Háborgó tengeren Mt 14,22–33

El is indul egyetlen személyre, egyetlen arcra összpontosítva, csakhogy hirtelen szem elől veszti a lényeget. Meglátja az erős szelet, a hullámokat. Megijed, és süllyedni kezd. Íme, a hit képbe-eseménybe sűrített definíciója: a Krisztusszemlélés, a középpont megtalálása, az „egyetlen lényeges” (Lk 10,42) bizonyossága. Amikor ez meginog, vagy végül elvész, a hitből csupán szavak, formák maradnak, ám ereje elillan. Nem emel többé a vizek háborgása fölé. Péter felkiáltása – „Uram, ments meg!” – nem egyéb, mint (Benedek pápa kedves kifejezésével élve) „a közép újrafelfedezése”, a válságos pillanatban annak megértése, hogy nincs más megoldás, mint az „egyetlen lényegesbe” kapaszkodás. Nem véletlen, hogy Jézus így válaszol neki: „Te kishitű, miért kételkedtél?”


Ilyenek vagyunk mi is, a háborgó világ viharában a semmi mélységei fölött járni próbáló „péterek”. Nem kötéltánc ez, annál sokkal nehezebb, hisz itt kötél sincs alattunk. Csakis a hit, csakis a remény, csakis a szeretet, amellyel az Úrra kell tekintenünk. Választás előtt állunk. Lehetünk a viharra, szélre, hullámra tekintő keresztények, akik siránkoznak a világ állapotán, s a világtól követelnek megoldást, a keresztény értékek és elvek e világi bebetonozását, azt, hogy a tenger háborgó vize adja meg a biztos haladás pályáját. Így azonban – paradox módon – míg folyton Istent emlegetjük, egyre jobban süllyedni fogunk. Ehelyett más utat kell járnunk: a tengertől nem várunk semmit, ég bennünk a „jöjjön el a te országod”, szemünket a Mesterre szegezzük, s nem pusztán elindulunk, hanem elindulunk Őfelé. Ő pedig megfogja a kezünket, és kiemel a vihar háborgásából.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..