Országalapító Szent István királyunk személyét elmélyült tisztelettel övezzük nemcsak a római katolikus, hanem a görögkatolikus egyházban is. Nagy ünneppel tesszük ezt, teljes liturgikus tiszteletet adva neki a szertartásokban. A fő énekből, a tropárból három olyan szempont emelkedik ki ezen a napon, amelyekre érdemes egy kissé komolyabban, elmélyültebb és összeszedettebb lélekkel odafigyelnünk.
Rőt Tescelin lovag és Aleth de Montbard harmadik gyermekeként született 1090 körül. Kilencéves korában beíratták Châtillon-sur-Seine egyházi iskolájába. Nyelvtant, retorikát és dialektikát tanult, nagyon szerette az irodalmat, elmélyült a Biblia, az egyházatyák tanulmányozásában, és olvasta a pogány, antik szerzőket is. A nemes ifjak világi életét élte, de lassan feléledt benne a vágy a szerzetesi életre.
A cîteaux-i bencés kolostort Molesmes-i Róbert és társai alapították 1075-ben. Az új kolostor létrehozásának kiváltó oka a clunyi ideáloktól való eltérés volt; a viták központjában az a kérdés állt: hogyan kell élnie az „igazi” szerzetesnek. A cîteaux-i kolostor azonban néhány évtizeddel később hanyatlani kezdett.
1112 nagyböjtjén az akkor huszonegy éves Bernát felvételét kérte a közösségbe. Nem egyedül érkezett; egy egész csapat ment vele, amelynek tagjait rokonságából és ismerősei köréből vitte magával. Érkezésük révén Cîteaux egy új szerzet, a ciszterci rend bölcsőjévé vált. Bernátot a rend társalapítójának tekintik, mert nemcsak a rendi alkotmány létrehozásában volt jelentős szerepe, hanem a rend elterjedésében is. 1115. június 25-én, huszonöt éves korában apátnak nevezték ki, és új kolostor építésével bízták meg a Szajna egyik mellékfolyója, az Aube mentén. A ciszterci rendháznak a Clara vallis (Világos völgy) nevet adták. Ebből keletkezett később a Clairvaux név.
Bernát lelkisége más közösségeknek is alapjául szolgált, s kihatott egész Európa történelmére. 1119-ben a francia lovagok rendet alapítottak Jeruzsálemben, s mivel házuk az egykori jeruzsálemi templom területén állt, templomos lovagoknak nevezték el magukat. Regulájukat lényegében Bernát írta meg.
Amikor 1130-ban, II. Honoriusz pápa halála után veszélybe került az egyház egysége, Bernátnak és szerzeteseinek oroszlánrészük volt abban, hogy sikerült megakadályozni a szakadást; fáradozásaik gyümölcseként ugyanis a többi európai ország II. Ince mellé állt.
Bernát számos értekezést, elmélkedést, homíliát írt, és egy apológiát, amelyben megvédte a fehér bencéseket (a cisztercieket) a fekete bencésekkel (a clunyi közösséggel) szemben. 1145-ben III. Jenő néven Bernát egykori clairvaux-i tanítványa került a pápai székbe. Bernát neki írta A szemlélődésről című művét. Ebben keményen ostorozza a pápai udvarban tapasztalható visszaéléseket, hatalmaskodásokat, a pompaszeretetet és a sok kiváltságot.
Bernát, aki Clairvaux-ban halt meg 1153. augusztus 20-án, kora szellemi vezéregyénisége volt. A XII. századot számos történész Szent Bernát századaként emlegeti.
Hangulatos fasor vezet Aszófőnél a vasúti pálya mellett. Balról nádas, mögötte – kideríthetetlen, hol kezdődik a víz – a sajkodi öböl. Emlékezetembe idézem Borsos Miklós és Németh László ottani házát, ahonnan már csak szellem-tekintetük pillant ide, az egykori Kövesd falura. A török korban elpusztult településből egyedül a templom romjai maradtak meg. A török korban elpusztult… Oly gyakran és oly természetesen mondjuk ki ezt, s talán bele se gondolunk: mindaz, ami az enyészeté lett, az anyag, a kövek természete miatt máig megmaradhatott volna. Ám jött az ember, s amit az egyik felépített, a másik lerombolta.
A mindnyájunkban élő lelkiismeret
Születésünktől fogva bennünk van, velünk él ez az érzékeny, láthatatlan műszer, amely már tetteink elkövetése előtt jelez, segít egy-egy döntésünkben. Sajátossága, hogy tetteink után is segít mérlegelni, helyesen döntöttünk-e. Lelkiismeretünket ideig-óráig lecsendesíthetjük, valameddig talán el is hallgattathatjuk. Ám aztán újult erővel tör föl, követeli a magáét.
Néhány napja sietős utamon egy autóbuszon fel kellett mutatnom a bérletemet. Mivel csak egy megállót mentem, észre sem vettem, hová lett a mappám, benne az igazolványaim és az épp aznap felvett munkabérem. Előre megbeszélt időpontra vártak, nem késhettem. Csak később vettem észre, mi mindenem hiányzik.
Könyvespolcra
A teológusok sokszor rámutatnak arra, hogy nem az az igazi kérdés, van-e Isten, hanem az, hogy milyen. A keresztény kinyilatkoztatás is azért térhet el más vallásoktól, mert Istenről egyedi módon beszél. Bár szeretnénk, ha mindenki számára egyértelmű lenne, mit mond a keresztény hit Istenről, a tapasztalat azt mutatja, hogy sok embernek hibás az istenképe. Anselm Grün, a Bencés Kiadónál megjelent, Megbékélés Istennel című könyve sérült istenképünk gyógyítását szeretné elősegíteni.
Vándornaplónak is címezhetném, de Babits önéletírásából ez a mondat motoszkál a fejemben: A lélek nem a jelenben él, hanem kiterjedése van az időben, mint a tárgyaknak a térben. De meddig terjed a lélek (hol „végződik”), s a tárgyak egyszer nem vesztik el mostani dimenziójukat?
A hegyi útbeágazónál a jókora andezitdarab három évtized után is őrzi festett jelek foltjait: gyermekeim kéznyomát, „kis indián” korukból. Évszázadok üzeneteit ismerték meg a „nagy könyvből”, s akkor nagyon fontosak lettek nekik. Múlnak az évtizedek, másféle egzotikum telepszik a növekvő lélekre, amely talán mégis megőrzi az eredet-tisztaságot. Erdők mélye rejti, kövek őstermészete, a játék varázslatos állandósága. Felnőtt lányom ezt mondja az ábrafoltos kőnél: „Hihetetlen, ennyi év után…” Idő már az ennyi? – kérdezem. Az andezitből ez a darab hány millió éve kerülhetett ide a vulkánműködés nyomán? A prousti idő csupán az emlékezésre koncentrálódik, a „regényhős” tudja, hogy nagymamája milyen süteménnyel kínálta, de mikor? Lányom sem emlékszik a rajzos nap dátumára. Próbálom kivenni: a szürke tónusú folt kör-e? Talán, és akkor szimbólum. Egy kör elég tágas akkor is, ha kicsi. A végtelen jele. A hegyek alatt a román kori szentélyfalon a Szentháromságé.
Róma tele van legendákkal, mesékkel, hagyományokkal és vélt vagy valós csodákkal. A legendák egyike szerint Krisztus után 350 körül Liberius pápának és egy János nevű patríciusnak ugyanazon az éjszakán jelent meg álmukban a Szűzanya, és arra kérte őket: ahol Rómában másnap havat fognak látni, ott építsenek templomot a tiszteletére. Augusztus 4-e volt. Még télen se gyakran havazik az Örök Városban, hát még nyáron! Másnap azonban az Esquilinus-dombon egy templom alaprajzát jelölte ki a csodálatos hóesés… A pápa és a patrícius összefogott, és megépült a mai Santa Maria Maggiore-bazilika őse, s az egyház azóta Havas Boldogasszony ünnepét tartja augusztus 5-én.
A Csillebércről árnyas erdei út vezet a Budaörs felett húzódó, kopár füvű dombok felé. Az erdő néma volt, azaz mégsem, mert először egy nagy fakopáncs „csik” hangját, majd csuszkapár „tved-tved”-jét hallottam egészen közel; a tölgyfákon keresgéltek, néha fejjel lefelé szaladgáltak a kérgen, és minden repedésbe bepillantottak. Az erdőből kiérve megálltam és körülnéztem. A dombokat bearanyozták a reggeli napsugarak, a rövid fűszálakon harmat csillogott. A távolban, a Farkashegy felett két egerészölyv keringett, a Szekrényes felől a fekete harkály harsány „krü-krü-krü”- jét hallottam. Sáskák pattogtak a lábam előtt, egy galagonyabokor mellett, kényelmesen elnyújtózva zöld gyík sütkérezett.