Béni bácsi
Negyedszázada távozott, a pásztói gótikus kápolna kriptájában kapott szállást. Valahányszor átmegyek a kis kőpárkányos patak-hídon emléktáblás házához, Kodály kórushangjait hallom a Lengyel Lászlóból: Által megyünk a hídon, által megyünk rajta. Nagy távlatú híd, kicsisége ellenére, középkort és újkort köt össze a csúcsíves kápolnától (mely román eredetű templom része) az egyszerű felújításra váró lakóházig, ahol Rajeczky Benjámin ciszterci zenetudós szülei, majd ő maga lakott, mióta a rendeket feloszlatta a diktatúra.
Egymásnak adják át a szót Pásztón a századok: a XII. század egy bencés apátsággal, majd a III. Béla által alapított ciszterciekével, akik a XIII. században barokk kolostort építettek. Ennek lett utolsó perjele Béni bácsi. Hányszor elmondta, ne feledkezzem meg az oskolamesterről sem, aki a XV. századból küldi üzenetét. Később egy csupa-jó emlékű Mihályról: világi emberként lopta be magát tanítványai szívébe. A régi (feltárt) oskolában Valter Ilona régész szorgalmát emlegettük, s hogy ez a kisváros itt, a hegyek alatt európai értékrendet hordoz, s Béni bácsi – lábával megdöngetve a földet – ezt mondta: ki tudja, alattunk tán a régi Pásztó álmodja romkő álmait, egyszer majd lesz alkalom feltárni.