Őszi triptichon

Nekem nem a gombóc a különös, hanem a barátom egyszeriben-vidékiessége; a sokáig csak urbánus poéta egyszeriben falusi lett. Erdei kisházát is eladta néhány éve, s csak azt a kétágú fűrészelt fatörzset emlegette, amelyen nyári éjszakákon gyertyát gyújtott. Fényében töprengett-gondolkodott. Egyszer a hegyekbe indultunk, hozta magával édesanyját, akit igazán szeretett, s akivel sokat vitatkozott. A bércek közt fékezett. Látod azt a házat a tetőn? – kérdezte anyjától. Igen, egy templom. Majd ha az elvtársak azzal az elköteleződéssel gyűlnek össze székházukban, ahogyan mások a templomban, elhiszem, hogy nekik van igazuk – zárta rövidre a párbeszédet barátom, aki nehéz évekből küzdötte át magát száztüskés ideológiai bozótokon, amíg tiszta térségbe ért. Most hol tart? Tavaly megjelent verseskönyvéből válaszol:

van-e még álom?
van-e szorongás?
van-e még ki kutat nem földi kincs után?

van-e hatalom mely önmagát győzi le?
van-e szeretet erős
mint távozó tekintete?
van-e még kérdés?
Uram a felelet itt
már számtalan Vedd
kételyem Így adom

Magam

Egyik nyilatkozatában ezt olvasom: „Az illem, a szokás úgy diktálja – főleg hatvanon túl, hogy a kezdéssel kezdjük.” Én fordítok a sorrenden: békességedről szólok, küzdőn- megbékélő barátom, az irgalom és a megbocsátás szép példájáról. Düböröghetnél, de inkább ezt mondod rengeteg egyéni és történelmi gyalázat, megalázás után: hinni kell.

Szeptemberi napon jártam legutóbb a Via Appia Anticán. Futkosó repkény, a falakon mély boltú kapuk: újjáépített falak benyílásai, melyekről a régi Róma számtalan márványtöredéke sem hiányzik a középkoriak mellett. Roppant bazaltkövek útburkolatként –, egymáshoz szorulva ezredek félelmétől. Rajtuk legionáriusok lépte-nyomai a láthatatlanságban. Az út mentén – bokros-rejtőzködőn antik sírok, feliratukat Debussy „fejtette meg” zenéjével. A hatalmas, emelt falon az iratos márványdarabok az Urbs latin üzenetei. Jobbra harsányzöld térség, rajta túl fenyők alkonyatba boruló sziluettjei. (Talán ezt látta Montale, az alkonyköltő?) Aztán már csak a narancsba váló égszínt, Róma több ezer éve – Capua felé. Valahol lejjebb Scipio Africanus sírhelye, emitt Cecilia Metella, a harmadik triumvir: Crassus unokájának hengeresen-hatalmas síremléke, melyet csupán a Casale Rotondo, a szintén hengeres, nyugvó „házacska” múl felül.

Cecília emlékénél egy ifjú pár nézi egymást. „Itt vesznek ők diadalt a halálon / hol a föld millió latint emészt.” Hatvanhat esztendeje Erdély fia, Jékely Zoltán dudorászott így a Via Appián arról a párról, akit Keats görög vázán látott, s ódájában századokra hagyott. Zöld-arany saru van a leány lábán, vállán köntös.

Hogy összeállt bennem a kép azon az estbe forduló órában a Via Appián, miféle esztétikát követhettem volna, ha nem a megszokottat (mindig élőt), melyet Jékely ekként énekelt ki: „(…) nincs szebb, mint a szépségről dalolni.” Tekintetekben lélek őrzi ezt a szépséget.


Nem éreztem „őszi mélabút” Monte Argentario szigetén. Barátaimmal (tévésekkel) hazai szalonnát ebédeltünk óriási sziklának dűlve, kenyeret és sódart szeltünk, ahogyan Szabó Magda drámájában István királyunk nagyapja. Én palóc bicskával, minőt a kecskeméti vásárban is árultak már a XVII. században. Akadt csípős paprika a falatok mellé, meg gyöngyöző otthoni bor. A tenger (hatszáz méter mélyen), az azúrkékség végtelenje muzsikált hozzá Afrika felől érkező széllel, s hófehér vitorlát feszített; a távolság mindent közelbe hoz, a tenger mindent tud és mindig kifürkészhetetlen. Az otthonomat is ide hozza: diákokat látok, iskolákat, tanárokat, hangot hallok: – Vörösmarty közepes tehetség volt, minek már fújni a Szózatot…

Biztosan kisbetűvel írja a „bölcs szentenciát” fogalmazó irodalomgyilkos a címét. Igaz-tudós barátom erre mondja: – Menjen el az orvosához, gyógyszerészéhez. Könyvét (Multaddal valamit kezdeni) rongyosra olvastam, ha hazatérek, újra előveszem. Várjunk csak: a következőkre jól emlékszem lapjairól: (a Szózat) „Ima, de nevezhető csatadalnak is. Pár évvel keletkezése után már Kossuth is a nemzet béke- és harci dalaként emlegette. A nemzethalál víziója ugyanis nem esik egybe a herderi jóslat nyomán elterjedt nemzethaláltoposszal, hanem a lelkesítés és hitelkeltés retorikai követelményének megfelelően az érvelés kellő pontjára illesztett argumentum, amely az antik eredetű és a vers központi gondolatául választott élet-halál dilemma halál-ágának végén helyezkedik el, és ezáltal a legerősebb érvet szolgálja az élet mellett (…) Itt élned, halnod kell! A filológia már kiderítette, hogy ez nem egyéb, mint Vörösmarty imádott vezér-költőjének, Zrínyi Miklósnak Török Áfiumából merített, illetve átformált célzás: Elfussunk? nincs hová. Sohun másutt Magyarországot nem találjuk…

Vannak ma cenzorok, akik a leértékelés „divatos magiszterei”; nem elveszett figurák, s nem mindegy nekik, hogy adják át, csak átadhassák névjegyüket az utókornak.

Gondolatom közben visszaszáll a Via Appia Antica és Nouva közti térségre, ahol az elegáns Quintilianus család villája állt egykor. (Nem tudom, a germánok ellen csatázó Varius hadvezér ennek a famíliának korai tagja-e, akinek a császár sírva mondta a csata után: Add vissza légióimat.) A család villáját az átgondolt életű Marcus Aurelius császárutód fia, a meghibbant, erőszakos Commodus gyilkos akciókkal megszerezte, és végletes méretekre bővítette – meglehetősen ízléstelenül, triumfális gőggel, „hozzá illően”. Ma ennek romhalmaz-emlékei láthatók.

Tisztes társaságban a napokban hallottam, hogy az említett nagytudományú irodalomtudós, eszme-hű barátom, aki a Szózat és szerzője védelmére kelt, mindmáig nem fért be a Magyar Művészeti Akadémia tagjai közé. Szinte el sem hiszem.

Itthoni csöndes réten üldögélek, mellettem építőmesterek háromszögű kőszimbóluma. Gyönyörködöm az esőktől dús kis mező virágaiban, az egyszerű takarmánynövényekben: fehér virágos lóherében, apró, ám határozott aranysárga szarvas kepékben, vérlapukban, melyeknek levelei tőrózsákon állnak; napoznak a délutánban. Két fa között megkésett gyűrűstinóru barnállik, s ilyen a színe annak a padnak is, amelyen magányos, papos külsejű, ősz hajú férfi üldögél. Olvas, időnként fölnéz a könyvéből. Mintha Sándor bácsit, Sík Sándort látnám. Nem-messzi-ablakból Bihari-zene hangzik, a Gencsi csárdás, utána Liszt történelmi arcképeiből a Vörösmarty Mihály, amely idézi Egressy Béni Szózat-dallamát. Ez az őstehetség kétszáz éve született. Liszt nagyra becsülte, magyar nyelvű „tanuló asztalán” ott volt a Szózat szövege. A hatvanéves mester nem csupán a szavak, hanem a vers szellemi láncolatát is összekötötte, amit Szózat- és Hymnusz-meditációja igazolt. Egressy dallamszövését átültette Mosonyi Mihály Ünnepi zenéjébe, s fellobban Kodály Zoltán Zrínyi szózatában – 1955-ben.

Vörösmarty Isten-élménye magyar Isten-élmény – szól át a szomszéd padról az olvasó-magányos –, hozzátartozik a konkrétság, a realizmus, az emberi élettartalom: azzal kell fölfelé törni, hogy küzdünk, éspedig itt a földön a legnemesbekért; a mennyet kell a földön is keresni. Abszolútumvágya ez a költőnek, amelynek vonásait – tán anélkül, hogy tudná – átviszi az emberre, az emberiségre, nemzetre…

Föltápászkodom a fűből, hogy a hozzám szóló mellé telepedjek, de csak a padot lelem, s az őszi rozsduló lombot látom, amint a virágzásra borul.