Embertárs

A magas színvonalú zenei szolgálatért

A magas színvonalú zenei szolgálatért

Fotó: Merényi Zita

 

Fúvószene, ünneplőbe öltözött tanárok és diákok várták a bíborost az Őrmezőn található zeneiskolában, amely tavaly szeptembertől működik egyházi fenntartásban. A főpásztor látogatásának célja az volt, hogy megáldja az itt tanuló és dolgozó közösséget, és betekintsen az ország legnagyobb zenei intézményének életébe.
A Weiner Leó iskolában Mészáros Lászlóné igazgató köszöntötte a vendégeket, majd Erdő Péter imát mondott, és áldást kért az intézmény közösségére, valamint az épületre.
A főpásztor ezután kijelentette: Jézus tanítványainak azokká kell válniuk, akik kedvéért Isten nagyobb szeretettel és irgalommal tekint a világra. A világ világosságának kell lenniük; feladatuk, hogy megmutassák a botladozó embereknek, merre tegyék meg a következő lépést. Minél mélyebben foglalkozik valaki a tudománnyal, a művészettel vagy a közélettel, annál inkább látja, hogy az emberiség nemegyszer sötétben botorkál, vaktában cselekszik, és hibázik, mert nem világosak a fogalmai, nem érti a valóság mélyebb összefüggéseit. Szükség van arra, hogy az igazság és a szeretet megvilágítsa a következő lépést. A keresztény ember feladata, hogy a többi ember szolgálatára legyen ebben.
Erdő Péter hangsúlyozta, a Weiner Leó iskola fontos küldetést teljesít. „A művészet és a zene nem a hétköznapi logika szerint működik, ez a szív felségterülete. Ahogyan Pascal mondja, a szívnek is megvannak az érvei, melyeket az értelem nem ismer. Ezek az érvek pedig Isten felé mutatnak. A művészet útján is közelebb kerülhetünk hozzá, s ez az a nyelv, amit a hittől távol élő ember is megért és átérez.” Az elhangzó könyörgéseket az intézmény vezetői és tanulói olvasták fel, majd az iskola megáldása következett.
A látogatás ezután beszélgetéssel folytatódott. Erdő Péter bíborost az iskola vezetősége fogadta. A találkozón jelen volt Gyetván Gábor, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Katolikus Iskolai Főhatóságának főigazgatója, Oláh Gáborné főigazgató-helyettes, Oláh Gábor tanügyi igazgató, Hoffmann Tamás, a főváros XI. kerületének polgármestere, Rónaszékiné Keresztes Mónika, az Emberi Erőforrások Minisztériumának magyar zenei nevelésért felelős miniszteri biztosa, valamint Forgács Alajos, a Szent Gellért-templom plébánosa.
Erdő Péter a beszélgetés során elmondta: számít az iskolára abban, hogy a színvonalas zenei kultúra elterjedhessen a templomokban. „Tekintsünk a szekták zenei szolgálatára! A muzsika náluk megszólító erejű, vonzó, mozgósítja a szertartások résztvevőit, és kíséri őket a következő napokban is. Ehhez megfelelő szintű zenei kultúra szükséges. Szeretnénk, ha áttörést érhetnénk el ezen a téren, ha sikerülne elmozdulnunk a jelenlegi, meglehetősen amatőr szintről. „Jelentős igény van a színvonalas, fiatalos, ritmikus zenére. Ki tanulja meg ezt, ha nem azok, akik ide járnak? – tette fel a kérdést a főpásztor, majd így folytatta: – Budapesten megvalósítható lenne, hogy a különböző zenei stílusok jegyében színvonalas muzsika szóljon a vasárnapi szentmiséken. Ám ahhoz, hogy ezt elérjük, szakértő segítőkre van szükségünk” – fordult az iskolavezetés felé a főpásztor.
Erdő Péter arról is beszélt, hogy a főegyházmegye szeretné bevonni az iskolát a kántorképzés rendszerébe. Hangsúlyozta, hogy a képzés magas színvonalának biztosítása rendkívül fontos, tekintettel arra, hogy a falvakban gyakran a templom az egyetlen hely, ahol klasszikus zenét hallhatnak az emberek. A kántorok nyújtotta zenei szolgálat pedig a település kulturális megtartóerejét is növelheti.
A Weiner Leó iskola vezetői arról tájékoztatták a bíborost, hogy szívesen részt vesznek a főegyházmegye zenei életében, és bekapcsolódnak a 2020-ban rendezendő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra való felkészülésbe is. Ennek szép alkalma lesz az az áprilisi koncert, amikor az iskola tanulói a Budapesti Vonósokkal közösen adják elő Beethoven C-dúr miséjét a budapesti Szent István-bazilikában.

A lényeg, hogy Jézus tanítványai legyenek

A lényeg, hogy Jézus tanítványai legyenek

Fotó: Vatican News

 

Fraser Nelson, a The Spectator szerkesztője beszélgetett Justin Welbyvel, aki így felelt arra a kérdésre, mit gondol arról, hogy sok anglikán hívő és számos lelkész is katolizál: „Nem számít. Egyáltalán nem bánom, ha az emberek csatlakoznak Rómához. Róma az inspiráció fontos forrása. Kaptam egy e-mailt nagyon régi barátomtól, egy anglikán paptól, aki úgy döntött, hogy római katolikus lesz. Azt válaszoltam neki: »Milyen csodálatos! Amíg követed a hivatásodat, addig követed Krisztust. Ez nagyszerű.«
Az a fontos, hogy az emberek Jézus Krisztus tanítványai legyenek. Nem igazán érdekel, hogy az anglikán, a római katolikus, az ortodox, a pünkösdi, az evangélikus vagy a baptista egyházhoz tartoznak-e. Ők Krisztus hű tanítványai.”
A 90-es években az Anglikán Egyházban lehetővé vált a nők pappá és püspökké szentelése, ami éles vitákat váltott ki az Anglikán Közösségen belül. A Rómához közel álló hívők, lelkészek és püspökök is elérkezettnek látják az időt, hogy teljes egységre lépjenek a Katolikus Egyházzal. Tíz évvel ezelőtt, 2009-ben az Anglicanorum coetibus kezdetű apostoli rendelkezéssel XVI. Benedek pápa lehetővé tette az anglikánok számára, hogy úgynevezett személyi ordinariátust létrehozva, saját egyházi struktúrájukat és liturgikus hagyományukat megőrizve beléphessenek a Katolikus Egyházba.
Fraser Nelson hídépítőnek nevezte Justin Welby érseket. A The Spec­ta­torban megjelent cikk beszámolt arról, hogy a canterburyi érsek egyik lelkivezetője egy katolikus pap, Nicolas Buttet, egyik legközelebbi barátja pedig Vincent Nichols bíboros, westminsteri érsek. „Sokszor találkozunk, imádkozunk és beszélgetünk. Ötven évvel ezelőtt ez hírértékű lett volna” – tette hozzá Justin Welby, aki azt is elmondta, rendszeresen tesz látogatást Ferenc pápánál. „Arról beszélgetünk, mit jelent Jézus Krisztus követőjének lenni a mai világban.”

Forrás: Spectator.co.uk
Fordította: Szalontai Anikó

Abu-Dzabi után…

Abu-Dzabi után…

Fotó: Vatican News

 

Az Arab-félszigeten korábban sohasem járt még pápa. A találkozó végén a Szentatya közös nyilatkozatot írt alá Ahmad et-Tajjeb sejkkel, a kairói al-Azhar Egyetem főimámjával „az emberi testvériségről a világbéke és az együttélés érdekében”.
A nagy lengyel utazó és újságíró, Ryszard Kapuściński egy írásában így fogalmazott: „Valahányszor egy ember egy másikkal találkozik, három lehetősége van: háborúzik, falat vonva elszigetelődik, vagy párbeszédet kezd.” Napjainkban – különösen 2001. szeptember 11. óta – ez a dilemma a vallások és a civilizációk kapcsolataira is kiterjed. A háború az Egyház számára nem lehet opció: a pápák tanításában és gesztusaiban az I. világháborútól kezdve egyre növekvő szerephez jut a háború elutasítása és a béke szolgálata. Lehet-e válasz az izoláció? Európában sokan úgy gondolják, hogy a bevándorlás leple alatt valójában muszlim invázió zajlik, amely ellen védekezni kell. Ferenc pápa látogatása most egy eddig elhanyagolt valóságot, az Arab-félszigeten élő keresztény bevándorlók növekvő jelenlétét is megmutatta. Az Emirátusokban mintegy 900 ezer, Szaúd-Arábiában kétmillió keresztény él: ázsiai és afrikai vendégmunkások, nagy részük szinte teljes jogfosztottságban. Keresztény „invázió” az iszlám szülőföldjén? Eközben pedig ősi keresztény közösségek tűnnek el a Közel-Keletről, s helyükbe filippínók, indiaiak, afrikaiak érkeznek… A pápa közülük 130 ezer emberrel imádkozott együtt. Egy újabb periféria jelent meg, a szegények Egyháza: Ferenc pápa nekik adott arcot, nevet, méltóságot. (A világhálót bejárta egy képsor egy kislányról, amint áttöri a kordont, hogy a pápához fusson. A Szentatya pedig megállítja a pápamobilt, megáldja a gyermeket, és egy rajzot vagy levelet vesz át tőle.) Ha azonban az embereket az egy Isten gyermekeinek hisszük, akkor a szembenállás és az elszigetelődés logikáját is meg kell haladni. A pápa világosan fogalmazott a találkozón elmondott beszédében: „Együtt, testvérként az emberiség Isten által akart egyetlen családjában, kötelezzük el magunkat a fegyveres hatalom logikájával szemben, a kapcsolatok pénzzé tétele ellen, a határok fölfegyverzése, falak emelése, a szegények elhallgattatása ellen; állítsuk mindezekkel szembe az ima édes erejét és a párbeszéd iránti mindennapi elkötelezettségünket.” Az Egyház válasza tehát az ima és a párbeszéd gyenge ereje. Ez a választás nem előzmények nélküli. Idén nyolcszáz éve annak, hogy Assisi Szent Ferenc a keresztesek ostromgyűrűjén átkelve Damiettába ment, hogy beszéljen Malik al-Kámil szultánnal. A II. vatikáni zsinat Nostra aetate kezdetű nyilatkozata új alapokra helyezte a Katolikus Egyház más vallásokhoz való viszonyát. Ennek jegyében hívta össze a világvallások vezetőit Szent II. János Pál pápa 1986-ban Assisibe, hogy a béke közös álmába vezesse be őket. Assisi szelleme tovább él a Sant’Egidio közösség által évente kezdeményezett vallásközi békeimádságokban, amelyek közül néhányon Ahmad et-Tajjeb sejk is részt vett. Az évek során így vált ő a muszlim világban Assisi szellemének hordozójává, a párbeszédre leginkább alkalmas partnerré.
Assisi szelleme, a másik elismerése maga után vonja a vallásszabadságot, amelyet nem minden muzulmán állam fogad el jogrendjében. Az Abu Dzabiban megrendezett vallásközi találkozó végén aláírt nyilatkozat hitet tesz a vallásszabadság mellett, és elutasítja a kisebbség fogalmát, amely diszkriminációhoz vezet. Helyébe a különböző vallású hívők egyenlő és teljes polgárjogainak kívánalmát állítja. Hasonlóan bátran fogalmaz a nők jogaival és méltóságával kapcsolatban is, felsorolva néhány ezeket sértő történelmi és ma érvényben lévő gyakorlatot.
Elítél a vallással való mindenfajta politikai visszaélést, amely háborút vagy terrorizmust szít. Elítéli egymás szent helyeinek lerombolását (amely sajnos a 90-es évek balkáni háborúit is jellemezte). Ferenc pápa külön is hangsúlyozta, hogy a háború minden igazolási kísérlete elfogadhatatlan: elég Jemenre, Líbiára, Szíriára gondolni.
A XX. és XXI. századi pápák meghaladták az „igazságos-igazságtalan” háború ellentétpárját, és a béke keresésének imperatívuszával váltják föl azt: „Isten azzal az emberrel van, aki a békét keresi” – zárta beszédét a pápa. De mit jelent mindez a megosztottságaival küszködő muszlim világban, ahol önjelölt kalifák prédikálnak gyűlöletet? Itt mutatkozik meg et-Tajjeb szerepvállalásának jelentősége, aki az általa vezetett ősi intézmény tekintélyét erősíti meg a kereszténységgel és a Nyugattal folytatott párbeszéd által. Az iszlámnak nincs pápája. A kalifátus az Oszmán Birodalom és a szultanátus bukásával megszűnt. Nem mindegy, ki próbálja meg betölteni ezt az űrt.
Lesznek, akik szerint a dokumentum csak írott malaszt marad majd. Nem szabad azonban lebecsülni annak jelentőségét, hogy a találkozóra, a pápai misére és a nyilatkozatra az arab világ szívében került sor, és arab televíziók egyenes adásban közvetítették. Ez mélyből fakadó változásokat indíthat el. II. János Pál mondta a berlini fal leomlása után: Nem hiába imádkoztunk Assisiben. Ugyanő tanította azt is, hogy minden megváltozhat. Abu-Dzabiból a napokban új szelek fújtak, egy – talán ezúttal valódi – arab tavasz hírnökeiként.

Nem jó az embernek egyedül lennie

Nem jó az embernek egyedül lennie

Fotó: Merényi Zita

Keverd a szíved napsugár közé,
készíts belőle lángvirágot,
s aki a földön mellén viseli
és hevét kibírja, ő a párod.
(Weöres Sándor)

Egymásra találtunk – életre szólóan. A Házasság Hetében világszerte ünnepeljük a véglegességet is vállaló szeretetet, a házasságot. Valósággal kitágul az ember szíve ebben a kettős egységben. Olyan ez, mint egy ellipszis, amelynek két középpontja van. Kövesd a szíved dalát! – szólalt meg bennünk az élet ünnepére hívó nagy erő, a szerelem. Mindig együtt leszünk – így szólt a dalunk. A szív ujjongását nem volt nehéz követnünk. Egység született. Szeretlek, érted vagyok, és ez végleges. S ezzel a döntéssel isteni erő költözött a kapcsolatunkba. Az Úr különleges közelségbe került. Nem a házasság hozza létre a végleges szeretetet, hanem a véglegesség vállalása jelenti azt, hogy házasok vagyunk. Az elköteleződés új minőséget teremt a közös életünkben.
No de nem veszélyes ez? Hiszen az önkéntes függés kiszolgáltatottságot is jelent. „Ne félj! Neveteken szólítottalak benneteket! Tudom, nem jó az embernek egyedül lennie. Segítőtársat adtam neked. Hozzád illőt” – szólal meg bennünk a bátorítás. Téged adott nekem, és én a tiéd vagyok. Ajándék vagy, és én is azzá váltam számodra.
Ám a mámoros öröménekbe nemsokára belevegyül egy másik szólam is: „A szeretet fájhat” (Tilmann Beller). Természetesen. Hiszen a jó zenéből sem hiányozhat a disszonancia, ami után még szebb a feloldás. A szeretet fájhat, igen. Eljön az idő, amikor nem azért szeretlek, mert örömöt jelentesz, hanem azért, mert Isten ajándékozott téged nekem. Az együtt átélt idő, a gyermekek körüli örömök és gondok, a betegségek, szeretteink távozása és a megannyi küzdelem során mindketten formálódunk, változunk, s mind­ez természetesen súrlódásokkal, sőt olykor csalódással, fájdalmakkal is járhat. Végtelen szeretetre csak Isten képes, és erre irányuló vágyunkat is csak ő töltheti be.
Az első szeretetünk lángolásában nem volt nehéz nagynak látnunk egymást. Ám később gyakran éppen a kezdetben annyira csodált alkati tulajdonságok válnak terhessé. Milyen gyors! Milyen fürge! Milyen tettre kész és határozott! – gondoltunk kedvesünkről annak idején. És most ugyanezt egészen másként látjuk: Két percig sem tud várni! Mindig muszáj kitalálnia valamit! Mindenkinél okosabb!
Jó volna föleleveníteni azt az első szeretetet. Isten ajándéka vagy nekem. Nem baj, hogy ilyen vagy, attól még szeretlek. Persze lehetnek bizonyos dolgok, amelyek megzavarják a képet, de ezek egyáltalán nem fontosak, ha van valakim, aki azt mondja nekem: a tiéd vagyok, veled tartok egy életen át. Akkor a pörköltfolt az ingeden már nem számít! Tovább szeretlek, akkor is, ha fáj.
Áldozat nélkül nincs fejlődés, nincs növekedés. A növekedés pedig fáj. „Ahogy nyúlik a szár” – írja Szabó Magda. Az ember az akadályok gyermeke – tartják a kínaiak. Az átlagos erőfeszítés csak átlagos örömöt hoz, nem többet. Isten pedig nem átlagosan, és nem is édeskésen szeret. Az akarja, hogy növekedjünk. Ott van a kríziseink mögött. A szeretet, a házasság – munka. Helyt­állás, együttműködés, együttes áldozat. És amennyi a kihívás, annyi a boldogság. Minél nagyobb a kihívás, annál fájdalmasabb az út. De minél magasabb a mérce, annál megtisztelőbb! A házasságban a legnagyobb kihívást éppen a mindennapi közelség jelenti. Ezért olyan bölcs a schönstatti tanács: Engedj meg a társadnak húsz bogarat! Ez igazi munka, mert bizony lesznek napok, amikor szinte úgy érezzük, egy bogárgyűjtemény kellős közepén ülünk, és fölállni sincs erőnk. A nyafogás ilyenkor biztosan nem segít: „Segítség, ez durva volt! Mit tett velem?!” Mi a helyes hozzáállás ebben az esetben? Mit tehetünk, ha így érzünk? Több dolgot is! Először is kérjünk erőt, hogy ismét nagynak láthassuk a társunkat! A Szentlélek gondolkodás útján nem nyerhető el. Kérni kell! Másodszor: A szeretetet olyan területeken edzeni, ahol nehéz. Például igazi ajándék lehet egy szipirtyó a munkahelyünkön! Mert a vele való kapcsolatunk igazán jó alkalmakat teremt a gyakorlásra, ez pedig mélyen formálja a jellemet. Rajta tehát, tréningre fel! A szívünk dala időnként harci indulót fúj. A nehézség nem más, mint egy lépcső, amire ez van írva: Gyere, fent találkozunk!
És van még egy lehetőségünk: Istennek panaszkodunk, neki sírunk. S mennyei Atyánk azt mondja: Itt vagyok, veled vagyok! (A házastársamon keresztül is mondhatja ezt.) Egy érett ember megengedheti magának a fájdalmat. Egyszerűen odaadja a Jóistennek, és nem cirkuszol. Elfogadja, hogy Isten azt mondja neki: Ne sírj, veled vagyok! És így, a szeretet által könnyebb lesz a teher.
A közös nehézségekkel való megküzdés árán egyre nő, erősödik az egységünk. S elérkezünk addig a pontig, ahol már nincs szükség szavakra, csak érezzük, hogy készek vagyunk bármit megtenni egymásért. Az egységnek olyan magas foka is létezik, hogy még az sem zavarja meg a szeretetet, ha a másik piszkos cipővel jön be a lakásba, nyomokat hagyva maga után a padlószőnyegen – és a lelkemben. A szeretet fájhat. Ám ez a nagylelkűség a megpróbáltatásokra is valamiféle különös belső mosollyal válaszol. Lassan megjelenik a házasságunkban az emberi síráson átragyogó isteni mosoly.
Szívünk dalának disszonáns hangjai végül harmóniában oldódnak fel, és „egymást átölelve, / nevetve-sírva boldogok leszünk” (Illyés Gyula).

Lehet a sírig szeretni, avagy randevú egy életen át

Lehet a sírig szeretni, avagy randevú egy életen át

Fotó: Lambert Attila

 

Az esemény moderátora Novotny Zoltán sportriporter, a Protestáns Újságírók Szövetségének elnöke volt. Felszólalt Herjeczki Kornél, a Házasság Hete mozgalom országos koordinátora, a Harmat Kiadó igazgatója, Pethesné Dávid Beáta egyetemi tanár, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének igazgatója, Székely János szombathelyi megyéspüspök, Kondor Péter, a Magyarországi Evangélikus Egyház Déli Egyházkerületének püspöke, valamint a rendezvény idei nagykövetei, Gorove László mentőorvos és felesége, Gorove Kriszta tanár.
A Házasság Hete kezdeményezés Angliából indult, s ma már több mint húsz országban van jelen. A keresztény egyházak minden évben a civil szervezetekkel karöltve rendezik meg az egyhetes programsorozatot, amelynek időpontja ebben az esztendőben február 10. és 17. közé esett. A mozgalom célja, hogy felhívja a figyelmet a házasság és a család értékeire, valamint segítséget nyújtson a házasságra készülőknek és a párkapcsolati problémákkal küzdőknek. 2013 óta a központi események fővédnöke Her­czegh Anita, Áder János köztársasági elnök felesége. Idén a nyitó istentiszteletet február 10-én a noszvaji református templomban, a záró szentmisét pedig február 17-én a budapest-belvárosi Nagyboldog­asszony-főplébánia-templomban tartották.
Herjeczki Kornél a sajtótájékoztatón elmondta: a kormány az utóbbi időben számos olyan intézkedést hozott, amelyek kedvezően érintették a családokat. Emellett pedig minden bizonnyal a Házasság Hete üzenete is hatott a társadalomra az elmúlt évek során, hiszen 2010 és 2016 között másfélszer több házasság köttetett, mint az azt megelőző időszakban. A mozgalom országos koordinátora hangsúlyozta, az ember vágyik az elfogadó, szeretetteljes közösségre, s a boldog családi élet ezt biztosítja a szülők és a gyermekek számára egyaránt. Hozzátette, mindez még az emberek egészségére is jótékony hatással van.
Pethesné Dávid Beáta az elmúlt évtizedek társadalmi változásairól és azok következményeiről beszélt. Mint mondta, az 1900-as évek elején a mainál sokkal kevesebb gyermek érte el úgy a 18. életévét, hogy még mindkét szülője élt. Manapság egyáltalán nem ritka, hogy a felnőttkor küszöbéhez érve valakinek még a nagyszülei is élnek. Ebből az is következik, hogy napjainkban a házasságok sokkal tovább tartanak, mint korábban. Erre készülni kell, és a kapcsolatokat ápolni, gondozni.
Székely János szombathelyi megyéspüspök a szülei példájáról beszélt a sajtótájékoztatón. Elmesélte, gyermekkorának egyik legmeghatározóbb élménye az volt, hogy édesanyja és édesapja szerették egymást, és kapcsolatuk rá is kisugárzott, boldog gyermekéveket kapott tőlük. Hozzátette: ez lehet a szülők legnagyobb ajándéka a gyermekeiknek. Szülei példája nyomán a püspök megjegyezte: lehetséges egy életen át szeretni a házastársat, és családban élni jó, hiszen Isten erre teremtette az embert.
Kondor Péter evangélikus püspök hangsúlyozta, bár a mai világ nem kedvez az elköteleződés vállalásának, mégis tudjuk, hogy a házasság Isten ajándéka. A Házasság Hete alkalmas arra is, hogy figyelmeztessen: mernünk kell megmenteni a házasságot.
Gorove László és Kriszta a sajtótájékoztatón mosolyogva számolt be arról, hogy öt gyermeküktől már tizenkét unokájuk született. A házaspár a Családok Jézusban közösség vezetőiként évtizedek óta jegyespárokat készít fel a házasságra. A hozzájuk járó párok közül csupán ötszázaléknyian váltak el, ami igen jó aránynak mondható, szemben az ötven százalékot is meghaladó országos átlaggal. Saját tapasztalatuk alapján minden házaspárnak azt javasolják, hogy hetente egy estére, havonta egy napra, és ha lehet, akkor évente néhány pár napra a gyerekek nélkül szervezzenek maguknak randevút, mert a tartós párkapcsolat kulcsa, hogy a két fél odafigyeljen egymásra. A közös program lehet akár egy séta kettesben, vagy bármi más is. Elmesélték, velük az is előfordult, hogy egy kórház kertjében beszélgettek, padon ülve. Krisztának ugyan­is egyik gyermeküket várva be kellett mennie a szülészetre. Mivel már hónapokkal korábban eltervezték, hogy aznap együtt töltenek néhány órát, így lesétált a kórházkertbe, hogy találkozzon a férjével.

(A házaspárral készült beszélgetést az Új Ember hetilap február 10-i számában olvashatják.)

Élj, változz, szeress!

Élj, változz, szeress!

Fotó: Kling Márk

 

Homíliájában a főpásztor arra hívta az iskola tanárait és tanulóit, hogy növekedjenek a szeretetben. Beszédében a következőket mondta: „Három szót hoztam ma ajándékba: élj, változz, szeress! Tudsz élni? Örülsz az életnek? Engem a sérültek tanítottak élni. Tőlük tudom, mit jelent elfogadni a valóságot, és mi a különbség az elfogadás és a beletörődés között. Azok a mozgássérültek, akik beletörődtek a sorsukba, szüntelenül azt hajtogatták: ez van, ezt kell szeretni, valahogy majd csak túlélünk a halálig. S igyekeztek valami módon mérsékelni a fájdalmukat és a keserűségüket.
Ám voltak a mozgásukban korlátozottak között olyanok is, akik nem beletörődtek a helyzetükbe, hanem elfogadták. Ők is azt mondták, hogy ez van, ezt kell szeretni, de hozzátettek még valamit: erről a pontról kell növekedni. Élj, változz, szeress! Ők így gondolkodtak.
A döntést mindenki maga hozza meg. Mindannyian bizonyos testi, lelki és szellemi korlátok között élünk. Egyedül Istennek nincsenek korlátai. Ám nem az a baj, hogy együtt kell élnünk a korlátainkkal, hanem az, ha nem tudunk mit kezdeni velük, s ezáltal korlátoltak leszünk. Azok, akik képesek elfogadni a korlátaikat, jó döntéseket hoznak, változni akarnak, és a korlátaik nem akadályozzák őket a növekedésben.
Akarok-e változni, gyarapodni a szeretetben, az intelligenciában, a jóban? Mindegyikünk szívében sokkal több a jóság, mint a rosszaság és a bűn. Ám nem mindegy, hogy melyiket növelem. Nem mindegy, hogyan döntök. Vajon a bennem lévő jót bontakoztatom-e ki, vagy azt mondom, nem érdekel semmi, azt teszek, amit akarok, és olyan döntéseket hozok, amelyektől csak a sötétség növekszik bennem? Rajtunk áll, mit választunk.
Az életed ajándék. Embernek lenni ezt jelenti: szeretni és szeretve lenni. Aki úgy érzi, hogy szeretik, az kibontakozhat. Aki pedig úgy érzi, hogy nem szeretik, az tönkremegy, és elpusztítja magát.
Aki szeretni tud, az virul. Akit szeretnek, az boldog. És igaz ez fordítva is. Aki nem érzi, hogy szeretve van, az szenved, és élni sem akar. Élj, változz és szeress! Ezt a három szót hoztam ajándékba nektek. A többit rátok bízom, és a Szentlélekre” – zárta beszédét Varga László püspök. A szentmise végén Horváth András nagybajomi plébániai kormányzó köszönetet mondott a püspöki látogatásért. Varga László kaposvári megyéspüspök megáldotta a végzős diákokat, majd beszélgetésre hívta az iskola tanári karának tagjait.

Forrás: Kaposvári Egyházmegye

Ünnepeltek a domonkos nővérek

Ünnepeltek a domonkos nővérek

A szentmisét Kálmán Imre, a győri Brenner János Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet prefektusa mutatta be. Szentbeszédében hangsúlyozta: a hivatás vállalásához a Szűzanyáéhoz hasonló bátorság szükséges. A szívünkben hordozott derű teszi vonzóvá keresztény életünket, ezt szerzetesként is elengedhetetlen szem előtt tartani. „A kereszt a bot, amelyre támaszkodik a lélek a szűk úton” – idézte Marton Marcell karmelita szerzetes szavait Kálmán Imre, utalva arra, hogy az Úr Jézusra a nehézségek idején is bizalommal hagyatkozhatunk.

Forrás és fotó: Győri Egyházmegye

Újabb üres rendház kel életre Erdélyben

Újabb üres rendház kel életre Erdélyben

Böjte Csaba elmondta: mivel a minorita rendházat ferencesek alapították, kötelességének érezte, hogy megmentsék az utókornak ezt az épületet. Egy sikeres pályázat eredményeként már rendelkezésre áll a felújításhoz szükséges forrás, így a hivatalos engedélyek megszerzése után várhatóan április elején megkezdődhetnek a munkálatok – írja a Háromszék című napilap.
A ferences szerzetes szerint a kantai rendház a Dévai Szent Ferenc Alapítvány csíkszentsimoni intézményéhez hasonlóan működhetne, azaz a délutáni oktatás során kézművességgel foglalkozhatnának a fiatalok. A szociális kollégiumban negyven-ötven diákot fogadnának. A tervek szerint 2020 szeptemberében már be lehet iskolázni az első tanulókat.
Fejér László Ödön négy esztendővel ezelőtt Lemhényben találkozott Csaba testvérrel, és akkor került szóba a minorita rendház felújítása. Ugyanabban az évben megalakították a Böjte Csaba gyermekeit támogató kézdivásárhelyi baráti társaságot. A tervezéssel kapcsolatos kiadások egy részét a városháza, más részét pedig a baráti társaság állta, a felújításhoz szükséges forrás nagy részét a magyar kormány biztosította.

Forrás és fotó: Romkat.ro