolattartás – foglalták le, a kisebbik részét pedig az elsődleges feladatok: a misézés, a gyóntatás, a szentségek kiszolgáltatása.” A jó időgazdálkodásnak köszönhetően mégis mindennek megvolt az ideje. József atya havonta egyszer beszélgetésre hívta az egyes feladatköröket ellátó munkatársait, a hitoktatóktól az áldoztatókig. A káplánnal felváltva heti rendszerességgel mutatott be szentmisét a hozzá tartozó intézményekben, és mindig volt ideje arra is, hogy bemenjen a kórházba, ha hívták – akár éjjel volt, akár nappal. József atya hozzászokott a helyezésekhez – papsága első tíz évében tízszer költözött –, de a gyulai szolgálatot nagyon megszerette. Mégis igent mondott püspökének, amikor a szegedi szemináriumba küldte. „Gyulán már túl jól ment minden, mindenre megvolt a megfelelő ember. Úgy éreztem, át kell gondolnunk, hogy valóban olyan szép-e minden. Éppen ekkortájt érkezett a püspöki meghívás.”
A rektor Szegeden is lelkipásztor. Bár kevés olyan terület van, ahol a hívekkel találkozhat, a környezetében élőkre odafigyel. Kereszteli, esketi a rokonság, az ismerősök gyerekeit, fiataljait. „Élem a hivatásomat. A papi szolgálatomhoz hozzátartozik a napi szentmise, a zsolozsma, a személyes imádság. Fontos számomra a feladatok pontos elvégzése. Szeretném mindig kihozni a napból, amit lehet.”

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Ambrózia-díjat alapított

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Ambrózia-díjat alapított

Ambrózia nővér, polgári nevén Balázs Irma 1926. július 26-án született Zala megyében. Tizenöt éves volt, amikor egy újsághirdetésre jelentkezve Budapestre utazott, és felvételét kérte a Szent Erzsébetről Nevezett Betegápoló Rend Batthyány téri központjában. Tizenhét évesen öltött szerzetesi ruhát, huszonkét évesen pedig már örökfogadalmat tett. Szerzetesi nevének a Fájdalmas Szűzanyáról nevezett Mária Ambrózia nevet választotta. Ambrózia nővér 2016. december 26-án, a szeretetszolgálat Batthyány téri épületében hunyt el.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat a szociális, gyermekjóléti, gyermekvédelmi, egészségügyi vagy karitatív területen dolgozó önkéntesei vagy munkatársai elismerésére alapította meg a díjat.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöksége idén tizenhárom munkatársnak és önkéntesnek adományozott Ambrózia-díjat.

Forrás és fotó: Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Keltsd életre a templomodat! – Boldogság

Keltsd életre a templomodat! – Boldogság

Egyszer volt, nem is olyan régen volt, a kapuvári Szent Anna-templom karzatán éldegélt egy apró pókocska. Fiatal, tapasztalatlan kis pókgyerek volt, aki szívesen hallgatta a miséket, az emberek imádságait.
Egyszer csak feltűnt neki, hogy azt a kellemes hangot, amit úgy szeret hallgatni, egy ideje nem hallja már. Mivel nemcsak kíváncsi, hanem bátor is volt a pókocskánk, elhatározta, hogy elindul kideríteni, hová is tűnt az a hang.
S itt álljunk meg egy pillanatra, kedves olvasó, mert biztosan nem tudod, de a pókok bizony azért üldögélnek annyit egy helyben, mert van egy különleges tulajdonságuk: beszélgetni tudnak a szobrokkal és a falfestményekkel. Persze nem szavakkal, mint az emberek. Nem, ők gondolatokkal, apró mozdulatokkal értetik meg magukat a falfestményekkel, a képekkel, a szoboralakokkal, akik szintén különös jelekkel válaszolnak nekik.
Pókocskánk tehát elindult nyomozóútjára. Az elsők, akikkel találkozott a Szent József-oltárnál, Szent István király és Szent Antal szobrai voltak. Finoman, nehogy tiszteletlennek tűnjön, megérintette a lábacskáival Szent István király szobrát.
– Nem szeretnélek zavarni meditálásodban, királyom, de én azt a szép hangot keresem, amelyet egy ideje nem hallottam már.
– Szép hang? Az emberek énekére gondolsz? Majd ha kezdődik a mise, gyönyörködhetsz benne – mondta bölcsen a király, s Szent Antal is mosolyogva bólogatott.
– Nem, én nem erre gondoltam – mondta a pókocska, és továbbindult.
Megállt Szent Rita festménye előtt, hosszan nézte a képet, és nagyot sóhajtott.
– Mi a baj, pókocska? – kérdezte a lehetetlen helyzeteket is megoldó Szent Rita.
– Régóta nem hallom már azt a fenséges hangot, azt a gyönyörűt, amitől a szívem úgy megtelik szeretettel.
– A templom tornyában lévő harangszóra gondolsz, pókocska? Amely mély kongásával hirdeti és dicsőíti a mi Urunkat?
– Nem, én nem rá gondoltam – szólt szomorúan főhősünk.
– Pedig a templomi harangszónál nincs szebb – szólalt meg az üvegablakból Árpád-házi Szent Erzsébet. Pókocskánk csak a fejét rázta, s olyan szomorú volt, hogy a győri Könnyező Szűzanya még egy csepp könnyet is hullatott érte.
Hősünk a lourdes-i barlangnál megállt, s a Szűzanyára nézve egyszerre elmúlt a szomorúsága.
– Nem adom fel – gondolta dacosan a kis pók, és átfutott a templom bal oldali hajójába.
A rózsafüzér-oltár mellett Keresztelő Szent János és Szent Mihály szobra állt. Félve arra sietett.
– Bocsánat a zavarásért – intett szelíden a lábacskáival. – Nem tudjátok, mi lehet az a gyönyörű hang, ami eltűnt, és sehol sem találom?
– Gyönyörű hang? – gondolkodott Keresztelő Szent János.
– Tudom már! – kiáltott fel Szent Mihály. – A kórus énekére gondolsz? Bizony annál nincs gyönyörűbb!
– Nem, én nem arra gondoltam – és sírásra görbült pókocskánk szája.
– Talán Tamás atya vagy Krisztián atya énekére gondolsz? – próbált segíteni Apor Vilmos püspök úr.
A kis pók ekkor már bizony elsírta magát, és elkeseredetten rohant a főoltár felé. A Fekete Madonna és Goretti Szent Mária még utánakiáltott, de ezt már nem hallotta meg.
A főoltárnál megpihent. Páduai Szent Antal kérdőn nézett rá:
– Mi lelt, pókocska?
– Keresem azt a szép hangot, amely mosolyt csal a szívembe, és mindig öröm fog el, ha megszólal.
– A gyermekek hangjára gondolsz? Ha meghallom a gyermekhangokat, az én szívemet is betölti a szeretet csodás érzése.
– Igen, az is szép, de én nem erre gondoltam.
– Akkor a templomi csengőre gondolhatsz – vette át a szót Szent Vendel, ki az oltár másik oldalán állt.
Pókocskánk csak a fejét rázta. – Nem, én nem rá gondoltam.
A főoltáron Szent Anna és Szent Joachim tanácstalanul nézett egymásra. Ám ekkor egy különös, kellemes érzés kerítette hatalmába a pókocskát.
– Ha hiszed, hogy megtalálod, amit keresel, meg is fogod találni. Légy kitartó és alázatos!
S a kis pókot egyszerre elöntötte a szeretet és a remény! Igen, megtalálom!
– Te a templom orgonájának hangját keresed oly kitartóan. A szent három nap miatt nem szólalt meg eddig, de ma este, meglásd, újra meghallod, s szívedet újra elöntheti a boldogság.
– Köszönöm, bárki is vagy. Igen, érzem, hogy ezt a hangot kerestem!
A templom összes festménye és szobra felvidult, hogy pókocskánk megtalálta az annyira áhított hangot.
Este aztán a kicsi pók újra meghallotta az orgona kellemes dallamát, a templom harangját, a hívek éneklését, a gyermekek csodás hangját, s úgy érezte, ennél szebbet még soha életében nem hallott, és ő a legboldogabb lény az egész világon.
Bérci Dorka, 7. osztály, a kapuvári Páli Szent Vince Katolikus Általános Iskola és Óvoda tanulója

Cikluskövetéssel a női jól-létért

Cikluskövetéssel a női jól-létért

A szakemberek azért találkoztak, hogy megismerjék a különféle cikluskövetési módszerek oktatásának aktuális magyarországi helyzetét, és közösen gondolkozzanak a hazánkban egyre jobban érzékelhető oktatási igény teljesítésének lehetőségeiről. A szakmai napon szülész és nőgyógyász szakorvosok is jelen voltak, akik bátorító előadásokat tartottak azokról a helyreállító orvoslási módszerekről, amelyek alkalmazását jelentősen megkönnyíti, ha egy nő tisztában van a ciklusa változásaival. Ennek köszönhetően ugyanis már azt is megtanulható, hogy az eltérések közül melyek „normálisak”, és mik azok a jelek, amelyek arra utalnak, hogy orvosi segítségre van szükség.
A Magyar Kurír Új Ember Kiadványok sorozatában jelent meg Schaffler Orsolya Gyermekáldás természetesen – Beszélgetések a NaPro Technológiáról című kötete, amely megvásárolható az Új Ember könyvesboltban (Budapest V. kerület, Ferenciek tere 7–8. Nyitva­tar-tás: hétfő, kedd, csütörtök, péntek: 9–17 óráig; szerdán 10–18 óráig), vagy megrendelhető az Új Ember online könyváruházban.
Az orvosok ismertették a NaPro­Techno­lógia és a FEMM Health módszert. E két eljárás során diagnosztikai eszközzé válik a nő által vezetett megfigyelési táblázat, amelynek köszönhetően az orvos minden nőt a maga egyéni termékenységi ciklusa szerint, személyre szabottan tud vizsgálni és szükség esetén kezelni.
Ha valaki ma Magyarországon – akár orvosi, akár erkölcsi indíttatásból – szeretné megismerni a termékenységi ciklusát, akkor életmódjának és személyes igényeinek megfelelően számos módszer közül választhat.
A szakmai napon a Billings ovulációs módszer, a Creighton-módszer, a Sensiplan, valamint a FEMM Health mobilapplikáció oktatói és szakemberei vettek részt. E módszerek kidolgozói számára fontos volt az emberi élet feltétlen tisztelete a fogantatás pillanatától, ezért a Katolikus Egyház is támogatja ezek alkalmazását.
Szakmai körökben köztudott, mennyire hiányosak az emberek alapvető biológiai, anatómiai ismeretei. Sokan nincsenek tisztában olyan, a termékenységgel kapcsolatos tényekkel, amelyek alapvetően befolyásolják életük alakulását. Az emberek nagy része híján van a családtervezési ismereteknek is, és sajnálatos módon nincs tisztában a mesterséges fogamzásgátlás egészségügyi, lelki, társadalmi és környezeti hatásaival, illetve az ezekkel kapcsolatos erkölcsi aggályokkal sem. A cikluskövetési módszerek elsajátítása személyre szabott tanulást, időt és türelmet igényel, de hosszú távon mind az egyénnek, mind az egészségügyi rendszernek hasznára válhat, és az egészségügyi, párkapcsolati-családtervezési előnyei jól ellensúlyozzák a tanulással járó esetleges nehézségeket.
A termékenységiciklus-követés azért fontos lehetőség egy nő számára, mert ha megismeri és jól követi a ciklusát, akkor elsőként értesülhet számos kóros (nem csak nőgyógyászati, hanem például endokrinológiai) elváltozásról, szükség esetén fölkeresheti orvosát, és önmagát megfigyelve láthatja a gyógyítás hatását, eredményét is.
Az egészséges női ciklus ugyanis az egész-ség jele lehet. Ha egy ciklus nem egészséges, az valamiféle hormonális egyensúlyhiányra utalhat a szervezetben, ami a cikluskövetésnek köszönhetően felismerhetővé és így kezelhetővé válik. A délután folyamán a résztvevők meghallgatták a Budai Irgalmasrendi Kórházban működő Keresztény Családi Centrum koordinációs központjának vezetőjét, aki elmondta: az országos ellátást biztosító centrum célja, hogy segítséget nyújtson többek között a családalapításban és az ezzel kapcsolatban felmerülő problémák orvoslásában. A centrum nyitva áll minden olyan egészségügyi problémáját feltárni és gyógyítani vágyó személy előtt, aki egyetért a kórház szemléletével és elveivel.
A női termékenységiciklus-követési módszerekről röviden:
Billings ovulációs módszer (BOM): Természetes módszer, amely alkalmas családtervezésre – a fogamzás elérésére vagy elkerülésére –, valamint a női egészség nyomon követésére. Lényege a méhnyaki nyák változásainak figyelemmel kísérése és ennek az ismeretnek az alkalmazása. A Billings-módszer alapja az a tudományosan igazolt felfedezés, hogy a méhnyakban termelődött nyák a fogamzóképesség legmegbízhatóbb jele: az egyetlen specifikus jel a női szervezetben, amely előre jelzi az ovulációt. Képzett oktató segítségével a módszer elsajátítása egyszerű. További információ: www.­billings.hu, www.woomb.org.
Creighton-módszer (CrMS): A nyák és egyéb biológiai jelek megfigyelésén alapuló természetes módszer. Egyaránt alkalmazható a várandósság elérésére, illetve elkerülésére. Világszerte szabványosított cikluskövetési módszer; a standardizálás vonatkozik a megfigyelés végzésére, a biológiai jelek feljegyzésére, valamint az oktatás menetére. Ennek köszönhetően a Creighton-módszerrel készült táblázat – ha egy nőnek bármilyen nőgyógyászati panasza van (PMS, meddőség, vetélések, rendszertelen vagy kóros vérzés, PCO stb.) – az orvosi vizsgálat és a NaProTechnológia alapelvei szerinti kezelés alapját is képezheti. Kidolgozója az amerikai egyesült államokbeli Thomas W. Hilgers professzor, aki tagja volt a II. János Pál pápa által 1994-ben létrehozott Pápai Életvédő Akadémiának. További információ: www.csaladtervezo.hu.
Tüneti-hőmérőzéses módszerek (Sensi­plan): Három konkrét és számos egyéb testi jel megfigyelését és nyomon követését jelenti. Az ébredési hőmérséklet, a méhnyaknyák és a méhnyak változásai minden egyes nőnél egy alapmintát mutatnak, amelyet megismerve könnyű tájékozódni a termékenység mindennapi alakulásáról. Az önmegfigyelés révén szerzett információk nem mellékesen segítséget jelentenek a pároknak családtervezési szándékaik megvalósításában is, hiszen döntésükhöz igazodva élhetik házaséletüket. Precízen kidolgozott szabályrendszer áll rendelkezésükre ahhoz, hogy elősegítsék vagy elkerüljék a gyermekáldást. Magyarországon a Sen­siplan tüneti-hőmérőzéses módszer tanácsadók segítségével bárki számára elérhető. További információ: www.­termesze­teses­bizton­sa­gos.hu, https://sensiplan.hu.
FEMM Health mobiltelefonos applikáció: A FEMM az angol Fertility Education (termékenységi oktatás) és Medical Management (orvosi menedzsment) kifejezésekből származó rövidítés. Átfogó női egészségügyi program, amely segít tudatosítani a test működését, és felismerni az egészség hormonális és más létfontosságú jeleit. Az ingyenes FEMM Health mobilapplikációnak köszönhetően a nők nyomon követhetik egészségi állapotukat. A cél lehet az egészség megfigyelése, de az applikáció családtervezésre is használható. A FEMM Health emellett orvosi vizsgálatokat és kezelést is biztosít új kutatások és orvosi protokollok alapján. Az applikáció jelenleg angol nyelven érhető el, de 2019-ben már magyar változata is hozzáférhető lesz. További információ: https://femmhealth.org.

Forrás és fotó: Schaffler Orsolya és Ágnes

Az irgalmas szeretet háza

Az irgalmas szeretet háza

Fotó: Loósz Róbert

 

A vásárosdombói gondozóotthon 1998. augusztus 1-jén került a Pécsi Egyházmegye fenntartásába, és ekkor vette fel Skóciai Szent Margit nevét. A huszadik évfordulóról a névadó szent emléknapján, november 16-án emlékeztek meg a hatvanegy éve működő intézményben.
Az ünnepen Udvardy György pécsi megyéspüspök átadta „Az év dolgozója” elismeréseket. A kitüntető címet idén Schffer Zsuzsanna igazgató, valamint Orsós Lászlóné és Máté Mónika gondozók nyerték el. Az intézmény munkatársai közül idén már többen kaptak szakmai elismerést: Szarka Györgyné és Molnár Józsefné dicséretben részesült a Magyar Ápolási Egyesület visegrádi konferenciáján, az intézmény vezetőjét pedig november 10-én a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara részesítette elismerésben a szociális ellátás területén végzett többéves, kitartó és eredményes munkájáért.
Homíliájában Udvardy György az intézményben élők és dolgozók közösségének méltatása mellett a hálaadásról beszélt. „Hálát adunk a margitmajori gondozóotthon átvételének 20. évfordulójáért; azért a húsz esztendőért, amely az egyházmegye fenntartásában működve, szolgálattal telt.
A hálaadás főként a kezdetekért szól, azért a bátorságért, amellyel Mayer Mihály püspök úr és kollégái belevágtak abba a szolgálatba, amely Isten szeretetének és irgalmának megjelenítése intézményes keretek között. Bátorság kell ehhez! Az Egyháznak és tagjainak kiemelt feladata az irgalmas szeretet gyakorlása.”
A főpásztor hangsúlyozta, hogy a gondozóotthon munkatársai és lakói szinte családként élnek együtt. Az itt dolgozók munkája, élete példa mások számára. Az intézményben az isteni irgalom megtapasztalása mindennapi élmény, a legkisebb cselekedet is az üdvösség távlatát nyitja meg az itt lakók előtt.
Az ünnep alkalmából fotókiállítás nyílt, amely az elmúlt húsz év emlékeit idézi fel.

Forrás: Pécsi Egyházmegye

„Nektek sokkal nehezebb üdvözülni”

„Nektek sokkal nehezebb üdvözülni”

Fotó: Merényi Zita

 

A koncertkörútra a kairói Sabab al-Anba Rauisz (Shabab El Anba Rewis) nevű kopt egyházi kórus és kamarazenekar hívta meg Önöket, amely testvérkapcsolatot ápol a Szent Angéla Ferences Gimnázium Ön által vezetett öregdiák-énekkarával. Hogyan jött létre ez a barátság a két kórus között?

Semjénné Menus Gabriella: A Szent Angéla Ferences Gimnázium öregdiák-ének­kara lassan tíz éve működik. A ferences rendtartomány céljai között szerepel a keleti keresztényekkel való kapcsolattartás, és az, hogy minden lehetséges módon segítsük őket. Ezen az alapon utaztunk már többször is a Közel-Keletre, így alakult ki testvéri cserekapcsolat a kairói Sabab al-Anba Rauisz egyházi kórussal. Tavaly ők koncerteztek nálunk, Budapesten és Tihanyban, mi pedig idén októberben adtuk vissza a látogatást. Kairóban, a kopt kulturális centrumban és Alexandriában, egy ferences templomban koncerteztünk.

Miben mutatkozik meg a keleti keresztényeknek nyújtott segítség?

S. M. G.: Elsősorban a lelki szolidaritásban. A világ legtöbbször tudomást sem vesz arról, hogy milyen súlyos atrocitások érik a kopt keresztényeket 2011, de gyakorlatilag évszázadok óta. Gyakran elhallgatják a tényeket. A koptok folyamatos támadásoknak, a legbrutálisabb erőszaknak vannak kitéve.
Ha valaki azért keresi fel őket, hogy megerősítse a velük való keresztény testvéri kapcsolatot – vállalva a veszélyt is, hiszen ez a terület nem tartozik a legbiztonságosabbak közé –, az óriási lelki többletforrást jelent számukra. Megerősítést kapnak, hogy nincsenek egyedül.

Diákként hogyan élték meg, hogy ilyen fiatalon eljuthattak az egyik legősibb kultúra földjére?

Zsinka Márta: Már az is nagyon érdekes volt, hogy egy másik kontinensre utazhattunk, megismerkedhettünk egy teljesen más kultúrával, és élőben láthattuk a történelemkönyvekből tanultakat: a piramisokat, a szfinxet vagy az egyiptomi múzeumokban őrzött több évezredes, csodás tárgyakat.
Sirák Blanka: Hatalmas élmény volt mindnyájunk számára, hogy eljuthattunk egy másik országba, bepillanthattunk egy, a miénktől különböző kultúrába. Egyiptomban minden más, mint amit itthon megszoktunk. Rendkívül érdekes volt számunkra látni az apróbb és nagyobb különbségeket, például az étkezésben, az öltözködésben. A legmeghatározóbb tapasztalat az volt számomra, hogy az ottani keresztény közösség tagjainak jóval erősebb a hitük, mint nekünk. Könnyű itthon kereszténynek és hívőnek lenni, amikor nem fenyeget semmi veszély, biztonságban vagyunk, de Egyiptomban az emberek az életüket is odaadnák – és ha rákényszerülnek, oda is adják – a hitükért. Ez számunkra is megerősítés. Nekik pedig az jelentett örömet, hogy a látogatásunkkal megmutattuk: nincsenek egye­dül, számíthatnak ránk, lelkileg mindenképpen.
S. M. G.: Az ember Egyiptomban, a koptok közelében szembesülhet azzal, hogy Európában a puha vasárnapi kereszténység a jellemző. Elmegyünk a templomba, gyónunk, áldozunk – természetesen ez is nagyon fontos. Egyiptomban azonban a kereszteléskor rátetoválják a kisgyermek kezére a kopt keresztet, hogy élete során soha, semmilyen körülmények között ne felejthesse el, hová tartozik. Néhány évvel ezelőtt történt az a döbbenetesen tragikus esemény, amikor egy, kopt keresztény gyermekeket szállító iskolabuszt támadtak meg terroristák. Egyesével leszállították a diákokat, és feltették nekik a kérdést: Megtagadod a hitedet? Áttérsz a muzulmán vallásra? Nemet mondtak. Lelőtték őket. A gyerekek látták a buszból, hogy a terroristák végeznek a társaikkal, de egyetlenegy sem tántorodott meg közülük. Tavaly nyáron az egyiptomi ferences kórus, amely most vendégül látott bennünket, hangversenyt adott a pesti ferences templomban. A koncert vége felé előállt egy fiatalember, a kezében egy saját maga által készített ereklyetartóval. Egy tégla volt benne, rajta azoknak a vére, akik a húsvéti terrortámadásban vesztették életüket, amikor a templomból kiözönlő híveket legyilkolták a dzsihadisták. Közöttük volt a fiatalember édesanyja és nővére is. A barátkozós beszélgetésen a kórustagjaink kifejezték együttérzésüket, és azt mondták neki: borzalmas, amin keresztül mentek, el sem tudjuk képzelni, hogy lehet így élni, nagyon sajnáljuk őket. A fiatalember pedig így válaszolt: Nem kell sajnálnotok minket, nektek sokkal nehezebb üdvözülni! A mostani látogatásunk vége előtt nem sokkal, egy pénteki napon is terrortámadás ért három buszt, Kairótól délre. A püspök másnap már a mártírokról beszélt. A kopt keresztények kairói múzeumában 2011 óta a meggyilkolt hívek nevét egy táblára vésik fel, fölötte látható az arcképük, a kép alatt pedig egy vitrinben valami a személyes tárgyaik közül. Megrendítő volt látni az előre elkészített üres helyeket! A kopt keresztények tisztában vannak azzal, hogy az erőszak nem szűnik meg, de ez nem tántorítja el őket hitük nyilvános megvallásától, gyakorlásától. Nyilván nem azt a következtetést kell levonnunk mindebből, hogy akkor lehetünk erős hitű keresztények, ha folyamatos megpróbáltatások közepette élünk, de a hitünket mindenképpen bátrabban kell felvállalnunk. Különösen abban az Európában, amely a szemünk láttára omlik össze, talán éppen azért, mert megtagadta a keresztény gyökereket, és messze túllépte azokat a határokat, amelyeket az isteni törvény elrendelt.

Gimnazista diáklányokként Önök milyen tanulságokat vontak le az Egyiptomban tapasztaltakból?

Zs. M.: Különleges élmény volt számomra a Gabi néni által említett fiatalemberrel való találkozás és beszélgetés. Annak ellenére, hogy az édesanyja és a nővére is a gyilkos merénylet áldozata lett, derű és remény áradt az egész lényéből. Látszott rajta, hogy teljes őszinteséggel, lélekből éli meg a hitét. Ez a kettős tragédia erőt adott neki ahhoz, hogy még jobban ragaszkodjék a hitéhez.
S. B.: Nagyon sokat beszélgettünk ezzel a fiatalemberrel a kint tartózkodásunk során. Soha nem érződött rajta, hogy sajnáltatná magát, vagy hogy azzal kérkedne, milyen erős a hite. Minden természetes volt benne. A koncerteken ott ült az első sorban, végigmosolyogta az egészet, jó volt ránézni, erőt merítettem a derűjéből. Mindenkivel vidáman, közvetlenül beszélgetett. Óriási erőforrást jelentett látni azt, hogy valaki egy ilyen megrendítően tragikus eset után is képes megőrizni a hitét, reményteljesen nézni a jövőbe.

Képes-e a zene összekötni a különböző kultúrájú, vallású, eltérő világnézetű embereket?

S. M. G.: Meggyőződésem, hogy igen. Annyira biztos vagyok ebben, hogy magamnak úgy szoktam ezt megfogalmazni: a zene közvetítő közeg ember és Isten, s ilyen módon az emberek között is. Hatására valami olyasmit értünk meg egymásból, amit csak a zene képes elmondani, a szöveg nem is mindig fontos. A dallam nem csupán az érzelmeket szólítja meg. A zene révén megérezzük a transzcendenciát, Isten mérhetetlen nagyságát. Néha elegendő ehhez egyetlen gyönyörű harmónia. Az egyik koncertünkön egy nagypénteki szöveget énekeltünk, a keleti és a nyugati egyház nyelvén, görögül, latinul és a saját nemzeti nyelvünkön. „Szent az Isten” – tulajdonképpen ennyi a szöveg. A hideg rázott bennünket, pedig nem először énekeltük, mégis, valahogy mindenkinek benne volt a szíve-lelke ebben az énekben. Ez már nem a koncertről szólt, hanem arról, amit a szöveg közvetít. Ült a közönség soraiban egy bácsi, aki talán Venezuelából menekült Egyiptomba. Ez már önmagában kuriózum. Nem beszélt még arabul, nem értette a mi szövegünket sem, de sírt. Azt mondta, eddigi életének legfelemelőbb élménye volt ez a néhány perc, az ének magával ragadta a lelkét. A zene egy parányi résen át bepillantást enged a transzcendenciába, és kicsit közelebb kerülünk annak megsejtéséhez, hogy mit is jelenthet az örök élet.
Zs. M.: Nagyon lényeges a zene közösségépítő ereje. Hatalmas élményt jelentett számunkra a közös éneklés. Amikor az egyik előadás után együtt táncoltunk az egyiptomiakkal, annak is megvolt a közösségépítő ereje.
S. B.: Nagyon igaz, hogy a zene összehozza az embereket, kölcsönösséget szül. Amikor a koncertek után táncot tanítottunk az egyiptomiaknak, ők viszonozták ezt. Egyik este pedig felváltva énekeltünk magyar és egyiptomi népdalokat. Nem beszéltünk közös nyelvet, a zene mégis összehozott bennünket.

Mondhatjuk azt, hogy a szép zene hatására az ember néhány percre jobbnak érezheti magát, és akár állandósulhat is benne ez az érzés?

S. M. G.: Nagyon szeretném, hogy így legyen!