Hangulatos fasor vezet Aszófőnél a vasúti pálya mellett. Balról nádas, mögötte – kideríthetetlen, hol kezdődik a víz – a sajkodi öböl. Emlékezetembe idézem Borsos Miklós és Németh László ottani házát, ahonnan már csak szellem-tekintetük pillant ide, az egykori Kövesd falura. A török korban elpusztult településből egyedül a templom romjai maradtak meg. A török korban elpusztult… Oly gyakran és oly természetesen mondjuk ki ezt, s talán bele se gondolunk: mindaz, ami az enyészeté lett, az anyag, a kövek természete miatt máig megmaradhatott volna. Ám jött az ember, s amit az egyik felépített, a másik lerombolta.

A mindnyájunkban élő lelkiismeret

Születésünktől fogva bennünk van, velünk él ez az érzékeny, láthatatlan műszer, amely már tetteink elkövetése előtt jelez, segít egy-egy döntésünkben. Sajátossága, hogy tetteink után is segít mérlegelni, helyesen döntöttünk-e. Lelkiismeretünket ideig-óráig lecsendesíthetjük, valameddig talán el is hallgattathatjuk. Ám aztán újult erővel tör föl, követeli a magáét.

Néhány napja sietős utamon egy autóbuszon fel kellett mutatnom a bérletemet. Mivel csak egy megállót mentem, észre sem vettem, hová lett a mappám, benne az igazolványaim és az épp aznap felvett munkabérem. Előre megbeszélt időpontra vártak, nem késhettem. Csak később vettem észre, mi mindenem hiányzik.

Könyvespolcra

A teológusok sokszor rámutatnak arra, hogy nem az az igazi kérdés, van-e Isten, hanem az, hogy milyen. A keresztény kinyilatkoztatás is azért térhet el más vallásoktól, mert Istenről egyedi módon beszél. Bár szeretnénk, ha mindenki számára egyértelmű lenne, mit mond a keresztény hit Istenről, a tapasztalat azt mutatja, hogy sok embernek hibás az istenképe. Anselm Grün, a Bencés Kiadónál megjelent, Megbékélés Istennel című könyve sérült istenképünk gyógyítását szeretné elősegíteni.

Vándornaplónak is címezhetném, de Babits önéletírásából ez a mondat motoszkál a fejemben: A lélek nem a jelenben él, hanem kiterjedése van az időben, mint a tárgyaknak a térben. De meddig terjed a lélek (hol „végződik”), s a tárgyak egyszer nem vesztik el mostani dimenziójukat?

A hegyi útbeágazónál a jókora andezitdarab három évtized után is őrzi festett jelek foltjait: gyermekeim kéznyomát, „kis indián” korukból. Évszázadok üzeneteit ismerték meg a „nagy könyvből”, s akkor nagyon fontosak lettek nekik. Múlnak az évtizedek, másféle egzotikum telepszik a növekvő lélekre, amely talán mégis megőrzi az eredet-tisztaságot. Erdők mélye rejti, kövek őstermészete, a játék varázslatos állandósága. Felnőtt lányom ezt mondja az ábrafoltos kőnél: „Hihetetlen, ennyi év után…” Idő már az ennyi? – kérdezem. Az andezitből ez a darab hány millió éve kerülhetett ide a vulkánműködés nyomán? A prousti idő csupán az emlékezésre koncentrálódik, a „regényhős” tudja, hogy nagymamája milyen süteménnyel kínálta, de mikor? Lányom sem emlékszik a rajzos nap dátumára. Próbálom kivenni: a szürke tónusú folt kör-e? Talán, és akkor szimbólum. Egy kör elég tágas akkor is, ha kicsi. A végtelen jele. A hegyek alatt a román kori szentélyfalon a Szentháromságé.