Nem kerülhet szemétbe, tisztelet jár a kenyérnek. Reménykedjünk abban, hogy ma is erre tanítják a szülők gyermekeiket. Ha nem hívők, legalább azért, mert a kenyér verejtékes munkával szerzett táplálékunk szimbóluma. Aki dolgozik, az kenyeret keres, aki éhezik, annak nincs kenyere.
Ahogy nőnek a gyerekek, egyre többször merül fel, hogy nélkülük is pihenjünk pár napot a nyáron – vagy éppenséggel ők nyaraljanak a szüleik nélkül, más gyerekekkel, közösségben. Ha minden jól megy, a néhány napos-hetes különválás minden résztvevő számára változatosságot és felüdülést hoz. De vajon hogy tudjuk jól felmérni, mikor és mire érett már a kalandvágyó csemete?
Hétköznapi boldogságok Isten erőterében
Međugorje a végállomás, immár kilencedik alkalommal. Fonyód felé indulunk, hogy a székesfehérvári különítményt is felvegyük. Csupaderű antióchiás fiatalokkal bővül a somogyi csapat. Sugárzik belőlük az életöröm. Tizenkét órás út a kánikulában, s feltűnik a kéttornyú templom a „kegyelem oázisában” – így nevezik a bosznia-hercegovinai kegyhelyet –, ahol tavaly 2,1 millió ostyát szolgáltattak ki az atyák.
A szokásos programok: elmélkedés a Kis-hegyen, majd a Križevacon, tanítás, találkozás Vickával, az egyik látnokkal, majd Olgával, a magyar csoportok fogadójával, s indulás a Cenacolo közösségbe, hogy hallgassuk a szenvedélyük rabságából szabadulni akarókat. A közeli vízesés hűs habjai helyett a kék keresztet választjuk, ahol tapintható az ima „sűrűsége”, ám az eső szüntelenül szakad. Egy pizzériába térünk be, s egy üveg vörösbor mellett múlatjuk az időt, miközben két rózsafüzér kopik el a kezünkben. A hangszóróból ugyan jobbnál jobb slágerek szólnak, a Hello, Dolly is felcsendül, ám mi az imára figyelünk. Sem az eső, sem a zene nem zavarja az égi-földi párbeszédet, szentet és profánt egybefon a záporfüggöny.
A középkor rajtahagyta a nyomát. S mennyi báj, hangulat, szakrális egyszerűség mutatkozik meg ebben a templomban. A falakban egyenes vonal – aligha fedezhető föl. A szentély ablakában a délelőtti mise idején fény vetül a tó felől. Szent Márton a libával – ez látható az oltár fölött, ahol még annyi hely sincs, hogy a pap szembemisézzen. S a fehér falak. Nincs rajtuk semmi dísz, semmi ábrázolás. Mégis tekintetvonzó, egyszerűségében feldúsuló tér. Krisztust képzelem el így: ilyen egyszerűnek, ennyire természetesnek.
Ahol most járunk: Árpád-kori település. Máma falu – nevét a mama szóból eredeztetik – a Szent István által a veszprémvölgyi apácáknak kiállított adománylevélben szerepel. Ennek a településnek volt egykoron a temploma – Szent László tiszteletére – az a rom, amely a mai római katolikus templom kertjében látható. Valamikor a tatárjárás után épült, a település a Rákóczi-szabadságharcig lakott volt. Akkor a lakosok a harcok elől bemenekültek a Bakonyba, a nagyharangot elásták a Balaton-parton, s többé nem tértek vissza. Valamikor aztán a keneseiek – így szól a fáma – kiásták a harangot, s ma állítólag ez szól az ő tornyukban. Szécsi Ferenc plébános fölveti a gondolatot, jó lenne visszakérni a sokat látott, sokféle történelmi időben megszólalt – vagy éppen elnémult – harangot. Talán egyszer megvalósul a terv: öntetnének egy hasonlót, s megállapodnának a cserében. „A mostani templomtorony nem bírná el a harangozást, legjobb helye lenne – mutat Ferenc atya a Mámának nevezett településrészre – odafönt a hegyen, ahol a Jézus Szíve-kilátót tervezem.”
Bár az újságok hírei arról számolnak be, hogy a magyarok közül egyre többen mennek nyaralni, úti céljuknak, érthető módon, elsősorban hazánk üdülőhelyeit, városait, folyóink és tavaink partját választják. Aki megteheti, ilyenkor a víz közelében hűsöl a kánikulában, aztán az enyhülő délutánban felkerekedik, és felkeresi a környék nevezetességeit. Nem kevesen azonban tengerpartra vágynak, s meg is tudják fizetni a drágább, külföldi utazást. A legtöbben Horvátországba indulnak, de sokan látogatnak el Olaszország északi tájaira is. Megpihennek a hűsítő víz partján, s megnézik a környező városok látnivalóit is.
A zarándokok, turisták közül többen felkeresik Itália távolabbi városait is, sőt Szicíliába is eljutnak, ám a „csizma sarkába”, Pugliába talán kevesebben vetődnek el. Pedig e tartomány is csodákkal, emlékekkel és gyönyörű tengerparttal rendelkezik. E vidék külön érdekessége, hogy itt található Olaszország legkeletibb csücske. Leucánál „ér össze” a két tenger is: keletről az Adria, nyugatról pedig a Jón-tenger. Már az ókorban jelentős pontja volt e terület az akkor ismert világnak. Homérosz történetében a görög-római mitológia hőse, Aeneas – a Karthágó partjainál elszenvedett hajótörése és Didó királynővel való kapcsolata után – a legenda szerint Leucánál ért partot. Van azonban a környéknek történelmi hitelességű hagyománya is: Szent Péter Palesztinából Rómába indulva itt lépett először Itália földjére. A település, Santa Maria di Leuca nevének utolsó tagja a görög „fehér” jelentésű szóra utal, jelezvén, hogy az ókori hajósok a tengeri út végén örömmel pillantották meg a parton a fehérre festett házakat. A Santa Maria előtag pedig Szent Pétertől származik, aki a városkát Szűz Máriáról nevezte el.
Különleges templomok a nagyvilágból
Időnként elgondolkozom azon, hogy hol kezdődik a templom. Pontosabban: mitől templom a templom? Vajon csak attól-e, hogy ott van Jézus az Oltáriszentségben? Szerintem nem. Már csak azért sem, mert az Újszövetségben azt olvassuk: „A világot s a benne találhatókat teremtő Isten nem lakik emberi kéz emelte templomokban, hiszen ő az ég és föld ura” (ApCsel 17,24). Nem ám, mert bennünk lakik, önökben és bennem, hiszen mi vagyunk a Lélek temploma.