Aki a pápa nevében is feloldozhat bűneink alól

Közben a domonkos atyák titokban készítették fel a szerzetesi életre?

– Tartottam velük a kapcsolatot, sőt a plébániámon gyakran össze tudtunk jönni, lelkigyakorlatokat, káptalanokat is tartottunk. Mivel a tartományfőnök Pozsonyban lakott, azon a környéken szerettem volna plébániát, hát elmentem a püspökömhöz. A domonkos életemre nem hivatkozhattam, de arra igen, hogy szeretnék közelebb kerülni a családomhoz. Ján Sokol érsek bizonyára sejtett valamit, de teljesítette a kérésemet, és Magyarbélre helyezett. Tizenegy esztendőn át ott voltam plébános. 1993-ban elhagytam a plébániát, és „kvázi” szerzetesi életet kezdtem. Azért mondom így, mert ekkor meglátogatott a generális, és arra kért, menjek Kárpátaljára, hogy ott is elinduljon a rend. Magyarul, németül, szlovákul és ukránul kellett tudni e feladathoz. Ukránul se írni, se olvasni nem tudtam, de egy év alatt megtanultam. Kárpátalján, Munkácson először magyar iskolában tanítottam hittant. Utána középiskolában Ukrajna történelmét, idővel pedig az ungvári szemináriumban egyháztörténelmet is. Közben sikerült egy prenovícius házat alapítanom. Két lengyel atya érkezett segítségül, ezért lengyelül is meg kellett tanulnom. Visszakerültem Szlovákiába, Zsolnára. Ott egy rendházat kaptunk, amely egykor ferences kolostor volt. Utóbb teljesen lepusztult, lakásnak nem nevezhető módon éltek benne emberek. Ezt kaptuk meg, itt lettem házfőnök. Eleinte ablakot se kellett mosnunk, mert nem volt üvege. Az ajtót se kellett zárni, mert az se volt… Hárman dolgoztunk a rendbehozatalán, mára nagyon szép domonkos kolostor lett belőle. Közben Ján Hirka eperjesi püspök megkért, hogy Zsolnán alapítsak görögkatolikus lelkészséget.

Korábban voltak arrafelé görögkatolikusok?

– Soha. Kelet-Szlovákiából lettek kitelepítve papi családok, s az ő lelkipásztori ellátásukat fontosnak tartotta a püspök. Az államtól kaptam egy elhagyatott óvodát, abból lett templom és a parókia. Aztán Kassára kerültem, alperjelnek. Elöljáróim azt javasolták, végezzem el az ortodox egyetemen az ortodox teológiát és morálist. A moszkvai patriarchátushoz tartozó eperjesi egyetemen tanultam. Utóbb tudtam meg, hogy akkor már arra gondoltak, Rómába küldenek majd, ezért akarták, hogy ezt elvégezzem. Öt év helyett két év alatt szereztem meg ezt a diplomát. Hogy közelebb legyek az egyetemhez, domonkos kolostorokba jártam kisegítőként Bécsbe, Grazba és más osztrák városokba.

Egy alkalommal a vikárius azt mondta, jó volna, ha Bogotába mennék dolgozni. Én csak annyit mondtam, hogy megyek, de nem egyedül. Valaki kísérjen el. Egy borítékban átadta a repülőjegyet. Amikor kinyitottam, láttam, hogy „csak” Párizsba szól. Oda helyeztek, de csak pár hónapra, mert utána kiküldtek Rómába, a 2000. évi szentévre, kisegítő gyóntatónak. Egy ideje már ott voltam, amikor a generális atya és a vikárius jelezték: jó volna, ha maradnék, mert számomra az olasz nyelv nem probléma, emellett beszélek magyarul, szlovákul, németül, ukránul, franciául és cseh nyelven is. Ekkor vált számomra világossá, miért kellett az ortodox egyetemet is elvégeznem: a keleti egyházak számára kétrítusú vagyok, az ő híveik is jöhetnek hozzám gyónni.

Ortodoxokat is szokott gyóntatni a bazilikában?

– Igen. Én nem stólában, hanem epitrakélionban gyóntatok. A közelben van például a koptok temploma. Szerzeteseik nem tudnak ortodox paphoz menni, hát hozzám jönnek. De sok zarándok is a bizánci rítust követi. Egyrészt látják, hogy nem stólában vagyok, másrészt egymásnak is továbbadják a hírt.


Ki lehet a Santa Maria Maggiore-bazilika gyóntatója?

– Vizsgát kellett tennem, azóta vagyok állandó gyóntató. E feladatot V. Piusz (azaz a XVI. század – a szerk.) óta a pápai bazilikákban a szerzetesrendek látják el. A Szent Péter-bazilikában jezsuiták, a Falakon kívüli Szent Pál-bazilikában bencések, a Lateráni Szent János-székesegyházban „barna” ferencesek, a Santa Maria Maggioréban pedig domonkosok gyóntatnak. V. Piusz maga is domonkos volt, itt lakott, itt is van a sírja, bizonyára ezért kapták a domonkosok a Santa Maria Maggiorét. Amikor a jezsuita rendet feloszlatták, a pápa ragaszkodott ahhoz, hogy a vatikáni főteológus egykori jezsuita legyen, de a gyóntatás jogát a „fekete” ferencesek kapták meg a Szent Péter-bazilikában.

Milyen jogokkal, lehetőségekkel jár, ha valaki a négy patriarchális bazilika egyikének gyóntatója?

– Mi közvetlenül a pápa fennhatósága alá tartozunk, tulajdonképpen az ő munkatársai, a gyóntatásban az ő helyettesei vagyunk. Azt is mondhatjuk: mi a pápa helyett gyóntatunk. Éppen ezért vannak bizonyos előjogaink. Ez azt jelenti, hogy bizonyos bűnök alól, melyek feloldozása a pápának van fenntartva, mi is feloldozhatunk.

Mondana néhány példát?

– Ilyen az abortusz, az Oltáriszentség meggyalázása, a pápa személyének fizikai bántalmazása, az engedély nélküli püspökszentelés, a gyónási titok elárulása vagy a saját bűntárs feloldozása.

Ezek a bűnök nyilván nagyon ritkán kerülnek Önök elé…

– Amíg élünk, mindig követünk el bűnt. Az említettek legtöbbje sajnos előfordul. Amióta kézbe is áldozhatunk, gyakrabban fordul elő az Oltáriszentség meggyalázása. Régen is találkoztunk vele, de a mostani gyakorlat megkönnyíti, hogy valaki eladja sátánistáknak, elvigyék „fekete misére”.

Az említett bűnök elkövetői hogy jutnak el Önhöz?

– Sokszor a papjuk küldi őket hozzám, hiszen ezekben az esetekben nem adhat feloldozást. Előfordul – ez a gyakorlat –, hogy a gyónásról és a feloldozásról papírt is ki kell állítanom, hogy a küldő pap lássa az igazolást, hogy az illetőt feloldoztam bűne alól, és a továbbiakban ő is gyóntathatja. Ha egy pap úgy gondolja, maga is hozzám fordulhat egy kérvénnyel – erre formanyomtatvány is létezik –, hogy fogadjuk a hívét, és gyónás után oldozzuk fel.

A gyóntatás lelkileg eleve nagyon megterhelő lehet. Emellett Önnek folyamatosan váltania kell a nyelvek közt…

– Hetente huszonöt órát gyóntatok. Lelkileg annak könnyebb, aki már dolgozott plébánián. Én régen is sokat gyóntattam. Emellett az is nagyon fontos, hogy az ember naponta elmélkedjen, olvassa a katekizmust. Vannak olyan gyónók, akiknek fogalmuk sincs a hitről. A román és ukrán emberek egy része ugyan nagyon vallásos, de alapvető hittani fogalmakkal sincsenek tisztában. Látszik, hogy náluk évtizedeken át nem volt hittantanítás. Az egykori keletnémetek is így jönnek. Érdekli őket a hit, valamiképp vallásosak is, de a hittanról, az egyházjogról semmit sem tudnak. Utóbbit nem is kell nekik megmagyaráznom, de nekem tisztában kell lennem vele.

Aki itt gyóntat, súlyosabb penitenciákat ad?

– Személyre szabottan szoktam adni. A legtöbb embernek nincs ideje hosszan foglalkozni ezzel. Egy apácának könnyebben mondom, hogy olvasson el egy hosszabb szentírási szakaszt, mint mondjuk egy ötgyerekes mozdonyvezetőnek, de akár még egy papnak is, mert rohanó az élet mindenki számára… Együtt kell éreznem az emberekkel. Bár nagy bűnökkel is gyakran jönnek hozzánk, a legtöbbször „átlagemberek” térnek be. Közel van a Termini pályaudvar, a repülőtérről is ide érkeznek a buszok, a metró is erre jár, sokan jönnek, sokféle emberrel találkozunk. Például idegileg betegekkel is, akik mindennek elmondják az embert. Őket is meg lehet és meg kell értenünk: talán senki nem hallgatja meg őket otthon. Sokszor úgy érzem, odahaza nincs kivel veszekedniük, hát eljönnek hozzánk. Csak megsérteni az embert. Van, hogy leköpik a gyóntatót. Az egyik atyát kutya harapta meg a gyóntatószékben…

A szerzetesek egymás közt meg szokták beszélni a gyónók problémáit?

– Tizenketten vagyunk gyóntatók. Társaimmal már ebéd közben is meg lehet beszélni egy-egy problémás esetet – természetesen a névtelenség megőrzésével, a gyónási titok megsértése nélkül. Havonta van találkozónk a házban és a többi bazilika gyóntatójával is. Ilyenkor egy-egy pápai egyetem tanára, professzora vagy egy specialista tart nekünk előadást. Az esetleges problémáinkat is meg lehet velük beszélnünk. Most például az egyik atya beteg lett, és elment tőlünk. Francia vagy német gyóntatóra volna szükség.

Ön beszéli mindkét nyelvet…

– Igen, de aki az anyanyelvén gyóntat, az ismeri legjobban az adott nép lelkivilágát, az tudja igazán megérteni a gyónót. Minden nemzetnek saját karaktere van. Más egy német és más egy horvát gyónó. Egy olaszt szintén más gyóntatni, de ezen belül is különbözik egy lombardiai olasz egy calabriaitól. Akár az északról jött olaszoknál, akár az osztrákoknál vagy a magyaroknál látni az egykori Monarchia nevelését. Vannak déli népek, amelyek tagjai már inkább afrikaiak. Más a mentalitásuk, más a gondolkodásmódjuk.

Mik a tapasztalatai a gyónókkal kapcsolatban?

– Növekszik a gyónások száma. Komolyságban most a franciák nagyon erősek. Látszik, hogy az ottani papok nagyon jól készítik fel a híveiket. Az egykori francia gyarmatokról érkező fekete bőrűeknél is ezt tapasztalom. Ők úgy gyónnak, ahogy az elő van írva. A misszionárius atyák nagyon jól dolgoznak. A magyarok, a Kárpátaljáról vagy Bukovinából érkezők is nagyon szépen tudnak gyónni, akárcsak a bajorok. Az Ukrajna távolabbi részéről érkezőket irányítgatni, segíteni kell. Az egykori NDK területéről jövőkön érezni a lutheranizmust. Vétkeztem – mondják, és kész. Szeretnének, de nem tudnak helyesen gyónni. Úgy kell rávezetni őket a részletekre. Mondják, hogy Magyarországon se gyónnak sokan, én azonban másként tapasztalom. Itt is, meg akkor is, amikor Magyarországra megyek. Leg – utóbb az egyik olasz kollégám velem tartott, mert kíváncsi volt az országra, az ottani hitéletre. Pozitív élményei voltak, kellemesen csalódott, ezt mondta el a társainknak is, és jó volt hallanom.

Fotó: Bókay László

Az Apostoli Poenitentiaria szolgálatában

Az Apostoli Poenitentiaria az úgynevezett belső fórum, azaz a lelki élet jogi bizonyítékokkal nem igazolható, belső világa ügyeinek legfelsőbb bírósága az egyházban. Ehhez az intézményhez tartoznak azok a szerzetes papok – az apostoli gyóntatók –, akik Róma négy patriarchális bazilikájában különleges felhatalmazással gyóntathatnak. Kinevezésük és esetleges elmozdításuk a pápa jogköréhez tartozik. Néhány híres itáliai kegyhely gyóntatóinak (Loretóban a kapucinusok, Páduában és Assisiben a minoriták) joghatósága megegyezik az apostoli gyóntatókéval, de ők nem a Szentszéktől kapják a kinevezésüket, és függetlenek az Apostoli Poenitentiariától.