„Imádkozzunk, hogy véget érjen az esztelen erőszak, és bekövetkezzen a béke és a kiengesztelődés hajnala az emberi család minden tagja számára” – írta Ferenc pápa az Iszlám Állam dzsihádistái által brutálisan megölt James Foley újságíró lelki üdvéért bemutatott szentmise résztvevőinek.
Interjú Ferenc pápával a repülőgépen
Ferenc pápa dél-koreai látogatása végén, a búcsúzáskor egy kislánytól rózsacsokrot kapott a szöuli nunciatúra kapujában. Rómába megérkezve a szentatya ezeket a virágokat helyezte el a Santa Maria Maggiore-bazilika Mária-ikonjánál. Erről a szándékáról már a repülőgépen tájékoztatta az őt kísérő újságírókat, akik augusztus 18-án, a Dél-Koreából Rómába tartó járat fedélzetén egészen személyes jellegű kérdéseket is feltehettek a pápának, s ő szokásához híven őszintén válaszolt ezekre.
A szentatya elárulta például, hogy neurózistól szenved, és egészsége érdekében naponta gyógyteát fogyaszt. Nevetve úgy nyilatkozott: egyszer olvasott egy érdekes könyvet, amelynek az volt a címe: „Örülj, hogy neurotikus vagy.”
Másik nagy érdeme, hogy a bűnmorál helyett az életvezetés moráljáról kezdett beszélni. Korábban a morál mindig a bűnről szólt, az volt a jó moralista, aki a bűnről dörgedelmes hangon és sokat tudott beszélni. Demmer tiszta ismeretelméleti alapokon, finom hermeneutikával a hegyi beszéd, a nyolc boldogság morálját képviselte. A morál célja a meghívottság tudatában alakított életvezetés, hiszen minden élet hivatás. A rosszat, a bűnt a jó életvezetéssel kell legyőzni, ehhez pedig a jó morálteológusnak ott kell állnia az emberekkel az élet sűrűjében, az első frontvonalon.
Főszerepben a remény kis emberei – hát ők meg kik?
„Láttam a madarakat szállni az égen, sajnos szemembe sütött a nap. Láttam az embereket járni a réten, sajnos szemembe sütött a nap” – bemelegítés az Ocho Macho Jó nekem című dalára, aztán kezdődhet a próba. Mindenki odateszi magát, hiszen már csak néhány nap maradt hátra. Augusztus 30-án, este fél kilenckor, Budapesten, a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán Kárpát-medencei, azaz székely, csángó, vajdasági, kárpátaljai és anyaországi árvák és nehéz sorsú gyerekek adják elő az István, a király című rockoperát. Szeretnék megmutatni, hogy ők is értékesek, tehetségesek, és szeretnének adni valamit mindazért, amit kaptak.
„Mi táncolni fogunk” – újságolja három vajdasági kislány, Auróra, Vivien és Lejla. Mivel szakad az eső, a táncosok a pomázi művelődési házban próbálnak, csak az énekesek maradtak Csobánkán, a cserkészparkban. Amíg a Szállj fel, szabad madár! koreográfiáját gyakorolják, addig Éva nénivel beszélgetek, aki több mint húsz gyereket hozott magával a csíkszeredai lakásotthonokból. Csaknem negyven éve dolgozik a gyermekvédelemben, és mint mondja, ezt nem lehet igazi elhivatottság nélkül csinálni. „Mire van a legnagyobb szükségük ezeknek a gyerekeknek?” – kérdezem. „Hát szeretetre” – vágja rá gondolkodás nélkül.
Vége van a nyárnak. És ezt már nem csak a cinegemadár veszi észre. Hiszen amellett, hogy valóban „hűvös szelek járnak”, naptárunk is jelzi, hogy hétfőtől belépünk a szeptemberbe. Ezt pedig sokan kissé nehéz sóhajjal vesszük tudomásul. Vége a nyaralásoknak, a szünetnek, a napsütésnek, a strandolásnak, a táboroknak. Kezdődik az új tanév, és ez sok diák, szülő és tanár számára új feladatokat, kihívásokat jelent. Mostantól tanulni kell, dolgozni kell, nincs mese.
Zugligeti kerekasztal-beszélgetés huszonöt év múltán
Az NDK menekültek egykori táborának területén augusztus 15-én rendezett kerekasztal-beszélgetés résztvevői a múltidézés kivételesen nehéz feladatára vállalkoztak. A nehézség egyrészt abból adódott, hogy nagyon régi, huszonöt évvel korábbi eseményekre kellett visszatekinteniük. Az emlékek ennyi idő után már gyakran megfakulnak, és a sok-sok azóta eltelt év során módosulhattak is, hiszen amikor újra meg újra felidézzük őket, mindig új szempontokat kapunk az értelmezésükhöz. A másik nehézség szemmel láthatóan, megható módon az volt, hogy ami történt, az valamennyi résztvevő számára egyszerre volt nagyon személyes és történelmi jelentőségű.
Arcképvázlat a most kitüntetett Nagy Károly atyáról
A veszprémi főplébánia könyvtárában beszélgetünk, Károly atya bevallja, meglepetésként érte a hír: a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozták Nagy Károly kapornaki címzetes apátnak, székesegyházi kanonoknak, a veszprémi Szent Mihály főangyal-plébánia plébánosának, Szent István király ünnepe alkalmából. Károly atya – leginkább ezt a megszólítást szereti – összekötötte az ünneplést és a hivatást, mivel augusztus 20-án egy beteget látogatott meg Budapesten. Szíve fölé helyezte – hiszen a kocsiban nem hagyta – az Oltáriszentséget. „Amikor kiszólítottak a kitüntetés átvételére, azt mondtam magamban: Uram, gyere, menjünk, mert Te kaptad ezt.” Károly atya ars poeticája a krisztusi tanítás: – Mindenkinek mindene lettem. „Értetek lettem, de ezt nem megfogalmazni, hanem sokkal inkább élni kell. Ne azt mondjuk egy közösségnek: örüljetek, hogy van papotok, hanem én örüljek annak, hogy vannak testvéreim.”
…avagy a „zsákban futók” konok hite
Nagyboldogasszony napjának előestéjén kettős ünnepre készült egy Tolna-hegyháti zsákfalu, Udvari hívő közössége. Szűz Mária mennybevételére emlékeztek, s templomuk búcsúján áldotta meg Udvardy György pécsi megyés püspök Isten felújított hajlékát.
A szemerkélő eső elől az eresz alá húzódunk. Előttünk, a falu közepén „tisztaságba öltözve” magasodik a katolikus templom. Réztornyán az imént még megcsillant a napsugár, piros cserepes tetején most esőcseppek pattognak. „Eldönthetné az időjárás, hogy mit akar, mert a végén talán még a körmenetet is elmossa az eső…” – hallom a mellettem álló Anna néni (Szabó Ferencné) aggódó szavait. „Legalább most már nem ázik be, mint az evangélikusoké, amiért kár, mert az is szép templom volt…”– teszi hozzá a sokat látott asszony praktikus gondolkodását bizonyítva a fiatalkori barátnő, Teréz néni (Magyari Istvánné). Szavai viszszavisznek bennünket a település közeli és régmúlt történelmébe, amikor még becsorgó esővíz áztatta az 1787-ben Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt templom falait.