Bóják az áramlatban

Az abszurditás – ha annak lehet nevezni – azzal kezdődött, hogy nem találtam oda. A Babamúzeum előtt tovább, egy szűk utcán jobbra kanyarodva – így szólt az üzenet, s én az augusztus eleji szombaton gyalog vágtam neki, más lehetőségem nem lévén. (Nekem sosem volt más lehetőségem. Ezen már meg sem ütköztem, ha valaki tudja, az élet nyakáig önmagába zár – és még tovább, aligha csodálkozik. Megtanulja a latinoktól a bölcsességet, kitapostam már, mint egy régi, csámpás, ám mégis kényelmes cipőt: nil admirari – semmin ne csodálkozz!) Azt mondják (akik értenek hozzá), méregdrága bentlik húztak el mellettem, az utca szűk volt, beszorultam a bokrok közé, hogy a bentlik (s a bentlikben nyilván emberi nagyságok) elhúzhassanak mellettem. Arany János még úri lócsiszárokkal találkozott (akik beverték sárral, s ő nem törődött vele, félreállt és letörölte), nekem ezek a széles orrú motorroládok jutottak. A végén már valóban zavartak, behemót testem teret igényel, nem bírom elviselni, ha beszorítanak. Mint most a bokrokba. Arról, hogy gyalogos szegénységem miatt szégyenkezzem, már régen leszoktam.

Aztán egy ember jött szemközt. Kérdeztem, hol találom a megadott címet. A férfi könnyű rövidnadrágot viselt, egyszerű volt és nyárias, igen, nagyon is természetes, test szerint természetes, s én örültem ennek. Ajánlkozott, hogy megmutatja a bejáratot. Nagyon kedves, mondtam a kapunál, de ő tovább kísért. Rövid fölismerés: nem engem kísért, az előttem versenyzongorát cipelő rakodóembereket irányította.Ugyan mit keresek én itt a tó irodalmával? Lenézek a vízre, pirosra festett bóják lebegnek a félsziget körüli áramlatban. Visszafordulok, még lehet, még menekülhetek, még adódik némi esély, elvégre díjazás nélkül vállaltam az estét, mielőtt a szúnyogok megérkeznek („napnyugta előtt be kell fejezni, az invázió ne zavarja a vendégeket”), de az átkozott jólneveltségem (vagy ki tudja, minek nevezzem, inkább butaságomnak?) arra indított, most már menjek, előre, elvégre megígértem, s ha ez a világ nem ismeri is, engem perzsel a kimondott szó, lehetetlen visszahőkölni.

A zongoraművész gyönyörűen játszott. A vendégek vitorlás hajókkal érkeztek, a partól a bentlik szállították fel őket ide, a domboldalról belátszott a tó egész keleti medencéje. S én belevetettem magam az irodalomba, az idézetekben fürödtem, vízről, fényről, nádasról, madarakról, belevetettem magam, hogy csak a zenét halljam és a tó-szerelem verssorait. Így menekültem meg, így menekítettem meg magam a sokféle kézfogás, illedelmes, kimódolt vagy faragatlan köszöntés özönéből. Túlcsorduló zene. Este hét óra. Most itt a Király utcánál. Munkából jöttem, viszonylag tisztességes kinézésű zöld nadrágot viseltem, ugyan – olyan színű pulóvert, a hangversenyterem környékén fölszállt a sűrű parfümillat, mit keresek én itt? Miért jöttem ide? Szeretnék megérteni valamit, igen, valamit az életemből, de ez már régóta nem sikerül, elmúlt a görcsös akarat, széttárt karral ölelem a remélt megértést, olykor magam is meglepődöm: hát ennyire egyszerű lenne?


Kifutott belőlem az élet gondolata – álmaimon is túl.

Beléptem az előcsarnokba, fények, színek, illemek, kezemben aktatáska, hátha… hátha sikerül bejutnom, s már felkészültem, hogy inkább nem. Én az örök lemaradók csapatához tartozom – nem, nincs ebben semmi fájdalom, lemondás, elkeseredés, az életerő kókadozása; vajon ki merné állítani, hogy ő nem a lemaradókhoz tartozik? Az életről (mint olyanról, mondják a filozófusok) mindenki lemarad – az élet idea, amit az időben élő ember folytonosan csak üldöz, szeretné utolérni önmaga meghaladását, hogy ezáltal felismerje végre önmagát, mert ameddig nem jut túl ezen a vélt meghaladáson, semmit nem ismer saját magáról – azon kívül, hogy él. Ez a legtöbb, de ez nem mond semmit. Minden gondolat, amely képtelen meghaladni saját létezése korlátait (vagy éppen korlátlanságát), nemhogy többről, de még önmagáról sem képes bármit is elmondani. A hullám nem ismeri a hullám természetét, ő maga a hullám, s ezzel kimerítette létezését. S vajon az ember?

Hét óra előtt néhány perccel… talán már el is múlt, ilyen gondolatokkal igazán illetlenség belépni olyan helyre, mint ez a fényes hangversenyterem. Nem folytatom a részletekkel. Talán egy jegyet… ha lenne rá mód… némi dadogás, igen, éppen akad egy még, hangzott a válasz, s máris a riadalom: de elfogadható áron? Tudja, kérem, tettem hozzá, én munkával keresem a pénzt.

A hölgy valami oknál fogva izgalomban röpködött. Kezembe nyomta a jegyet, mennyibe kerül, bátortalankodtam, jó szórakozást, kacagott felém.

Szórakozás? Mit jelent ez? Hiszen az, hogy élek – ez már önmagában szenvedélyesen fájó és súlytalan, öntudatlan és magam után kapkodó szórakozás. Az utcán, valahol a Károly körúton (miért hazudok? miért valahol? pontosan tudom, a Gerlóczy utca sarkán) ült az anya ezen a decemberi délelőttön, hátát egy bódénak vetette, ölében a gyerek, az anya fiatal arca heges, mégis átütött rajta a szépség… és a gyerek, ahogy megadottan feküdt ott; csak néhány forintot, összecsikordult, összekorcsosult a fogam, az életemet kellene mindenestől kiöntenem oda, de még az sem elég, hogy fölemeljem őket; belém rohadt az élet… mea culpa, mea culpa… miért hadakozom? Miért hadakozom, nincs mentség, nincs föloldozás! Csak a keserű bűn: – Most éppen nincs nálam aprópénz…

Parfümillat, hangversenyterem, mea culpa, mea culpa… Szeretném elmondani, szeretném végre elmondani, de megfagyott bennem az illemdús este. Elegáns hölgyek udvarias felszólítása, fáradjunk be, a koncert hamarosan kezdődik. Hetedik sor, kilencedik szék, az egyik legjobb hely. Halk moraj, a fények ellustulnak, a pódium kierősödik, megjelenik a művész, Stanway és fiai, fekete csillogó versenyzongora, ülök, odaszegezve, nincs Tihany, nem burkolódzhatom irodalomba.

Amint a zongorista leütötte az első ütemeket, egyszeriben ott termett a délelőtti asszony a gyerekkel. Nem szólt, nem kért, nem fájt, élt, élt – ölében a gyerekkel, s ez már maga volt a megtestesülés.

Kész, belefulladtam ebbe a képbe, belefulladtam, belenőttem, s már csak ez a megtestesülés emelt, és ragadott magával mindent, ez az egyetlen élet, amely összeráncolódott ott az úttest szélén, s mintha megértettem volna valamit a föltámadásból, vagy legalább abból, miért himbálódznak a bóják az áramlatban.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..