A mai vasárnapon érdemes elelmélkednünk a Jézus és Péter között lezajló párbeszédről és eseménysorról. A tanítványok kollektív rémüldözése közepette egyetlen hangként szólal meg Péter kérése: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen!”. Hajlamosak vagyunk félreérteni ezt a kívánságot. Mintha arról lenne itt szó, hogy egy csodával, valamiféle hatalom megnyilvánulással kellene a Mesternek bebizonyítania, hogy ő az. Lehet, hogy van ilyen szándék is a tanítvány szavai mögött. Mindazonáltal a lényeg mégsem a hatalom „átruházása”, a csodaerő megosztása, hanem a vágy: „…hogy hozzád menjek”. Ez a történés kulcsa, szíve. Péter nem egyszerűen a vízen akar járni, ő ahhoz akar odamenni, akit szeret, akiben bizalma van. A háborgó tengeren, a hánykolódó bárkában nem érzi magát olyan biztonságban, mint a Mester mellett.

Katekézis a liturgiáról

Azt hiszem, vitán felül áll, hogy a II. vatikáni zsinatnak a szentmise liturgiájával kapcsolatos legjelentősebb újdonsága a hívek két szín alatti áldozásának, vagyis a Szentostya mellett a Szent Vérből való áldozás lehetőségének (újbóli) megengedése és bevezetése volt. E gyakorlat létezett a keresztény ókorban és a kora középkorban is, aztán számos ok miatt ez leszűkült a misét bemutató pap két szín alatti áldozására. A zsinat liturgikus konstitúciója az 55. pontban az áldozás lényegességének hangsúlyozása mellett újból lehetővé teszi a hívek számára a két szín alatti áldozást.

Koimészisz – ez az augusztus 15-i ősi ünnepünk görög elnevezése, amit édes magyar anyanyelvünkön legszebben talán a címben szereplő szóval lehet visszaadni: elszenderedés. Ez alapozza meg azt a tényt, hogy nem a halál fölött érzett gyász lengi be ezt az ünnepet, hanem egyfajta öröm. Ezért láthatjuk a fő ének középpontjában a lényeget: „átköltöztél az életre”. De valamilyen formában a tropár mindhárom részében jelen van az életre történő utalás.

„Szülésedben a szüzességet megőrizted, halálodban pedig a világot el nem hagytad” – így kezdődik az énekünk. Gyönyörű a himnuszköltészet itt megjelenő irodalmi formulája: két párhuzamos gondolattal találkozunk, s mindegyik egy-egy ellentétet tartalmaz. Az egyik Mária örök szüzességéről szól. A bizánci egyház számtalan himnuszát lehetne itt idézni, illetve számos atyát az ókori keresztény irodalomból. A 649-es lateráni zsinat aztán már dogmaként is megfogalmazta, hogy Mária „sérelem nélkül szülte” Fiát. Isten titka, hogyan történhetett ez, s e titkot emberi kíváncsiskodással nem illik megsérteni. A másik gondolat a maga ellentétpárjával arról szól, hogy bár Mária meghalt (hiszen ember volt), nem az enyészetbe, a megsemmisülésbe távozott a földi életből. Ezt az ősi tanítást és himnikus megfogalmazást is dogma koronázza meg 1950-ben.

Jámbor svájci parasztemberek gyermekeként született La Rosière-ban, 1910. október 31- én. Ő volt a hetedik a nyolc testvér között. A középiskola elvégzése után belépett az alpesi Szent Bernát kanonokrend kolostorába, mely rend az Alpokon átkelő zarándokok megsegítésére jött létre a XI. században (a bernáthegyi kutyák eredetileg az itteni szerzetesek vezető- és őrkutyái voltak). A XX. században a rend tagjai missziós szolgálatot végeztek szerte a világban. Maurice-t 1936-ban a rend Kínába, Jünnan tartományba küldte, tanulmányait is ott fejezte be, már kínaiul. 1938-ban szentelték pappá. Missziós szolgálata nehéz időkben kezdődött, hiszen a kommunisták által megszállt területen dolgozott. Éhínség dúlt, a fosztogatások és felkelések mindennaposak voltak. Ő nagy önfeláldozással szolgálta a rábízottakat, ha kellett, élelemért könyörgött számukra.