A Napbaöltözött Asszony országa és a mennybevétel napján született város

Latin-Amerika szívében létezik egy ország, melynek múltja szakadatlan erőfeszítésben telt a fönnmaradásért folytatott küzdelem során. Paraguay történelme – az ország fölött tornyosuló állandó veszélyek miatt – kísértetiesen hasonlít a mi sorsunkhoz. Az ország területe mint egy négyszer nagyobb hazánkénál, de lélekszáma mindössze fele a mienknek, és mégis, erőtlenségében és magárahagyatottságában is sikerül átadnia az utódoknak mindazt, ami kollektív emlékezetének része. A paraguayiak ereje töretlen, mindennél állhatatosabb, mert ez a szívük ereje.

Magyarok zarándoklata az Isonzónál

Az I. világháború kirobbanásának századik évfordulója alkalmából augusztus 1. és 3. között a Katolikus Tábori Püspökség és a Misszió Tours zarándokiroda szervezésében emlékező zarándoklat járt az Isonzó völgyében Bíró László püspök vezetésével.

„Őket az erőszak ragadta ki a családjukból. E több százezer magyar férfi mögött mennyi édesanya, feleség, árva, kedves, testvér könnye, fájdalma van. Ezeknek a férjeknek és apáknak el kellett menniük, a mai magyar ember pedig önként, dalolva hagyja ott a családját, és okozza – bár nem ilyen látványosan – ugyanazt a fájdalmat, amit itt, az Isonzó völgyében, a Doberdó-fennsíkon elesett katonák okoztak az otthon maradottaknak.” Bíró László katonai ordinárius, aki egyúttal a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia családreferense is, ezt a szempontot emelte ki a számtalan gondolat közül, amely ott kavarog az ember fejében, amikor végignéz a több tízezrek, százezrek földi maradványait rejtő, szinte végtelen síremléktengeren, legyen az az Osztrák– Magyar Monarchia katonáinak folignói temetője, vagy akár a Mussolini által emeltetett, sok futballstadion méretű redipugliai olasz emlékmű.

Egy elfeledett pap – és a Szent Kereszt Egyesület kezdetei

„A pap az egyház kincse” – tartja a régi mondás. Voltak időszakok, amikor egyesek igyekeztek elhallgatni e kincs értékét és jelentőségét, sőt kifejezetten vadásztak rá, majd a feledés homályába takarták…

Valami hasonló történt egy hetvenöt évvel ezelőtt létrehozott egyesülettel és alapítóival is. 1939. március 5-én a Szociális Testvérek Társasága székházában alapította meg alig néhány tucat katolikus konvertita Kardos Dezső NDS (Notre-Dame de Sion) atya vezetésével a Szent Pál Egyesületet, és kérte Serédi Jusztinián bíboros, esztergomi érsek egyházi jóváhagyását, illetőleg a belügyminisztérium engedélyét. A dolog különlegessége, hogy az egyesület fel adata és célja egy népcsoportra, a zsidó származású katolikusokra éleződött ki: a második zsidótörvény hatálya alá eső egyháztagokat vette védelmébe. Maga az alapító atya szintén zsidó származásúnak minősült. Alsómizsén (?) született 1906. október 7-én, Kardos Jenő és Kovács Adelaide házasságából. Mindannyian 1917 körül katolizáltak. A papi hivatást választotta, és 1929. június 23-án szentelték világi pappá, majd ezt követően belépett a sioni rendbe. Püspöki kérésre rendje Rómából Magyarországra küldte. 1938-ban Serédi bíboros engedélyezte, hogy a Szent István-bazilikában kisegítő lelkészként működjön. Alighogy hazatért, a külföldi tapasztalatokat felhasználva fölmérte az helyzetet, és hozzálátott, hogy a zsidó származású katolikusokat megszervezze, és hitbuzgalmi-karitatív egyesületbe tömörítse. Az igény megvolt, csak a főegyházmegye vezetőit kellett a cél mellé állítani.