Idő hullámzik az öböl partján

Vegyük sorra – csak a legismertebbeket: a XIII. században a tatár pusztította el, amit csak lehetett, aztán a százötven esztendős török kor következett – amikor ugyan a megszállók építettek is, miközben romboltak –, majd jött a XVIII. század eleji Habsburg várrobbantások ideje, s emlékezzünk mindarra, amit a II. világháborús angol– amerikai légi pusztítás, majd az orosz tarolás véghezvitt, s amilyen múltrombolást a proletárdiktatúra nevében végeztek. Hja, fújták és fújatták a jámbor néppel az elvtársak: „A múltat végképp eltörölni…” Ma az ultraliberális gondolkodás – ha más dallamra is, de – ugyanezt a nótát harsogja, s tapossa bele az ellaposodó tudatba.

A fák között egyszerre föltűnnek a falak. Az 1100–1200-as évek fordulóján épült kövesdi templom még mai, rom formájában is magán hordja a román és a kora gót elemeket. Felismerhető a kegyúri kórus tartóoszlopainak maradványa, a homlokzaton pedig a hullámvonalas kődíszítés. A Balaton vize valaha közel ért, a magasabban álló templom és az azt körülvevő temető lábáig. S elképzelem, a vízparton hol telepedhettek meg az emberek, s éltek – legalábbis részben – a vízből. Aztán vége lett.


Persze ami időben jön létre, az egyszer el is múlik az időben. Közismert bölcsesség, mégis milyen könnyen megfeledkezünk róla – vagy nem tudunk mit kezdeni vele, s ezért inkább begubózunk a jelen idő védelmébe, mintha az megtarthatna, megmenthetne az időről való gondolkodástól – az ember számára e legnagyobb talánytól. Gondoljunk bele: ha van valami, egy idő után miért nem lesz? Ha egyszer van, hogyhogy aztán nincs? Pusztán azért, mert az idő (aminek valódi természetéről egyébként fogalmunk sincs) halad? Elégséges magyarázat lenne ez? Oki magyarázatnak semmiképpen sem. Miért nem az a természetes, hogy ami van, az legyen. Most és mindörökké… – jön a számra, s máris eljutottunk valami lényegeshez.

Bele lehetne bolondulni az időbe. Pontosabban az időről való gondolkodásba, hacsak ez a liturgiából oly ismerős szófordulat – szófordulat? a lényeg! – egyszeriben meg nem nyitná az értelmes kaput: ami most van (volt és lesz), az mindörökké létezik. Pilinszky így mondja: ami egyszer megtörtént, örökre elkövetkezett. Ebben az egyszeri-örökben élünk, csak így lehet elképzelni a rendelkezésünkre álló értelemmel létezésünket.

Körbejárom a falakat. Nézem, milyen technikai tudással építkeztek – most már így mondom – örök-eleink. Néhány helyen gömbölyű köveket is beledolgoztak a falba, s tartja-bírja közel ezer esztendeje. Az oltárkő a keletelt templom megfelelő helyén áll. Súlyos kő a római korból, súlyos bizonyosság: a liturgia asztala az időben időtlenül odahelyezve. Ezt közvetíti a látvány.

Látogatók jönnek, hallom, ismerősüknek nemrégiben a romtemplom – vagy ahogyan mondják: pusztatemplom – adott helyet a házasság szentségének kiszolgáltatásához. Jó lenne ezeket a maradék-falakat megmenteni! Vagy hagyni kell? Múljék el a múlt-örökből a múlt, mint ahogyan a jelen-örökből a jelen? S maradjon meg lelkünkben az időben kínlódó időtlen remény.

Fotó: Cser István

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..