Embertárs

„Isten szeretete olyan csodálatos”

„Isten szeretete olyan csodálatos”

Fotó: Merényi Zita

 

November 8. és 11. között a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegyében lévő jánoshalmai Szent Anna-plébánia vendégei voltak a hitébresztő szerzetesek.
A népmissziók régi hagyományát megújító verbitákat a jánoshalmai plébániaközösség családjai látták vendégül. A szerzetesek a helyi iskolákban „missziós órákat” tartottak, a Szent Anna-templomban naponta szentmisét mondtak, rózsafüzér-imádságot vezettek, tanúságot tettek hivatásukról, életükről. Evangelizáltak a helyi piacon, az óvodában, az idősek otthonában, és találkoztak az egyházközségi képviselőkkel, plébániai csoportokkal.
Amikor a missziós napok szombatján megérkeztünk Jánoshalmára, hamar ott találtuk magunkat a történések közepében. Javában zajlottak az iskolai missziós órák, ezen alkalmak helyi szervezőjével, a városban huszonöt éve hitoktató Bajkó Ilonával a Hunyadi János Iskola portáján futottunk össze.
Elmondta, hogy tizenhárom szerzetes érkezett a jánoshalmai misszióra, családja egy erdélyi verbitát lát vendégül ezekben a napokban. Kedvesen elirányított minket a közeli plébánia kápolnájába, ahol éppen két fiatal verbita, az indonéziai Marselinus testvér és a kongói Fabien, valamint a Mélykútról érkezett lengyel Gosia verbita nővér tanított énekeket a katolikus általános iskola tanulóinak. „Isten szeretete olyan csodálatos” – hangzott a dal a plébániai kápolnában, és a gitárszó meg a taps közben már fel is melegedett a szívünk.
Az énektanulás után visszatértünk a Hunyadi János Iskolába, ahol már egy teljes missziós órán vehettünk részt. Előtte még összefutottunk az indiai Tete Remis SVD atyával, a jánoshalmai misszió felelősével és a lengyel származású Burbela Gergely SVD atyával, a magyarországi verbita közösség tartományfőnökével. Remis atya jött velünk az iskola dísztermébe, ahogyan a szlovák származású Katka nővér is, valamint Marco, aki Brazíliából érkezett, és Algon, aki Indonéziából. Mások a helyi mezőgazdasági szakképző iskolába mentek evangelizálni.
Az alsó tagozatos hittanosoknak tartott „tanóra” énektanulással és sok nevetéssel indult. Marco a „verbita” feliratú pólóban, gitárral a kezében, felszabadult mosollyal kísérte a dalt. „Ez az a nap, mit az Úr rendelt…” – az alsós gyerekek szívesen énekeltek együtt a vidám misszionáriusokkal. A szerzetesek bemutatkoztak, s a gyermekek csodálkozva fel-felkiáltottak, amikor kiderült, hogy az egyikük a távoli Brazíliából, a másikuk pedig Indiából érkezett Magyarországra. „A misszionárius olyan ember, akinek a szíve tele van Isten szeretetével, és bátran átadja ezt a tapasztalatot akár egy másik ország lakóinak is” – magyarázta Katka nővér, majd a kis missziós csapat egy bábjátékot adott elő, ami arról szólt, hogy az embert az teszi igazán boldoggá, ha ajándékait nem tartja meg magának, hanem megosztja másokkal.
Az iskolások a „tanóra” végén ruhájukra ragasztható, színes papírból kivágott szíveket kaptak, és mintegy ajándékként azt is megtanulhatták, hogy miként mondják portugálul, hindiül, szlovákul és indonéz nyelven azt, hogy szeretet.
A jánoshalmai Szent Anna-templomban a szentmisén Remis testvér volt a főcelebráns, a padokban a katolikus iskola diákjai ültek, az elsősöktől a nyolcadikosokig. Az atya a padsorok előtt és között járva mondta a szentbeszédet, ami inkább kérdezz-felelek volt: a szerzetes bevonta a fiatalokat a prédikációba, amely a barátságról szólt. Előfordult, hogy a kérdések elhangzása után a hátsó padsorokban ülők közül egy-egy nagy nyolcadikos is feltette a kezét.
Remis atya arról beszélt, hogy fontosak a jó emberi kapcsolatok, a leglényegesebb mégis a Jézussal való barátságunk. Hangsúlyozta, hogy azáltal leszünk boldogok, ha segítünk embertársainkon.
A szentmise után, a plébániai ebéd végén a Máltai Szeretetszolgálat jánoshalmai csoportjának egyik tagja elmondta, már megérkeztek az első visszajelzések az előző napon, a piacon megtartott evangelizációról. Az is elhangzott, hogy „többször kellene ilyen megmozdulás”.
Menyhárt Sándor plébános, aki a verbita missziósokat Jánoshalmára hívta, elmondta: a helységben legutóbb hetven évvel ezelőtt rendeztek missziós napokat. – Nem aratók, hanem magvetők vagyunk – tette hozzá, és méltatta az egyházközség tagjainak lelkes, tettre kész hozzáállását a misszió feltételeinek megteremtésében, köszönte a segítségüket.
A nap folytatásában a verbita szerzetesek találkoztak a plébániaközösség csoportjaival (Szent József-, Szent Mónika-, máltai csoport, valamint a bibliakör) és a közeljövőben bérmálkozókkal is.
A nap a plébánián zárult koncerttel és tanúságtétellel. A missziósok népviseletbe öltözve énekeltek, táncoltak, zenéltek. A brazil Marco az életéből vett történetekkel példázta az evangéliumi aranyszabály igazságát, a missziós napok mottóját: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük!” (Mt 7,12.) A verbita atyák a rendezvénysorozat zárónapján szentmisét mutattak be, és előadást tartottak a Jánoshalmához közeli Kunfehértón és Borotán is.

Mindszenty-emlékérmeket adtak át a Parlamentben

Mindszenty-emlékérmeket adtak át a Parlamentben

Fotó: Merényi Zita

 

Az elismeréseket november 6-án adták át a Parlament Vadásztermében. A Mindszenty József egykori esztergomi érsekről, hercegprímásról elnevezett emlékérmet Lezsák Sándortól, az Országgyűlés alelnökétől, a Mindszenty Társaság ügyvezető elnökétől vehették át a díjazottak.
Márfi Gyula veszprémi érsek sok évtizedes papi, főpásztori és papnevelői szolgálatával érdemelte ki az elismerést. Lezsák Sándor röviden ismertette a főpásztor életútját. Az érsek személyes emlékeit felidézve elidőzött a pördeföldei gyermekkornál: az egykor kétszáz lakosú zalai törpefalunak akkoriban nem volt temploma, a Márfi család a többi falubelivel együtt télen-nyáron kilométereket gyalogolt a szentmisére. A családban mindkét fiúból pap lett.
Márfi Gyula a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban érettségizett, tanulmányait 1962-ben fejezte be, majd Budapesten, a Központi Papnevelő Intézetben tanult, és 1967-ben Szombathelyen szentelték pappá. Kápláni évei közben teológiai doktorátust szerzett. Ezután Párizsba küldték ösztöndíjasként. Papi szolgálatát püspöki szertartóként, majd 1980-tól püspöki titkárként, 1987-től irodaigazgatóként folytatta, miközben tanárként részt vett a papnevelésben.
II. János Pál pápa 1995-ben nevezte ki amanziai címzetes püspökké és egri segédpüspökké, majd 1997-ben veszprémi érseki kinevezést kapott – egy nagy múltú, sok törődést igénylő érsekség irányítása lett a feladata.
Lezsák Sándor a díjazott főpásztor vallomását idézte: „A püspök bizonyos értelemben magányos ember. Ügyelnie kell ugyanis, hogy a hívek és a papok azt érezzék, mindenki egyformán közel áll hozzá. Püspöknek lenni feladat, amit teljesíteni kell.” Az Országgyűlés alelnöke hosszan sorolta Márfi Gyula érseki szolgálatának különböző területeit: karitatív mozgalmak támogatása, a családok erősítése, börtönpasztoráció, a kisebbségi sorban élők hitéle­tének segítése. Emellett kiemelte az érsek sportszeretetét, és méltatta munkásságát Mindszenty József emlékének ápolásában, ébren tartásában és öröksége megjelenítésében, mellyel az egykori esztergomi érsek, bíboros, hercegprímás szellemiségének továbbadását szolgálja.
Babusa János szobrászművészt Fukszberger Imre, a Mindszenty Társaság tagja, Csehimindszent polgármestere méltatta. Elmondta, a gyulai születésű szobrász hosszú utat tett meg az alkotóművészetig. Kőszobrászként kezdte pályáját, és több kanyar után, önképzéssel vált szobrászművésszé. A polgármester Babusa János hitvallását idézte: „Nagyon megszerettem a követ. A kővel való foglalkozás kicsit átformálja az embert, nyugodtabbá, megfontoltabbá teszi, hiszen a mi szakmánkban nem lehet kapkodni; ha hibázunk, nincs lehetőség javítani, a kőhöz mindig igazodni kell.”
Babusa János termékeny alkotó, évente két kiállítása van. Realista ábrázolási mód jellemzi, alkotásai megszólítják az embereket, monumentális műveinek erőteljes a térszervező szerepe. Előszeretettel fordul történelmünk nagyjai felé, számos településen látható Mindszenty bíborost megformáló alkotása, többek között Rétságon, Budaörsön és Bécsben.
A Patrona Hungariae Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium, Kollégium és Alapfokú Művészeti Iskola ifjúságnevelő és közösségteremtő tevékenységével érdemelte ki az elismerést.
Dabóczi Kálmánnak, a Budapesti Közlekedési Központ (BKK) vezérigazgatójának, a Mindszenty Társaság tagjának iskolaismertető laudációja személyes élményekből is táplálkozott. Elmondta: januárban, egy ünnepi alkalommal járt az iskolában; a piarista és a patronás diákok tánciskolájának záróestjét tartották, a táncvizsgát. Dabóczi Kálmán szülőként vett részt az eseményen, fia a táncosok között volt. A ruhatárnál lányok fogadták, mosolyogva, a szemébe nézve, kedvesen vették el a kabátját és igazították útba. „Volt bennük tartás, szépség, tisztelet és életvidámság. Sok ilyen lányra volna szükség” – mondta a vezérigazgató, aki öt fiú édesapja, és hozzátette, mennyire szeretné, ha ilyen lányok iránt dobbanna meg a fiai szíve.
Milyen iskolát alapítana ma Mindszenty József? Mire van szükség ma az oktatás-nevelésben? – tette fel a kérdést Dabóczi Kálmán. Válaszában az egykori főpap prioritásait szem előtt tartva jelenítette meg azt az iskolát, amely ma a Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpont. „Egy iskola, ahol a peremre szorultak is megfelelő képzéshez jutnak, ahol felvállalják a nőnevelést, ahol az ország kis településeiről érkezőket kollégiumban fogadják, megvalósítják a személyre szabott nevelést, kibontakoztatva a mindenkiben megbúvó tehetséget. Egy iskola, ahol ápolják és erősítik a magyarságtudatot.”
Dabóczi Kálmán hosszan sorolta a Patrona programjait, kiemelve az évente tartott drámaelőadásokat, a nemzeti kegyhelyeinkre vezető zarándoklatokat, az anyanyelvi nevelés dominanciáját, a művészeti iskola tevékenységét, a mozgásfejlesztést, a Hegedűs Szalont, amely minőségi zenei élményekkel gazdagítja a diákokat. Emlékeztetett arra is, hogy évente pályaorientációs nap segíti a fiatalokat, nyaranta több mint húsz tábort szerveznek, és kifejlesztették a márkanévvé vált, akkreditált Osztozót, a lányok életét közvetlenül érintő témákban való személyes állásfoglalás kialakításának terepét. A hitismeretek átadása pasztorális szemlélet szerint történik a Patronában, ahová Kongóból és Afganisztánból érkező menekülteket is befogadtak.
Dabóczi Kálmán Rubovszky Rita főigazgatót idézte: „Nyolcéves működésemre visszatekintve arra vagyok a leginkább büszke, hogy a tanulók szeretnek ide járni, hogy jó itt a hangulat, a lányoknak van öntudatuk, tartásuk”.
A Patrona Hungariae az ország egyetlen, lányokat nevelő középiskolája, ahol ismerik a női méltóság értékét – méltatta az intézményt a BKK vezérigazgatója.
A kitüntetést Rubovszky Rita, az iskolaközpont főigazgatója vette át. Köszönetében megfogalmazta, hogy az emlékérem mindazok – nővérek, tanárok, szülők, diákok – évtizedes munkájának, kitartásának és hűségének az elismerése, akik a kommunizmus üldöztetése közepette felépítettek és fenntartottak egy gimnáziumot. Ugyanakkor elismerés a mostani nemzedék számára is, amelynek tagjai „új utakat keresnek az örök értékek mentén, és örömhírt hirdetnek egy sokszor kiégett, bizonytalan, talajt vesztett nemzetnek”.
Az emlékérmet adományozó Mindszenty Társaság 2004-ben alakult, célja Mindszenty József emlékének ápolása, a néhai főpásztor történelmi életművének megismertetése a közvéleménnyel, a bíboros teljes életútjának feltárása, továbbá boldoggá avatásának szorgalmazása.

 

Hogyan változik meg viselkedésünk az interneten?

Hogyan változik meg viselkedésünk az interneten?

Fotó: John McElroy/WMOF

 

A Családok IX. Világtalálkozóját augusztus 21. és 26. között rendezték meg Dublinban. Az esemény keretében tartott háromnapos pasztorális konferencián az előadók az Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdítás egy-egy témáját fejtették ki.

Mary Aiken kiberpszichológus, a Geary Intézet munkatársa, a University College Dublin egyetem oktatója, az Europol Európai Kiberbűnözés Elleni Központjának tudományos tanácsadója Hogyan használjuk a technikát a nagyobb jó érdekében – Hit, család és technikai fejlődés címmel tartott előadást a dublini családtalálkozón.
A technika káros hatásaival kezdte előadását, azért emelve ki a problémákat, mert a piaci szereplők egy jelentős része mindent elkövet annak érdekében, hogy úgy állítsa be, mintha a technika fejlődésének kizárólag előnyös hatásai volnának. A kiberpszichológus feladata azonban az egyensúlyteremtés. Ő maga abszolút technikapárti, ugyanakkor vitathatatlan, hogy az emberi viselkedés megváltozik az online térben. Hogyan hat a technika a fejlődésben lévő gyerekekre, milyen problémákkal szembesülnek a családok, és milyen megoldások lehetségesek – erről beszélt előadásában a szakember.
Mary Aiken fő szakterülete az internetpszichológia, az alkalmazott pszichológia egy ága, amely valószínűleg egyre fontosabbá válik a jövőben.
Hogyan viselkednek az emberek az online világban? Az egyik legjelentősebb változás, amely ránk is hat: az anonimitás (névtelenség) megjelenése, ami olyan, mint valami szupererő, emberfeletti képesség – mint a láthatatlanság. Ez hatalom az online világban, ugyanakkor óriási felelősség is.
Ismeretes az online gátlásvesztés jelensége: az emberek az online térben olyasmit is megtesznek, amit nem tennének a valódi világban.
Fontos kérdés, hogy milyennek mutatjuk magunkat a kibertérben. Másnak igyekszünk látszani a LinkedInen, a Facebookon, a WhatsAppon – különböző karaktereket (úgynevezett personákat) hozunk létre, önmagunk gondosan manipulált változatait.
Az online világ tulajdonságai közé tartozik az is, hogy felnagyítódnak, felerősödnek benne a dolgok. Jellemzőek a heves online szócsaták, az agresszív kommentek, a sértő posztok, de az altruizmust, a jótékonyságot is felerősíti az internet.
– Most a valódi világban vagyunk – mondta hallgatóságának a pszi­chológus –, ha pedig fölmegyünk az internetre, a kibertérbe kerülünk. Gyakran előfordul, hogy csak öt percet akarunk ott tölteni, „csak megnézem a leveleimet”, mondjuk a családtagjainknak, aztán azt vesszük észre, hogy hipp-hopp eltelt 40-50 perc… Az online világ ugyanis torzítja az időérzékelést. Védelemre, szabályozásra is szükség van e téren.
Fontos tudni, hogy amit mi internetként ismerünk, az az egésznek csupán egy százaléka – a többi kilencvenkilenc százalék pedig a deep web (mély web), illetve annak mélyén a dark web (sötét web): „az internetnek az a kilencvenkilenc százaléka, amit nem tudsz megguglizni”.
Mivel Mary Aiken gyermekvédelemmel is foglalkozik, gyakran kerül kapcsolatba a bűnüldöző szervekkel, amelyek (szexuális) ragadozókra és bűnözőkre vadásznak a deep weben. Ami ott történik, az hat a felszíni internetre (surface web) is, ami pedig a felszíni neten történik, az hat a valódi világra.
Nyugtalanító és ijesztő, hogy sok gyerek tisztában van azzal, hogyan kell navigálni a deep weben. Így esély van arra, hogy rossz társaságba keveredjenek.
Egy dián az úgynevezett Rejtett Wikipédia menüjét mutatta meg a közönségnek az előadó, amelyből látható volt, hogy a bérgyilkosoktól a kemény drogokig sok mindenhez hozzá lehet jutni a világhálón. Mind­ez bárki számára elérhető anonim doméneken, a törvény hatósugarán kívül.
Egy igazságügyi pszichiáter így fogalmazta meg ezt: „Minden idők legnagyobb, szabályok nélküli társadalmi kísérletét éljük át éppen”.
A 8–11 évesek 32 százalékának van okostelefonja, holott Bill Gates maga azt mondta, 14 évnél fiatalabb gyerek kezébe nem adna okostelefont. A 3–4 éves gyerekek 16 százalékának van tabletje vagy más eszköze az Egyesült Királyságban. Az 5–7 éves korosztály 3 százalékának készítettek már saját közösségimédia-profilt vagy YouTube-csatornát a szülők, akik nagyon büszkék is erre. Csakhogy az internetre feltöltött tartalmakat beteges hajlamú emberek is felhasználhatják, és ez veszélyt jelenthet a gyermekekre.
Az amerikai gyermekorvosok ajánlása (2016) szerint a 0–3 éves babáknak az étkezések közben és a lefekvés előtti egy órában nem szabad a képernyőt nézniük. A 2–5 éveseknek naponta legfeljebb egy órányi internethasználat ajánlott, 18 hónapos életkor alatt pedig egyáltalán ne legyen digitális eszköz a gyermek kezében (kivéve a videocsetet).
2014-es felmérések szerint a szülők és a gondozók naponta nagyjából kétszázszor nézik meg a telefonjukat, és 2614-szer érnek hozzá valamilyen okból. Ez azt is jelenti, hogy ennyiszer nincsenek szemkontaktusban a gyermekkel, és ennyiszer nem érnek hozzá. Az, hogy nincs szemkontaktus és érintés, végzetes következményekkel járhat az emberi fajra nézve.
Az előadó negatív példaként említette meg a Fisher-Price cég babaülőkéjét, amelyet Apptivity Seat néven forgalmaznak, bár Mary Aiken szerint a Captivity Seat (fogságülőke) megfelelőbb kifejezés lenne. A baba elé – aki még csak napi öt órát tölt ébren – egy IPad van rögzítve, amelyen Disney-videókat és számítógéppel generált más grafikákat nézhet. Lehet, hogy ezeknek a gyerekeknek rendkívüli számítógépes képességeik lesznek, de nem tudnak majd elkapni egy labdát, vagy átmenni az úton.
A 4–12 éves korosztályba tartozó gyerekek számára hozzáférhetőek legális, de nem az életkoruknak megfelelő tartalmak. Találkozhatnak pornográfiával, erőszakkal, önkárosításra, például öngyilkosságra buzdító oldalakkal, étkezési zavarokat kialakító, azokat normálisnak feltüntető oldalakkal, ahogyan olyanokkal is, amelyekre friss vágott sebekről töltenek fel fotókat a fiatalok. Német­ország tiltakozott ezek ellen, levetette ezeket az oldalakat a világhálóról – az Európai Unió többi tagországa még nem tett lépéseket ennek érdekében. Az ENSZ gyermekjogi egyezménye, amelyet 1989-ben fogadtak el, még nem tér ki ezekre a kérdésekre. Arról azonban szó van benne, hogy a gyermeknek joga van a gyermekkorhoz – és ennek része az is, hogy ne legyen kitéve ilyen tartalmaknak…
Mary Aiken az iskolákban tartott előadásai során is mindig elmondja: az agynak nem lehet parancsba adni, hogy „delete file” (fájl törlése). Ha valaki például erőszakos videókat néz, képtelen kitörölni ezeket az agyából, „a látottat nem tudja nem látottá tenni”. A szakemberek gyakran találkoznak poszttraumás stressz szindrómával olyan, 11–12 éves gyerekeknél, akik ilyen tartalmakat néztek.
A szakember véleménye szerint protokollokat kell kidolgozni arra vonatkozóan, hogyan taníthatók meg a gyerekek a kibertérben való navigálásra. Emellett digitális korhatárra is szükség van. Meg kell határozni azt az életkort, amely alatt csak a szülő beleegyezésével és felügyeletével mozoghat a gyermek az online felületeken, hogy ne úgy legyen jelen a kibertérben, mintha nem is volnának szülei.
Létezik sajnos „dark Peppa Pig” is (a népszerű mesefigura, Peppa malac sötét verziója), és elérhető a YouTube-on: a videóban az őrjöngő Peppa Pig legyilkolja a családot. És ehhez a videóhoz bármelyik gyerek hozzáférhet. Vannak gyerekek, akiket traumatizált ez a – felszíni webhez tartozó – tartalom. Különösen azon gyerekek számára jelent veszélyt, akiknek a szülei virtuális bébiszitternek használják a videomeg­osztó portált.
A tizenéves korosztályban az elmúlt 25 évben nagyon megnőtt a szorongásos fiatalok száma. Természetesen nem lehet mindent a technikára és a közösségi oldalakra fogni; egy komplex, soktényezős modellről van itt szó, amelyben minden összefonódik. A korcsoportra jellemző kialvatlanság hozzájárulhat a szorongásos tünetekhez, a depresszióhoz, az internetes megfélemlítés, zaklatás (cyberbullying) áldozatává váláshoz. Ha éjjel neteznek, másnap kimerülten ébrednek a gyerekek, és egy kimerült kamasz számára a világ nagyon sötét helynek tűnik…
Az előadó említést tett az, úgymond, fiatalkorú-kiberbűnözés, virtuális bolti tolvajlás problémájáról, vagyis az illegális letöltésekről; illetve az aggasztó mértékben növekvő narcizmusról és az egyre csökkenő empátiáról.
Mi lehet ezen a téren az Egyház szerepe, mit tehet az Egyház? Először is minden egyháznak jelen kell lennie a kibertérben, hiszen itt hiányzik az erkölcsi integritás és a tekintély. Óriási lehetőség az egyházak számára, és nagy szükség is van arra, hogy megjelenjenek ebben a térben, és a keresztény értékek is megnyilvánuljanak az internet világában.
A szexuális tartalmú üzenetek (szexting) és a szexuális zsarolás (sextortion) is terjedőben van: gyerekektől fotókat, webkamerás felvételeket, videókat zsarolnak ki, melyeket aztán értékesítenek a dark weben. Korábban ebben csak pedofilok voltak érdekeltek, napjainkban azonban már emberek tömegeinek fűződik hozzá anyagi érdeke. Mary Aiken hangsúlyozta, az abúzus problémája nem korlátozódik a Katolikus Egyházra, hanem mindenhol jelen lévő népbetegségről van szó. A hozzáférés a probléma egyik kulcsszava: akár papról, akár cserkészvezetőről, akár úszóedzőről van szó, azért teheti ezt meg, mert tekintélyi pozícióban van. Ha okostelefont adunk a gyerekeinknek, azzal hozzáférést adunk nekik az online világhoz – s ezzel egy időben az online világban jelen lévő deviánsoknak és bűnözőknek is hozzáférést adunk a gyermekünkhöz.
A szakember bízik abban, hogy az Egyház, amely már annyi energiát fektetett a gyermekvédelmi protokoll kialakítására a valódi világban, át tudja ültetni ezt a gyakorlatot az online világra is, hogy segítse a szülőket. Mary Aiken felhívta a figyelmet arra, hogy ha tudni szeretnénk, kivel van kapcsolatban a gyerekünk az interneten, akkor le kell ülnünk mellé, és végigkérdeznünk, lekádereznünk az ismerőseit.
Amerikai szülők gyakran büszkélkednek azzal, hogy a 3–4 éves gyerekük már többet tud az internetről, mint ők maguk. Ám így hogyan fogják megvédeni őket?
A közösségi oldalakat működtető cégek ráadásul a virtuális valóságot, a fejre rögzíthető kijelzőket népszerűsítik, ami oda vezet, hogy a gyerekeket pszichésen is elnyeli a kibertér. Nincs általánosan érvényes morális-etikai kódex, és a hangsúlyt mindig a kiber-utópisztikus felszínre helyezik, elhallgatva, figyelmen kívül hagyva a hátulütőket. Lehet előnye is egy ilyen headsetnek, de mi van például akkor, ha bullying (megfélemlítés, bántalmazás) áldozata lesz a 11 éves gyereked, ha háromszáz ismerőse fordul ellene a kibertérben, amelyet valóságosnak él meg? „Nincs olyan felnőtt ebben a teremben, aki ezt kibírná” – figyelmeztetett a pszichológus.
Mary Aiken Ferenc pápa Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdításának 275. pontját idézte, melyben a Szentatya a kritikus gondolkodásra bátorít. Ez sok minden ellen védelmet jelenthet az online világban, többek között a fake news ellen is.
A kibertér mint kontinuum egyik végén ott állnak a billentyűzetharcosok (keyboard warrior) és a digitális bennszülöttek, a másik végén pedig a nagy cégek, amelyek a közösségi oldalakat üzemeltetik, illetve a szolgáltatók. Mindkét óriási csoport a szabályozás ellen van, az utóbbi egyszerűen azért, mert nekik ez pénzbe kerül. Mi pedig a két csoport között helyezkedünk el, mindenféle védelem nélkül a kibertérben… Nekünk is kell, hogy szavunk legyen az online világban, hiszen a mi gyerekeink is ebben élnek!
Jelen pillanatban az internet nem gyerekbarát, itt nincs „kisvíz”. A szülői kontrollal kecsegtető szoftverek nem jelentenek megoldást, mert millió lehetőséget dob fel a Google arra vonatkozóan, hogyan lehet ezeket kijátszani. Hardver és szoftver csak együtt működne, amire van is példa, többek között katonai viszonylatban, ahol intranetet használnak, és az eszközök csak erre a belső hálózatra csatlakoznak. Ha katonai célokra meg tudjuk oldani, miért nem tudjuk megtenni ugyanezt a gyerekeink biztonsága érdekében? Mert nem származik belőle anyagi haszon?
Mit tehetünk?
1. Fogjuk fel másképp az online világot, úgy, mint egy helyet, teret.
2. Tisztítsuk meg a kiberteret: tüntessük el a deep webet és az extrém tartalmakat.
3. Követeljünk többet azoktól, akiknek hasznot hajt a közösségi média.
4. Tegyünk azért, hogy megszűnjön a fake news, a trollkodás, a cyberbullying.
Mit tehet a család? Először is: vegyük észre, milyen hatással van a technika a fejlődésben lévő gyermekeinkre. Ha mi magunk is folyton az okoseszközökön lógunk, akkor ez nem tűnik fel. Elhanyagoljuk a gyerekeinket, és nem számíthatunk a nagyobb testvérekre sem, legfeljebb a kutyára…
Vegyük fontolóra a digitális méregtelenítést! Az Amerikai Egyesült Államokban már kibontakozott egy mozgalom, amely a digitális szünnapot/ünnepnapot (digital sabbath) propagálja: legyen képernyőmentes a vasárnap! Ezt javasolhatná például az Egyház is – mutatott rá az előadó. Tegyünk félre ilyenkor minden eszközt, és legyünk jelen egymás számára!
Mit tehet az Egyház? Gondoljuk végig, hogyan tud megjelenni a kibertérben az etikai és erkölcsi tekintély. Jótékonysági célokra, adománygyűjtésre hasznos terep az online világ, emellett az elszigetelődés és a magány ellen is segíthet. A gyermekvédelmet a kibertérbe is át kell ültetni. A jövőbe kell nézni, proaktívnak és előrelátónak lenni a társadalmi problémák terén, nem pedig utólag reagálni rájuk.
Ferenc pápa is rámutatott már arra, hogy a hatalmas technikai fejlődés nem hozta magával az emberi felelősségérzet, az értékek és az értelem fejlődését. Az internetet úgy hozták létre, hogy abban „minden felhasználó egyenlő”, ez azonban nem igaz, ha egyes felhasználók sebezhetőbbek a többieknél.

Forrás: WMOF2018
Fordította: Verestói Nárcisz

Remény az újrakezdésre

Remény az újrakezdésre

Fotó: Katolikus Karitász

 

A magyar és a libanoni karitász korábban együttműködési megállapodást kötött, hogy közös program keretében segítsék a háborús menekülteket és az egyéb okokból üldözötteket Libanonban.
A mostani projekt célja a visszaélések, az erőszak és a kizsákmányolás áldozatainak védelme és rehabilitációja menedékhelyek, illetve az alapvető orvosi, jogi és pszichoszociális segítségnyújtás biztosításával.
Libanonban évtizedek óta jellemző jelenség, hogy tömegesen érkeznek az országba a női munkavállalók, akik családoknál végeznek házimunkát, és gyermekfelügyeletet látnak el. A háztartási alkalmazottak számos problémával szembesülnek a vagyontárgyaik, dokumentumaik elkobzásától a mozgásszabadságuk korlátozásán, a kommunikáció ellehetetlenítésén, a bérek ki nem fizetésén át egészen a fizikai, szexuális és erkölcsi visszaélésekig. Emellett az országban élő menekültek és a helyi lakosok körében is előfordul a nőkkel szembeni erőszak, valamint a családi és vallási okok miatti üldöztetés is. Mindezek következtében sokan menekülni kényszerülnek, s számukra a Libanoni Karitász által működtetett biztonságos menedékházak nyújthatnak ideiglenes otthont, védelmet és reményt az újrakezdéshez. A segítséget kérők általában nagyon kritikus állapotban kerülnek az intézményekbe, többen állapotosak, illetve újszülött gyermekükkel érkeznek.
A most indult támogatási program összértéke kilencmillió forint. A projektre vonatkozó szerződést Écsy Gábor, a magyar Katolikus Karitász igazgatója és Paul Karam, a Libanoni Karitász elnöke írta alá október 23-án Bejrútban. A karitász vezetői ezt követően ellátogattak az Olajfa menedékházba, ahol a nyolcvan bentlakóval is találkoztak. A lakók jelentős szerepet vállalnak az otthon működésében, ők látják el a főzést, a takarítást, így kisebb létszámú személyzetre van szükség. A rehabilitáció mellett képzések, foglalkozások keretében megtanulnak varrni, táskákat, karkötőket és egyéb használati tárgyakat készíteni.
Az egyik lakó, aki már biztonságban érezheti magát, mosollyal és hálával a szemében mesélte el a történetét: „Huszonkilenc éves vagyok, két gyermek édesanyja. A családom kérésére jöttem Libanonba, hogy segítsem a szüleimet. Két éve és két hónapja érkeztem meg egy családhoz, ahol többször megvertek, és a béremet sokszor nem fizették ki. Később bezártak a házba, és senkivel sem beszélhettem. Ezután döntöttem úgy, hogy megszököm. Egy templomba menekültem, onnét hoztak ide, a karitász menedékházába. Amikor ideértem, kétségbe voltam esve, és haza akartam menni. Felhívták a családomat, segítenek a jogi ügyekben, és mindent adtak, amire szükségem volt. Itt biztonságra leltem, megvédtek. Köszönöm!”
A menedékház vezetői elmondták, hogy a náluk védelmet élvező nők mindegyike súlyos traumát élt át, sokan vannak olyanok, akikkel egészen különös kegyetlenséggel bántak. Évekkel ezelőtt egy olyan lakója is volt a háznak, aki a munkáltatójától összesen kétszer kapott enni, akkor is csak a padlóra dobták neki a kenyeret, és csupán két perce volt elfogyasztani. Egyszer három napra bezárták egy szobába, s mivel sem enni, sem inni nem kapott, kénytelen volt meginni a saját vizeletét. Mire ez a rémálom véget ért, már csak harminckét kiló volt a súlya. Mindennap megverték pálcával vagy nadrágszíjjal. Egy nap aztán a kórházban ébredt, varratokkal a hasában. Néhány napi kórházi ellátás után a munkáltatói hazavitték, és ismét bezárták egy szobába, végül azzal álltak elő, hogy hazamehet. A kezébe nyomtak egy repülőjegyet, tízhavi helyett kifizették kéthavi munkabérét, kivitték a repülőtérre, és otthagyták. A biztonsági szolgálat munkatársai észrevették, milyen rossz állapotban van, így ismét kórházba került, majd onnan a menedékházba. Itt felépült, megtanult varrni és kézművestermékeket, táskákat készíteni. Gyógyulása után hazatért Togóba, s azóta kézzel készített képeslapok értékesítéséből tartja el magát.
Paul Karam atya köszönetet mondott a Katolikus Karitász szolidaritásáért, azért, hogy a házban lakók életébe reményt és változást hoz a magyar segélyszervezet. „Ezzel a programmal is láthatóvá válik, hogy egy család vagyunk” – fogalmazott a Libanoni Karitász elnöke.
Libanoni tartózkodása során a Katolikus Karitász vezetősége találkozott Joseph Spiteri apostoli nunciussal és Michel Aoun karitászért felelős maronita püspökkel is, akikkel a támogatás részleteiről, a helyi lakosok, valamint a menekültek helyzetéről, illetve a Libanoni Karitász munkájáról beszélgettek. Joseph Spiteri nuncius hangsúlyozta, hogy a libanoni keresztények száma folyamatos mozgásban van, ezért is nagyon fontos az itt élő keresztény közösségek – így a karitász – szolgálata, hiszen ez a megmaradás egyik legfőbb záloga. Az elégtelen állami szolgáltatások miatt a karitász – amely mind a tizenhat egyházmegyében jelen van – nélkülözhetetlen ellátást nyújt több területen is: egészségügyi szolgálatokat, iskolákat, védett házakat működtet. A helyi lakosok megélhetése, biztonsága és létbiztonsága, valamint a Libanonban különösen nagy számban (1,5 millió) élő menekültek megfelelő ellátása elengedhetetlen ahhoz, hogy ezek az emberek ne máshol képzeljék el az életüket, hanem Libanonban, illetve a hazájukban.

Erő és bátorság

Erő és bátorság

Fotó: Nagy Anikó

 

Szentbeszédében az 1083. november 4-én szentté avatott, tragikusan fiatalon elhunyt trónörökösre emlékezett. A hagyomány szerint Imre herceg a székesfehérvári ferences templom helyén álló egykori palotában született. „Szent Imre ezer éve ifjú, sohasem öregszik, mert a fiatalok szívében követhető példakép életszentségében, tisztaságában, Istennek odaadott életében” – mondta a szentmise szónoka.
A pasztorális helynök felhívta a diákok figyelmét arra, hogy Imre bátorsággal harcolt az életszentségért. „A lelki életben szükség van a harcra és a lelki bátorságra, csak így járhatjuk végig az utat, amit Isten megkezdett bennünk. Ez komoly erőfeszítést, odafigyelést igényel. A város központjában álló szobor Szent Imrét kezében liliomot tartó hercegként ábrázolja, de az oldalán ott van a kard is. Mert senki sem lesz szent, aki nem akar küzdeni a lelkéért, Istenhez fűződő kapcsolatáért, embertársai szolgálatáért. Erő és bátorság kell a szent élethez.” Az iskolában folytatódó ünnepségen először az ötödik osztályosok adtak műsort. Majd bemutatkoztak az elsősök, és az iskola új tanulói fogadalmat tettek, hogy betartják az intézmény rendjét, figyelnek tanítójuk szavára, és lelkiismeretesen végzik a feladataikat.
Csák Lajos igazgató ünnepélyesen átadta az új diákoknak a Szent Imre-iskolás gallérokat és nyakkendőket, majd kezet szorított velük, s e gesztussal befogadta őket az iskola közösségébe. Ugrits Tamás püspöki biztos egy-egy kereszttel ajándékozta meg az elsősöket, hogy mindig emlékezzenek Isten odaadó, igaz szeretetére.

Forrás: Székesfehérvári Egyházmegye

Emléktáblát állítottak Boldog Brenner János egykori lakhelyén, Pécsen

Emléktáblát állítottak Boldog Brenner János egykori lakhelyén, Pécsen

Fotó: Verébi Dávid István

 

Brenner János a gyermekkora egy részét a baranyai megyeszékhelyen töltötte, mivel édesapját a munkaadója átmenetileg Pécsre helyezte át. Ez idő alatt a Király utca 79. szám alatt található ház első emeletén laktak. Az emléktábla-állítást Mádl Dalma asszony, Mádl Ferenc korábbi köztársasági elnök özvegye kezdeményezte, aki maga is ebben a házban élte gyermekéveit.
Az emléktábla ünnepélyes átadásán Mádl Dalma mellett részt vett Brenner József, a vértanú testvére, Udvardy György pécsi megyéspüspök, valamint Páva Zsolt polgármester.
Mádl Dalma asszony az ünnepség elején felidézte emlékeit az egykori „szomszéd fiúkról”. Felelevenítette, hogy a legidősebb testvér, Brenner László már abban az időben foglalkozott a gondolattal, hogy szerzetes lesz. Dalma asszony nagyon szomorú volt, amikor a Brenner család Pécsről visszaköltözött Szombathelyre, mert igazi jó barátként tekintett a három testvérre. Beszéde végén kifejezte háláját, amiért Brenner János olyan bajtársa volt, aki ma már boldogként szolgálja a Teremtőjét.
Brenner József elmondta, hogy bátyjáról a boldoggá avatását követően minden településen megemlékeztek, ahol élt és működött. Szép befejezés, hogy Pécsett is emlékezünk rá, ahonnan tulajdonképpen elindult. Ne feledjék el, hogy van egy pártfogónk Istennél, hiszen biztos, hogy most már az égben van, és pártfogol bennünket. Nyugodtan imádkozzanak Brenner Jánoshoz! – biztatta a jelenlévőket a vértanú testvére.
Udvardy György pécsi megyéspüspök a beszédében a következőket mondta: „Az a tény, hogy együtt állunk itt egy forgalmas tér szélén, azt is jelzi, hogy az életszentség benne van az élet forgatagában.” A főpásztor imádságra buzdította az ünneplőket, valamint arra, hogy az emléktábla mindig emlékeztesse őket a hétköznapi életszentségre.
„Ez a tábla figyelmeztessen bennünket arra, hogy mindaz, amit kaptunk, felelősséget ró ránk, és arra is, hogy mindent, amit kaptunk, igyekezzünk a testvéreinken keresztül jó lélekkel odaadni Istennek” – fogalmazott Udvardy György, majd megáldotta az emléktáblát.

Forrás: Pécsi Egyházmegye

Elment a Hang

Elment a Hang

Fotó: Lambert Attila

 

Mint amikor hirtelen kimarad az adás: kocogtatjuk a hangszórót, rázogatjuk, ellenőrizzük a csatlakozásokat, tekergetjük a kapcsolót; nem értjük, mi ez a némaság.
Elment a hang.
A beálló csöndben pedig kezd igazán belénk marni a felismerés, mennyire természetes volt, amíg volt, hogy van. Most meg a csönd van, és ez a csönd most jóval hosszabb, mint egy egyszerű hatásszünet. Pedig a rádióban, mondják, nem lehet csönd.
A hiba nem az ön készülékében van.
Elment A Hang.
Emlékszem az első találkozásunkra. Én csak a szomszéd bácsit láttam akkor, úgy harminc évvel ezelőtt, amikor általános iskolai osztálytársamék nyaralójában vendégeskedtem Zebegényben. Feri bácsi volt a szomszéd; a felnőttek olykor összeültek beszélgetni, mi meg hallgattuk őket. Talán még annyi sem derült ki, hogy Feri bácsi a rádióban dolgozik. Fogalmam sem volt arról, hogy ő maga a rádió.
Aztán kihagynak az emlékek. Voltaképpen azt sem tudom, hogyan kerültünk közelebbi barátságba, csak azt, hogy lassan tisztult a kép. Voltunk együtt rendezvényeken, Kazinczy-versenyeken, hívtam őt interjúra televízióba, újságba, ő pedig meghívott az Üllői úti Szent Kereszt-templomba Balázs-áldásra, amelyet sok éven át ő szervezett, és amely évről évre közös ünnepe a hangjukkal dolgozóknak. Akkor már a Feri bátyám megszólítást is engedélyezte.
Fontos volt neki a templomi együttlét. Fontos volt számára a tudat, hogy Isten hangtalanul, de fáradhatatlanul jelen van. Jelen volt a gondolataiban, a szívében, a szavaiban. Olykor ő adott neki hangot. Sokszor elmondta: pap szeretett volna lenni. És lelke mélyén talán úgy is érezte: különös kapcsolat fűzi a katolikus szolgálattevőkhöz. Látni, érteni akarta a történéseket, ismerni a főszereplőket, segíteni a hivatásukra készülőket.
Ha pap nem lehetett is, Isten szolgájának tartotta magát. S benne volt ebben a vágyban az alázat és a szerénység mellett az egészséges öntudat is: hálás volt a Fennvalónak azért, amit ajándékba kapott tőle, de azt is tudta, mit tett ő ennek a talentumnak a kibontakoztatásáért.
Nyugdíjasként is elkötelezett volt a rádió és a hallgatók iránt. Utolsó találkozásunk már csak vágy maradt. Megbeszéltük jó előre: október 16-án, kedden találkozunk, hogy portréinterjút készíthessek vele a Kossuth rádióba. Azt terveztem: ez a beszélgetés kerül majd adásba október 23-án, hiszen arról is szerettem volna kérdezni, amit ’56-ban a rádióban átélt. 13-án, szombaton hívott: kórházban van, de beszéljünk hétfőn, hátha be tudok menni hozzá, keresünk egy csendes sarkot, és felvesszük az interjút. 15-én, hétfőn újra hívott: halasztanunk kell. Október 23-án aggódva megint hívott: sikerült-e találnom valakit, nem sodorta-e veszélybe az esti műsort. Feri bátyám, gyógyulj; a beszélgetést majd pótoljuk; jövőre is lesz október huszonharmadika, mondtam, mire csak annyit felelt: meglátjuk. Erősödj, most ez a lényeg. Nem adom fel olyan könnyen, jött a válasz.
Aztán elnémult a telefon.
A szó elszállt.
A Hang megmarad.
Légy boldog, Feri bátyám, ott, fenn, ahová egész életedben készültél! Isten áldjon!

 

Bőzsöny Ferenc földi maradványait november 21-én, 14 órakor a budapest-belvárosi Szent Mihály-templomban (Angolkisasszonyok temploma), szentmise keretében helyezik örök nyugalomra.

 

A szenvedőkkel azonosult, és így tesz ma is

A szenvedőkkel azonosult, és így tesz ma is

Fotó: Cseh Gábor

 

A Szombathelyi Egyházmegyében évek óta hagyomány, hogy Szent Márton püspök ünnepének előestéjén közös esti imádságra gyűlnek össze a hívek és a papság a székesegyházban. Idén Majnek Antal munkácsi megyéspüspök volt az ünnep meghívott vendége.
Az esti imán a főpásztor rövid homíliát mondott, melyben hangsúlyozta: Márton egész életében Istent dicsőítette. Úgy világított, mint a fény a sötétben, ahogyan a zsoltárban olvasható. Mindannyiunk feladata, hogy életpéldánk egyértelmű legyen, és Isten irgalmas jóságát, igazságosságát mutassa mások számára.
A vesperást lampionos felvonulás követte, melynek során a Szent Márton-templomhoz vonultak a hívek. Itt Majnek Antal és Puskás Tivadar polgármester mondtak köszöntőt. A püspök úgy fogalmazott: Szent Márton fényességet, békét és biztonságot hozott a sötét világba, sőt magát Jézust jelenítette meg az életével. Ki kell mondani: Jézus az ő országába hív mindannyiunkat, és azt akarja, hogy bizonyítsuk: ő a szeretet és az igazság.
A program koszorúzással és a gyermekek által előadott Márton-énekekkel zárult.
November 10-én ünnepi szentmisét mutattak be a székesegyházban. A szertartás főcelebránsa ezúttal is Majnek Antal munkácsi megyéspüspök volt. Székely János szombathelyi megyéspüspök és az egyházmegye papsága koncelebrált.
Majnek Antal a prédikációjában arra a kérdésre kereste a választ, hogy mit üzen a világnak Jézus Krisztus Szent Mártonon keresztül.
Szent Márton Szent Pálhoz hasonló apostolóriás volt, ezt meg is vallotta egy testvérének: ő az apostolok testvére, társalog is velük – mondta a kárpátaljai főpásztor. Márton szolidaritása, együttérzése a szegényekkel, a szenvedőkkel katonai szolgálata idején is közismert volt már. Mindig észrevette, hol kell segíteni. Krisztus azért jött, hogy a szeretethiánytól szenvedő világnak elhozza az Atya üzenetét, szerető, irgalmazó és segítő jóságát. Ez mutatkozott meg az amiens-i városkapu előtti jelenetben, amikor Márton megérezte, ha a koldusnak adja a fél köpenyét, valójában Krisztusnak segít. Jézus azt mondta: amit a legkisebbnek tesztek, nekem teszitek. A szenvedőkkel azonosult ezáltal, és így tesz ma is. A legbiztosabban a szenvedők között kereshetjük és találhatjuk meg Jézust – hangsúlyozta a szónok. – Ezért fontos a keresztény ember számára a felebarát iránti szeretet. Ebben kell keresnünk Krisztust, ez istenszeretetünk mércéje. Ezáltal tesz próbára bennünket Isten: sokszor találkozhatunk olyan emberekkel, akik számára bizonyítanunk kell, hogy őket is szereti Isten.
Márton állandóan harcolt, a neve is azt jelenti: harcos – emelte ki Majnek Antal. – Az ellenfele pedig nem más volt, mint az ördög, aki sokszor megkísértette őt, de Márton mindig az Istennel való közösségre vágyott: megpihenni Jézussal, az Atyaistenben.
Fontos, hogy a szavaink és a tetteink összhangban legyenek egymással – hívta fel a figyelmet homíliája végén a munkácsi megyéspüspök. – Kövessük Krisztust, erre hív mindenkit Szent Márton!

Forrás: Szombathelyi Egyházmegye